Alfred Hitchcock, a feszültségkeltés brit nagymestere 1939-ben érkezett Hollywoodba, ahol A Manderley-ház asszonya rögtön Oscart hozott neki. A sikertörténet ellenére a rendező utálta a filmet, mivel meg kellett felelnie a szigorú hollywoodi cenzúrának, így a történet több erőszakos részletét meg kellett változtatnia.
A 2020-as feldolgozás készítői leszögezték, hogy nem az 1940-es film (vagy bármely azóta született tévéfilm, sorozat, színházi előadás) újráját készítik, éppen ezért a film a regényt követi, nem befolyásolják a cenzorok, mégis sokkal kevésbé érezni rajta a gótikus hangulatot, mint a hitchcocki verzióban.
Ben Wheatley a brit mozi fenegyerekének címét vívta ki felkavaró horrorjával (Halállista) és zavaróan disztópikus sci-fijével (High-Rise). Sötét stílusa kiválóan illene Du Maurier horrorral átszőtt románcához, amelyet Hitchcock játszi könnyedséggel jelenít meg a fekete-fehér vásznon. Wheatley azonban éppen a történet nyitányában brillíroz, ám a gótikánál elveszti lendületét. Érdekes módon a film első húsz perce élvezetes, ahol minden túlzott cukormáz az egyszerű társalkodónő (Lily James) és az arisztokratikus angol úr (Armie Hammer) forgószélszerű szerelmét meséli el. Bár 1934-ben járunk, a gazdasági világválságnak nyoma sincs, a Monte-Carlóban pihenő kiváltságosok mintha A nagy Gatsbyből léptek volna elő, tombol a jazz, és a mindent beragyogó napsütést Hammer háromrészes mustársárga öltönye veri vissza.
Forrás: Facebook
Maxim de Winter ebből az álomvilágból viszi haza ifjú feleségét cornwalli otthonába, ahol az új Mrs. De Winter nemcsak a nesztelen léptű inasok, súlyos damasztabroszok, ezüstkészletek, ősi portrék között veszik el, hanem a félelmetes házvezetőnő, Mrs. Danvers (Kristin Scott Thomas) intrikáitól sem szabadul, mivel az nem tartja méltónak az első feleség, Rebecca helyének betöltésére. Laurie Rose kamerája ezt a cornwalli képek szürkeségével festi alá, amelyet baljósan vöröslő rododendronok és sápadtkék hortenziák törnek meg, de a tenger vészjósló mormolása sem elég, hogy a nézőt igazán kirázza a hideg Manderley-től. Hiába használtak nyolc angol birtokot forgatási helyszínként, nem sikerült lélegzetelállítóvá összevágni a képeket. Az egyetlen megdöbbentő, hogy a házban valószínűtlenül nagy cselédség dolgozik, így a film olyan, mintha a Downton Abbey-vel befutott Lily James visszatért volna Lady Rose szerepéhez, és éppen rossz napja lenne az udvarháznak. James alapvetően nem játszik rosszul, csak semmi újat nem hoz a tőle ezerszer látott „szomszédlány Grace Kelly” figuránál. Armie Hammer is elfogadható, de se nem titokzatos, se nem erőszakos, ami Maxim de Wintert jellemezné. Így míg Laurence Olivier De Winterje fortyogó vulkán, mikor a báli jelenetben meglátja új feleségét Rebecca korábbi jelmezében, Hammertől csak néhány halvány lángcsóva telik.
