Se nem kezdet, se nem vég?

Az elnökválasztás után két héttel még mindig óriási viták folynak arról, ki lesz az USA következő elnöke.

Hálaadásnapi felvonulás New Yorkban ünneplők nélkül Fotó: Andrew Kelly Forrás: Reuters

Az Egyesült Államokban az elnökválasztás után két héttel még mindig óriási viták folynak arról, ki lesz az USA következő elnöke. Véleményem szerint Biden győzelme biztosra vehető. A választások másnapján Nyugat-Európa fellélegzett, és örömódákkal ünnepelték meg a vélt és a várható változást.

Trump szemére vetették a büntetővámok bevezetését, még saját szövetségeseivel szemben is, a tíz év alatt kidolgozott iráni atomalku felmondását és sok egyéb mellett a csapatkivonások elrendelését Németországból, Afganisztánból és Irakból. Hasonló kritikákat kapott az elnök politikája az egészségügyi világszervezettel és a párizsi csúccsal kapcsolatban is.

Ugyanakkor kevesen vették észre, hogy Trump „befelé” beszélt, és nyilatkozatainak tartalma és a cselekvések között az esetek egy részében nem volt összhang. Azok a megnyilvánulásai, hogy a NATO tagállamainak több felelősséget kell vállalniuk, annyira hatottak, hogy Nyugat-Európa kulcsállamai már most erre hivatkoznak mint Biden jövendő elvárására. Érdekes, hogy Franciaország azt a következtetést vonta le, hogy európai védelem szükséges természetesen Párizs vezetésével, az USA nélkül, míg Berlin számára semmiféle stratégiai fordulat nem képzelhető el. Ez azt jelenti, hogy Németország a saját biztonságát kizárólag a NATO keretében, az Egyesült Államokkal szorosan együttműködve gondolja el.

Hálaadásnapi felvonulás New Yorkban ünneplők nélkül
Fotó: Reuters

Ma, amikor a világ jelentős része Trumpot bírálja, nem szabad arról megfeledkezni, hogy négy évvel ezelőtt Trump ellenfele a demokrata párti Clinton volt. Ebből a választékból véleményem szerint a világ számára Trump volt a jobb választás. Jelenleg egy megosztott amerikai nemzet részei állnak szemben. Az emberek mindkét párt részéről az utcára mennek vélt igazuk alátámasztására. Jól emlékszem, hogy 1982-ben, amikor vitatható módon megbuktatták ­Schmidt német kancellárt, az egyik legismertebb német biztonságpolitikai szakértő, Theo Sommer úgy fogalmazott: „se nem kezdet, se nem vég”. Szerintem az USA-ban hasonló a helyzet.

Ma az Egyesült Államokban a társadalom megosztottsága a szakpolitika kérdéseire is igaz. Az ingyenes egészségügyi ellátás mellett van a demokraták 71, míg a republikánusok 29 százaléka. A Mexikó felől érkező bevándorlás ellen van a republikánusok 67, míg a demokraták 29 százaléka.

A 2020-as felmérések szerint a német lakosság 37 százaléka tekinti fő partnernek az USA-t, míg 36 százaléka Kínát. Egy évvel ezelőtt ez az arány ötven és 24 százalék volt. Az Egyesült Államokban a lakosság 44 százaléka tekinti legfontosabb partnernek Kínát, míg 43 százaléka Németországot.

Érdekes a német felmérésekben a volt NDK és NSZK szembenállása harminc évvel az újraegyesítés után is. A nyugatnémet lakosság 64 százaléka tekinti pozitívnak a globalizáció folyamatát, míg a keletnémeteknél mindössze 41 százalék.

Trump Afrika-politikáját meghatározta az Iszlám Állam elleni harc és a kínai terjeszkedés megállítása. Az elnök abból indult ki, hogy a világon a kulcsvaluta csak és kizárólag a dollár lehet. Az elnök másik tézise az volt, hogy az Amerikai Egyesült Államok nélkül sehol a Földön nincs biztonság, és e koncepció szellemé­ben kivonult sok nemzetközi megállapodásból.

A XXI. század első felében a világpolitika központja a csendes-óceáni térség lett. Bár Kína gyorsan fegyverkezik, de a térségben ma még amerikai katonai fölény van. A szakértők azt vizsgálják, hogy lehetséges és célszerű lenne-e egy megelőző amerikai csapás valamelyik Kína által megszállt szigetre. Azt is számolják, mi lenne ennek a következménye.

Az Európai Unió a Kínával kapcsolatos politikájában Biden mögött áll. A német védelmi miniszter először az ország történetében hadihajókat küldött Délkelet-Ázsia partjaihoz, ami nyilvánvalóan kínai ellenlépéseket fog eredményezni.

A világ egyéb részein is rengeteg változás történt. Az azeri–örmény háború után közös megfigyelőpontokat hozott létre Oroszország és Törökország, hasonlóan Szíriához. Líbiában, ahol Kadhafi meggyilkolása óta polgárháború dúl, jövő év karácsonyára írták ki a választásokat, ami – figyelembe véve a polgárháborút és a 13 hónapos határidőt – enyhén szólva is illuzórikus.

Ausztrália katonai együttműködést kezdett Japánnal, kimondatlanul Kína ellenében, és valahogy visszaszorította az ország által elkövetett háborús bűnöket Afganisztánban.

Szaúd-Arábia újra bejelentette, hogy ha Irán folytatja a fegyverkezést, saját atomfegyvert fog előállítani. Nyilvánvalóan kulcskérdés lesz, hogy milyen amerikai politika alakul ki a Perzsa (Arab)-öböllel kapcsolatban 2021. január 20-a után.

A moldovai választások több érdekességet is hoztak. Míg a Dnyeszter-melléki területeken a szavazatok 85 százalékát az oroszbarát jelölt kapta, addig a diaszpórában élő moldávok 75 százaléka és a főváros lakosságának hatvan százaléka az Európai Unió-barát jelöltet támogatta.

Ukrajna továbbra is gyors ütemben fegyverkezik. Ukrán nyelvvizsgához kötik az állami állásokat. Elmaradtak a reformok, tombol a korrupció, ami miatt az ukrán miniszterelnök-helyettes szerint egymilliárd dollár kár érte a gazdaságot. Az Egyesült Államok ukrajnai nagykövete szerint Ukrajna lehetséges NATO-csatlakozása ellen hat a korrupció és az oroszbarát lobbicsoportok tevékenysége.

Érdekes eleme volt az európai menekültpolitikának, hogy az Európai Unió bírósága felülbírálta a német bíróság döntését, és bejelentette, hogy aki a katonai szolgálatot megtagadja Szíriá­ban, az Európában menekültstátuszra jogosult.

Franciaország politikája a szélsőséges iszlám terrorizmussal szemben azt mutatja, hogy a valós politika és a retorika nem fedi egymást. Párizs a Brexit után szeretné átvenni a vezető szerepet az unión belül.

Lassan véget ér 2020, mit várhatunk 2021-től? A Covid visszaszorulását, az amerikai elnök új kül- és biztonságpolitikáját – és talán egy kis nyugalmat.