A fölény háttere

Az utóbbi években rendre olyan tudományos eredményekért adtak Nobel-díjat, amelyeket nem kell különösebben indokolni, mert az adott témában kevésbé jártas ember is hallott róluk. A díjazottaknak­ egyébként mind nagyobb százaléka kötődik az Egyesült Államokhoz, ami az ottani kiváló kutatási lehetőségekkel magyarázható. Az irodalmi és a Nobel-békedíjak esetében a világ többi része is szerepet kap.

Emmanuelle Charpentier mikrobiológus nyilatkozik Berlinben Fotó: MTI/EPA–Clemens Bilan

Emmanuelle Charpentier mikrobiológus nyilatkozik Berlinben
Fotó: MTI/EPA–Clemens Bilan

A fizikai Nobel-díjakat az utóbbi években könnyű elmagyarázni, még ha olykor olyan jelenségekről szólnak is, amelyeket nehéz elképzelni.

A gravitációs hullámok kimutatása, az exobolygók felfedezése, a világegyetem gyorsuló tágulásának, illetve a fekete lyukak létezésének igazolása olyan témák, amelyeket a fizikát kevéssé kedvelők is befogadnak. Ha pedig arra gondolunk, hogy a szupravezetés, az integrált áramkörök vagy a kék fényt kibocsátó diódák feltalálása is Nobel-díjat ért, egyértelmű, hogy olyasmit ismernek el, amelynek nem csak elméleti, hanem gyakorlati jelentősége is van. Időnként azért olyan eredmény is becsúszik, amely sokakban a „na és akkor mi van” érzését kelti. 2008-ban két japán kutatót azért díjaztak, mert megsejtették, hogy legalább három kvarkcsalád létezik a természetben – e fontos felismerés a fizikusokon kívül nem sok embert mozgat meg.

Az utóbbi évtizedekben tapasztalni némi elmozdulást, de a nők továbbra sem kerülnek túl sűrűn a díj közelébe. Fizikából eddig mindössze négyen érdemelték ki, igaz, az egyikük idén – Andrea Ghez –, a lézerfizikus Donna Strickland pedig 2018-ban. Kémiai Nobel-díjat is mindössze heten vehettek át. A DNS-t precízen átszabó módszerért idén a francia Emmanuelle Charpentier és az amerikai Jennifer A. Doudna kapta meg ezt az elismerést, az enzimkutató Frances H. Arnold 2018-ban érdemelte ki ugyanezt. Az orvosi Nobel-díjak terén sem sokkal jobb a helyzet. Ebben a kategóriában 12 kutatónő nyert, az 1983-ban díjazott Barbara McClintock az egyetlen, akit nem megosztva ismertek el.

Azon nem csodálkozhatunk, hogy az utóbbi két évtizedben díjazott kutatók jelentős része vagy az Egyesült Államokban született, vagy ott végezte a Nobel-díjjal elismert kutatásai jelentős részét. Időnként befut egy-egy kanadai nyertes, de mintha a kontinens többi részén nem végeznének versenyképes kutatást. Az afrikai országok, India és Kína szerepe elhanyagolható, Japán ellenben az utóbbi években számos díjazottat tudott felmutatni. Európa próbál versenyben maradni az Egyesült Államokkal, de ez elsősorban az Egyesült Királyságra, Franciaországra, Izraelre és Németországra igaz. Kelet-Európa mintha nem létezne, orosz tudósok elvétve nyernek. A jelenség oka egyértelmű: a lehető legritkább esetben elegendő papír és toll, néhány kémcső, csipesz és nagyító a szenzációs felfedezéshez. Ezt a világot messze magunk mögött hagytuk. Nehezen elmagyarázható trükkökre képes képalkotó berendezések, hihetetlenül drága gyorsítók, űrteleszkópok, szuperszámítógépek segítik a kutatók munkáját. Aki nem jut hozzá ezekhez az eszközökhöz, nem tudja eladni magát valamelyik, forrásokkal bőven ellátott egyetemnek, kutatóintézetnek, az menthetetlenül lemarad. Amerika a világ minden pontjáról elszipkázza a legjobb agyakat, Európa a sajátjait sem tudja megtartani. A verseny öldöklő a két régió között, de még nem lefutott – hisszük itt a vén kontinensen.

A sokszínűség az irodalmi Nobel-díjak sajátja. Ebben az esetben valóban elég a papír és a toll, pontosabban a számítógép, és az ember a világ szinte minden pontján előhozhatja magából az eredeti gondolatokat. Itt nincs dominancia – illetve a svédek időnként hazahúznak –, de vannak érzékeny döntések. Az idei díjazott, az amerikai – magyar felmenőkkel rendelkező – írónő, Louise Glück munkásságát legfeljebb közvetlen irigyei támadták, de a közelmúlt néhány döntésén sokan berzenkedtek.

A 2019-es nyertes, az osztrák Peter Handke 1999-ben élesen bírálta, hogy a NATO légicsapás-sorozatot indított Jugoszlávia ellen, 2006-ban pedig beszédet mondott a népirtással vádolt ­Slobodan Milošević temetésén, akit tragikus sorsú embernek nevezett. Az osztrák író azzal is felháborodást keltett, hogy nem tartotta népirtásnak a srebrenicai mészárlást. A 2016-os év nyertese, az amerikai dalszövegíró Bob Dylan hetekig nem kommentálta az elismerést, majd végül elfogadta azt. Ennek ellenére „egyéb kötelezettségek” miatt nem ment el a decemberi díjátadóra. Hónapokkal később pedig kikötötte, hogy sajtómentes ceremóniát szeretne, a díj előfeltételeként elvárt Nobel-beszéd nélkül.

A közgazdasági Nobel-emlékdíjat 1968-ban alapította az akkor háromszáz éves Svéd Nemzeti Bank. A cél nemes: a közgazdasági tudományok eredményeinek elismerése. A Nobel Alapítvány támogatta a kezdeményezést, bár a döntés jogosságát sokan vitatják. Olyan hangokat máig hallani, hogy a pénzintézet lényegében bevásárolta magát a nagy presztízsű díjba, amelyet először 1969-ben ítéltek oda. A díjazottak neveit látva az emberben az az érzés erősödik, hogy a közgazdaságtant az Egyesült Államokban (egyszer Kanadában) és Európában művelik. A sorból egyedül a jóléti közgazdaságtanhoz való hozzájárulásáért elismert indiai Amartya Sen lóg ki.

Az ENSZ Világélelmezési Programja (WFP) nyerte az idei Nobel-békedíjat az éhínség háborús fegyverként való felhasználása elleni tevékenységéért. Az elmúlt húsz évben két amerikai elnököt és egy alelnököt ismertek el ebben a kategóriá­ban. A világpolitikában gyakorta szereplő politikusok mellett olyanok is befutottak, akiknek a munkáját szinte csak a helyiek ismerik. Ilyen az iráni Sirin Ebádi, akit az emberi jogok és a demokrácia, a gyermekek és a nők jogaiért folytatott küzdelméért díjaztak. A kolumbiai Juan Manuel Santos azért érdemelte ki, mert keményen dolgozott, hogy békét hozzon az 52 évnyi polgárháború után országának.

Az elmúlt évtizedekben több kezdeményezés próbált felnőni a svéd kitüntetéshez, ám legfeljebb annyit értek el, hogy némelyiket a Nobel-díj előszobájaként említik. A svéd bombagyáros maradandót alkotott.