Bittera Gyula 1936-ban már Budapesten vásárolt épületet, amely központja lett a vállalkozásának, de termőtelepei és feldolgozóüzemei is egyre bővültek. Bárándpusztán borsmentát, kaprot és lestyánt, Kaposfőn koriandert és édesköményt, Kalocsán majoránnát, Zalaváron borsmentát, Dömsödön kaprot, Zalaapátiban és Deákiban kaprot, petrezselymet, édesköményt, muskotályzsályát, angelikát, lestyánt és római kamillát termesztett. Tihanyban pedig nemcsak levendulával foglalkozott, szintén termett itt muskotályzsálya, római kamilla, izsóp és rovarporvirág. Bittera idővel a legnagyobb magyar illóolaj-exportőrré vált. Az 1930-as évek végére százezer dollár értékű kivitele volt az USA-ba, és ekkortájt már 1800 kataszteri hold földterületen gazdálkodott.
Akadt olyan időszak is, amikor a tihanyi levendulaolaj jobb minősítést kapott, mint a provence-i. Ekkoriban az egyik legnagyobb kozmetikumcég, a Coty szintén vásárolt belőle, valamint a tőzsdén is jegyezték. A The American Perfumer szaklap tízrészes sorozatot készített a magyar illóolajnövény-termesztésről és Bittera módszeréről. Egy 1938-as cikkrészlet bemutatta a helyszínt is: „Végül a balatoni régió Tihanyi-félszigetére esett a választás, többek között azért, mert a félsziget északi oldala védett a Bakony hegységtől, a Balaton nagy kiterjedése biztosítja a megfelelő hőmérsékletet és páratartalmat, ugyanakkor a választott terület dél felől nyitott. A talaj megfelelő a levendulatermesztésnek. A felső rétegek agyagot és homokot tartalmaznak, és jelen van a mállást elősegítő tufa tartalmú bazalt és a folyami mészkő.”
Fotó: Bittera Gyula Alapítvány
A második világháborút követően – a francia és az olasz termelés csökkenésével – még inkább nőtt Bittera exportjának mértéke, de a felfutásnak csak ideig-óráig örülhetett: 1949. december 28-án államosították illóolajgyárát. Természetesen a helyzetébe nem nyugodott bele, 1950-ben szerette volna elhagyni az országot, de az ÁVH 1950 februárjában budapesti lakásán elfogta, letartóztatta, és tiltott határátlépés jogcímén elhurcolta a hírhedt Markó utcai fogdára. Egy évnél is tovább húzódott kálváriája, amelynek során több alkalommal véresre verték Magyarország első és világhírnevet szerzett levendulanemesítőjét. Családjával együtt hamarosan a Békés megyei Dévaványára telepítették ki, de a sors fintora, hogy a későbbiekben saját, államosított gyárának lett – nélkülözhetetlen szakértelme okán – főmérnöke, majd laborvezetője és kutatómérnöke. Végül a Gyógynövénykutató Intézet tudományos munkatársaként ment nyugdíjba 1963-ban. De nem hagyott fel különféle szabadalmaival, találmányaival sem gyárának elveszítését követően. Az 1950-es években levendula szappanillat-kompozíciót hívott életre az Elida Szappangyárnak, 1952-ben pedig egy szerves vegyület, a fertőtlenítő hatású eugenol előállítására kísérletezett ki egy eljárást. És ő volt az, aki korábban már a kapszaicin áldásos – fájdalomcsillapító – hatását is felfedezte.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!