A Hoportyó kútja

A Nyírség egyik ismert állóvize a kállósemjéni Nagy-Mohos. Ha a nemzeti park nem táplálná a tavat, nem lenne­ benne víz. A kevesebb csapadék miatt az Alföldön éves gyakorisággal számolhatunk aszály­károkkal. A legrosszabb verzió a térség elsivatagosodása.

Birkanyáj egy Debrecenhez közeli víztározó medrében a 2015-ös aszály idején. Fel kell adni veszélyeztetett területeket? Fotó: MTI–Czeglédi Zsolt

– Honnan lehet látni, hogy baj van a tavak és folyók vízszintjével?

– Magyarországon az elmúlt években drasztikusan emelkedett azon területek száma, ahol csak az év egy részében található víz. A Kárpát-medencében ezek száma korábban elenyésző volt, jobbára csak a szikes tavaink tartoztak ide. A kiszáradással legsúlyosabban érintettek a homokhátságok felszín alatti víztől függő élőhelyei: lápok, buckaközi láprétek, kiszáradó láprétek, mocsárrétek, homoki tölgyesek, szikes tavak, de ma már nem ritka a dombvidéki kiszáradó patakok látványa sem – mondja ­Lukács Balázs András. Az ökológus szerint a kis vízgyűjtővel rendelkező tavak és folyók vannak a leginkább kitéve a csapadékhiány és talajvíz­süllyedés okozta kiszáradásnak. Természetesen van különbség a dombvidékek és az Alföld között, mert a csapadékeloszlás nem egyenletes. Konkrét példa a kállósemjéni Nagy-Mohos. Az egykori grófi birtokot itatóként és fürdőtóként használták. A Nyírség egyik magasabb részén található, közel a Hoportyóhoz, ami a Nyírség „csúcsa”. A térségi vízhiány itt hamar kiütközik. Ma egy csepp víz sem lenne benne, ha a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatósága nem pótolná azt egy fúrt kútból, immár közel húsz éve. Azért teszi ezt, mert a tó jelentős természeti értéke csak így tartható fenn.

Birkanyáj egy Debrecenhez közeli víztározó medrében a 2015-ös aszály idején. Fel kell adni veszélyeztetett területeket?
Fotó: MTI–Czeglédi Zsolt

– A megoldás a víz visszatartása, de ez hogyan oldható meg a Kiskunság esetében, amely a Duna és a Tisza völgyénél magasabban fekszik?

– A hirtelen leömlő sok víz a folyók felé robog. Lokálisan, vízgyűjtő területen kellene átgondolni, hogy hol mennyi vizet hová lehet tárolni. Több olyan mélyen fekvő terület van, amely rendszeresen belvizes szokott lenni. Ezeket ki lehetne használni a vizek tárolására – véli Lukács Balázs András, aki szerint sok ilyen területen vagy teljesen fel kellene hagyni a műveléssel, vagy művelési ágat kellene váltani.

(A belvizes területek környezetében bizonyítottan magasabbak a terméshozamok, és emiatt a haszon is nagyobb, mert öntözni is kevesebbet kell.) A mély fekvésű területek másik részén jelenleg még mocsarak vannak, ezek jelentős természeti értéket képviselnek. Az aszály azonban ezeken a területeken is óriási károkat idéz elő. Az értékes élőhelyek megóvása érdekében szintén lépni kell.

Önmagában a tavak és folyók eltűnése súlyos természeti károkat okoz, de a vízszint csökkenése olyan pusztító folyamatokat is felerősít, mint az algásodás. Világszintű jelenség a talaj degradációja is, az Európa talajait fenyegető folyamatok túlnyomó része a vízkörforgalommal kapcsolatos. Itt is minden mindennel összefügg: a felszíni vizek és azok állapota, valamint az ezeket körülvevő mezőgazdasági kultúrtáj kölcsönösen egymásra vannak utalva.

A hosszú távú fenntarthatóság érdekében stratégiai szintű tervezésre van szükség, ahol az ár- és belvízvédelmi, az agrár- és természetvédelmi célokat mindenképpen össze kell hangolni – állítja a szakértő.

A legfontosabb, hogy a csapadék minél nagyobb hányada szivárogjon akadálytalanul a talajba, és minél nagyobb része maradjon ott huzamosabb ideig. Ellenkező esetben valóban a sivatagosodással kell szembenéznünk.