Lovag a szélmalomvárban

Az államszocializmus kora egyik fontos „vidéki szerzőjének” bámulatos fejszámoló képessége is volt.

Forrás: wikipedia.org/Készítette: Révész Róbert

A gyermekkorában Ebesre internált szerző szövegeiben az ötvenes évek nyomasztó légköre éppúgy ott van, mint a nyolcvanas évek kádári gulyáskommunizmusának lagymatag hétköznapjai.

Petri Csathó Ferenc költői világában nagy a szerepe az újraértelmezésnek és az átértelmezésnek. Történelmi események, történeti folyamatok, művészeti irányzatok és alkotások reinterpretációját figyelhetjük meg, s irodalmi szövegek és szereplők kelnek verseiben új és más életre. Jelképértékű a háborútól megnyomorított Cervantes és az ideáktól tébolyult Don Quijote megidézése. A szélmalomharcos és megkésett lovagregényhős önvallomása: „Csatában csurom vérben / Lovag szélmalomvárban // Szívemet sose rejtem / Tudom, röhögnek rajtam” (Don Quijote lovag). A malommotívum – talán a csupán képzelt óriáslét fölismeréseként – másutt is előkerül: „kezeid szélmalomlapátok / fölöslegesek mint a sebesült katonák / pólyában vannak mint az újszülöttek” (Keserves). A konklúzió Cervantes szájába adva: „amikor megírtam a lovag történetét / Lepantónál elvesztett fél karomra mondom / nem gondoltam hogy díszelnökké tesznek / a szélmolnárok szakszervezeté­ben” (Cervantes).

A Petri Csathó-költeményekben többször megidézett Villon a vízmosta, szélhordta, eltűnt utak nyomán járva bízik a gyors halálban: „a földhözragadt jegenyék / fölsorakoztak körülötted / selyemfiú Párizs vagánya / bízzál a gyors agóniában” (Villon). S bár a késő középkori balladaköltő bőkezűen végrendelkezett, Petri Csathó utolsó akarata radikálisan más: „feladom egyszer én is / nincs számotokra testamentumom / megtörténik majd minden nélkülem / megtörténik mi meghatározott / se jót se rosszat nem jövendölök” (Én, Petri Ferenc).

Verseinek színtere és témája a huszadik századi nagyváros: a szűk társbérletek, a textilkombináti klubestek és az ott föltűnő névtelen nők, a külvárosi olcsó krimók, a kiégett villanyú lépcsőházak. És mindezek között rója a szegedi utcákat és tereket a lírai én: „Itt maradni. / Leülni Juhász Gyula asztalához. / Sóhajok hídja alatt / ugyanabban a harangszóban; / levelet írni Nakonxipánba / ugyanazon a kórházi ágyon; / itt maradni; / őrizni Dózsa fejét; Annával, / aki nincsen többé.” (Itt maradni) Költészetében a rezignált egyhangúság és a forradalmi pátosz mellett alapvetően az emberi természet változatlanságának kissé pesszimista látlelete jelenik meg. Erre jó példa a Mesterségek dicsérete című verse, amely – társadalomkritikai élével, gunyoros történelemszemléletével és hajszálpontos emberismeretével – programversként is olvasható. „Bikfic kutyánkat / (nem kötöttük láncra) / hithű gyepmesterként vitette el // A Mülleréket /

(nem varrták föl a sárga csillagot) / hithű házmesterként vitette el // A Mülleréket / (hazajöttek a halálgyárból, / szatócsok voltak, kereskedtek) / hithű őrmesterként vitette el / ugyanaz a személy // Kis országban a hithűség erény / Kis országban kevés / A jó szakember”

A hetvenöt éve született Petri Csathó Ferenc világa zárt, különösen jellegzetes alkotói univerzum, amelynek szavai és motívumai (a sárga sáltól a napszemüvegig, a címertől a szélmalomig, a borospohártól „ama János” látomásaiig) koherens egészet alkotnak. Verseinek válogatása és összegyűjtése eredményeként ma már szinte a teljes költői életműve kézbe vehető, hiszen posztumusz megjelent a Szepesi Attila szerkesztette Kődoboz (2003) és a Veszelka Attila összeállította Rács és aranyfüst (2008). A szocializmus mindennapjainak s az akkori vidéki értelmiségi-alkotói légkörnek a megismerésére egyaránt alkalmasak Petri Csathó szövegei. Versei ma is aktuálisak, könyvei pedig várnak az olvasókra – és az újrafelfedezésre.