A filmet a hófehérre maszkírozott Kristin Scott Thomas Danverse viszi a hátán. Jól áll neki a XXI. századi filmkészítés közeli, intim kamerakezelése, ahol egy-egy mimika is gyilkos vágyat rejt. Wheatley azáltal is modernizálja a történetet, hogy a kívülállást nem az osztálykülönbségekkel, hanem a személyiségbeli eltéréssel magyarázza, továbbá, hogy James Mrs. De Wintere jóval öntudatosabb Joan Fontaine-énél. Ezt hangsúlyozzák Julian Day jelmezei is, mikor Mrs. De Winter Katherine Hepburn, Greta Garbo, Marlene Dietrich ruháit hordja. Kár, hogy az erős női karakterek koppintása nyomán arra már nem maradt idő, hogy az elvileg szupergazdag Maxim de Winter ne csak egy öltönyben járjon Monte-Carlóban.
A filmben minden hiba ellenére is érezni a hangulatot, hogy Rebecca földöntúli visszajárás nélkül kísért, ám a lezárás tönkreteszi a horrort. Az új Manderley-ház asszonya a két óra során végig küzd a kérdéssel, hogy horror, románc vagy fejlődéstörténet akar-e lenni, ám az utolsó szirupos jelenetben végképp elveti a sulykot. Mindenáron meg akar felelni a hollywoodi történetszerkesztés alapfogásának, hogy a katarzis után kötelező valamelyest megnyugtatni a nézőt, ezért egyértelműen a szerelmi szálat hangsúlyozza. Így azonban a feldolgozás nem lesz jobb egy Júlia-regénynél.
(A Manderley-ház asszonya. 121 perc, 2020. Rendező: Ben Wheatley. Forgalmazza: Netflix)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!