Újra a Borsorolóban (1)

Rezeda Kázmér asszonya ugyanis éjjel kettőkor, ágyból kelve és riasztva is képes volt a kifogástalan eleganciára.

Forrás: Szerényi Gábor rajza

Azt hiszem, mégsem veszek nyakkendőt… – döntötte el magában Rezeda Kázmér, miközben készülődött az útra. – Fiam! Te se ve­gyél kiskosztümöt! – szólt át az asszonynak, de akkor már késő volt…

Rezeda Kázmér asszonya ugyanis éjjel kettőkor, ágyból kelve és riasztva is képes volt a kifogástalan eleganciára, miközben amúgy nagyjából harmadannyi időt töltött készülődéssel, mint például Rezeda Kázmér, aki nagy gigerli, nagy piperkőc hírében állt, például képtelen lett volna műszálas, fehér sportzoknit húzni a fekete bőrcipőhöz, hogy messzebbre ne menjünk.

Rezedáék újfent Hódmezővásárhelyre voltak hivatalosak, a Borsorolóba, vasárnapi ebédre. És fölöttébb előkelő társaság várta őket.

Oda volt hivatalos Konczolffy Jonatán, a tökfőzelék Paganinije, és asszonykája, Edulina, aki két buborékos ásványvíz elfogyasztása után azonnal táncolni szeretett volna valakivel, s ez a vágya jelentette az antagonisztikus ellentétet közte s ura, Koncolffy Jonatán között, ugyanis Jonatán akármennyi bor és pálinka elfogyasztása után sem óhajtott táncolni.

Hivatalos volt az ebédre Alsó és Felső Mácsfalvi Mácsfalvi Oborzil, aki elég régóta nem értette, miért kell kétszer is elmondania a Mácsfalvit bemutatkozáskor, ellenben remek sapkagyűjteménye volt, külön sapkát vett fel piacozáshoz és kocsmázáshoz és kiránduláshoz – a baráti társaság férfi tagjai szerint Mácsfalvinak több sapkája kellett legyen a hálószobai fellépésekhez is, bár igaz, ami igaz, Mácsfalviné, született Barbakáni Barbara elég visszafogott, sótlan és humortalan asszony volt, akinek jószerével szavát sem lehetett venni, de erre mondta Jósikafői-Alsómakói Mihajlovics Gábriel csődoktor, hogy „alamuszi macska nagyot ugrik”, amit senki sem értett, de mindenki udvariasan mosolygott és helyeselt.

Jósikafői-Alsómakói Mihajlovics Gábriel csődoktor úr is része volt a társaságnak, barátnéjével, Clarisszával egyetemben, aki azon túl, hogy gondját viselte a doktornak, sőt a macskának nevezett kis méretű tigrisének is, még a mosolygásra, jókedvre, nevetésre és társalgásra is képes volt, ami azért elég fontos, kiváltképp egy baráti társaság esetén.

S persze – micsoda nem várt fordulat! – ott volt még a házigazda is, Alsómezővárosi-Vásárhelyi Bonifáci Stefán, a vendéglátás koronázatlan királya, akinek tekintélyes pocakja mögött (és fölött) aranyszív és elronthatatlan jó kedély lakozott, s ugyanez volt elmondható asszonyáról, Tündéről (pocak nélkül).

Fotó: Szerényi Gábor rajza

A Borsoroló pedig… nos, a Borsoroló olyasféle hely volt, mintha egy éjszaka Lord Emsworth átköltöztette volna a blandingsi kastély ebédlőjét és szivarszobáját Hódmezővásárhelyre, a kiváló Baxterrel és Psmithszel együtt. (Utóbbi kettő most Stefi bácsinál dolgozik pincérként.)

Az ebédet vasárnap pontban 12 órára hirdették, s mert Rezeda gyűlölte a késést, így 11 óra 59-kor megállt a Borsoroló előtt.

A többiek 12 óra 01 perckor érkeztek, Rezeda Kázmér kedvenc karórájára mutogatva, összehúzott szemöldökkel érdeklődött, hogy miért jönnek késő délután, ha egyszer délben van az ebéd. Felemlegette még a nagypapáját és a nagymamáját, abban az összefüggésben, miszerint nevezett két ember végigélte majd az egész XX. századot, nagyjából háromszor veszítették el mindenüket, túléltek két világháborút, kitelepítést, kuláklistázást, egy forradalmat, nácit és kommunistát, nyilast és ávóst (ó, hát nem mindegy!), felneveltek négy gyereket, elég sok unokát, s csak egy dolog volt biztos mindvégig: amikor megszólalt a Kossuth adón a déli harangszó, nagypapa belépett a konyhába, leült, nagymama pedig elé tette a forró levest.

A Borsorolóban aztán 12 óra 04 perckor mindenki megkapta első italát, és körülbelül 12 óra 22-kor megérkezett az előétel.

Harcsamáj volt az.

Rezeda Kázmér úgy nézte az öntöttvas tálat, amelyben a harcsamáj megérkezett, mintha töltött tevepúp lett volna benne. Pedig harcsamáj volt az, a nem messzi Lapistóból, melyről egy idős adatközlő így mesélt úgy száz esztendővel ezelőtt: „Semjíkes, sok vót a vízicsirke, kacsa, sikló, gémsára, túzok.” Ebből a gémsára okoz némi nehézséget, ám ha például Nyíri Antal nyelvész A kihaló szentesi viziélet néprajzi és népnyelvi maradványai című hiánypótló munkájához fordulunk, mindjárt könnyebben vagyunk: „Nagy, fehér csér gázolta a vizet, gém-sára kiabált rekedten: gál! gál! – és hosszú lábaival lépkedve szedte ki a térdig érő vízből a halat.”

Na most ebből vagy az következik, hogy Nyíri Antal professzor úr egyfajta vízimadarat festett le ily érzékletesen, vagy az, hogy a professzor úr megleste Mácsfalvi Mácsfalvi Oborzilt, esetleg Bonifáci Stefánt, ahogy harcsát gyűjtöget a vasárnapi harcsamájhoz, bár Stefi bácsinak nincsenek hosszú lábai… De az is lehet, hogy kissé elkalandoztam… – gondolta még Rezeda Kázmér, és visszatért a harcsamájhoz.

Az a harcsamáj annyira, de annyira finom volt, hogy sírni kellett tőle – aztán megint szedni. Bár ez utóbbi némi közelharcot eredményezett, mert – miképpen azt Stefi elmesélte – a tíz főre készült előételhez mindössze kétszázötven kilónyi harcsa májára volt szükség, és nem volt belekalkulálva a repeta…

– Mindig mondtam, jobb lenne, ha a harcsák is pálinkáznának, lényegesen nagyobb lenne a májuk… – mondta Koncolffy Jonatán, és a társaság úgy döntött, hogy igaza van.

Amúgy – s talán erről már beszéltünk – a harcsa májához sem kell feltalálni a spanyolviaszt. Resztelni kell, kicsike jó hagymaágyon, s legfeljebb bors. Ennyi az egész. S mivel májról van szó, sózni csak utólag. A Borsorolóban pagodakarfiolt adtak mellé marinálva, s igazi kenyeret, ami azt jelenti, hogy kovászolt kenyér, lám-lám, úgy száz éve ennek még semmi értelme nem lett volna, mivel nem létezett más kenyér, csak kovászolt.

Fölséges volt ez, úgy, ahogy volt.

(Folytatjuk)