„Hol a magyar zene?”

Bartók Béla a háború, majd az ország feldarabolásának nehéz­ségei közepette sem adta fel a magyar népdalok kiadásának tervét.

Bartók és Kodály egy képen, 1930-as évek (Fotó: Juan Gyenes / Együd Árpád Kulturális Központ Vaszary Képtár / OSZK)

Bartók Béla népdalgyűjtő és rendszerező tevékenysége közismert ugyan, de azt még ma is kevesen tudják, hogy munkásságának ez milyen nagy szenvedéllyel, személyes indíttatásból űzött, hangsúlyos része volt. Gyűjtögető és rendszerszervező készségei számára új birodalom nyílt meg. Attól kezdve, hogy Kodály Zoltánnal kötött barátsága révén elméleti és szakmai támogatást kapott ösztönösen kibontakozó érdeklődéséhez, egyre tudatosabban és elszántabban ásta bele magát a népzenekutatás mélységeibe.

Sok ember szeretné, ha a munkája olyasmi lehetne, amelyet nem a megélhetés miatti kényszer, hanem belülről jövő, játékos szenvedély diktál. Ez sajnos keveseknek adatik meg. Bartóknak sem sikerült mindig azt csinálnia, amit a szíve legmélyén szeretett volna. Fiatalabbik fia, Péter – gyermekkori emlékeit fölelevenítve – így ír erről az Apám című kitűnő könyvében: „1934-ben, a Zeneakadémia frissen kinevezett új igazgatójának, Dohnányi Ernőnek a közbenjárására felmentették a kényszerű tanítás alól, s megbízták a Tudományos Akadémia népzenei gyűjteményének gondozásával; így megmaradhatott az anyagi biztonságot adó állami alkalmazotti státuszban. Sajnos a megbízás kicsit későn érkezett, s így, amikor apám 1940-ben elhagyta Magyarországot, a magyar népzenei anyag kiadásának előkészítését befejezetlenül kellett itt hagynia. De legalább néhány évig […] a Tudományos Akadémiára járhatott dolgozni, ahol pontosan azzal foglalkozott, amivel foglalkozni szeretett volna, és így boldog volt. Az Akadémián a »patkós-szobában« lehetett megtalálni (így nevezte a helyiséget az egyik asztal formája miatt), itt hallgatta le a népzenei gyűjtőutakon felvett fonográfhengereket, és itt kottázta le az anyagot. Ugyanezt tette otthon is, ha tudott rá időt szakítani.

Bartók és Kodály egy képen, 1930-as évek (Fotó: Juan Gyenes / Együd Árpád Kulturális Központ Vaszary Képtár / OSZK)

A régóta dédelgetett kiadványterv pontosan kidolgozott koncepcióját Kodállyal közösen terjesztették a Kisfaludy Társaság elé 1913-ban. »Tervünk: a magyar népdalok és népzeneművek lehetőségig teljes, szigorúan kritikai, pontos kiadása, egy monumentális, magyar ‘Corpus Musicae Popularis’ szerkesztése.«”

A beadvány előszavában felsorolják azokat az előzményeket, amelyek pusztán a dallam nélküli szövegek kiadására szorítkoztak. A sok pontatlan, felületes munka mellett alig akad egy-két értékelhető gyűjtemény (Színi Károly, Bartalus, Kiss Áron), amely a valódi magyar népzenéről tényleges képet nyújthatna.

„Ha azt kérdi valaki, hol az a magyar zene, melynek híre megjárta a világot? Nem tudunk rámutatni – panaszolja Kodály.

– Szégyenkezve kell látnunk kisebb nemzetek (hogy messzebb ne menjünk: a szlovákok) gazdag és jól szerkesztett gyűjteményeit. Mindez a körülmény arra sarkallt bennünket, hogy magunk fogjunk a gyűjtéshez. Elsősorban a legfélreesőbb, legrégiesebb helyeket kerestük föl, s nagy örömünkre, még nem hiába: az öregek emlékezete nem egy ismeretlen régiséget őrzött meg számunkra. Nyolc esztendő alatt sok egyéb elfoglaltságunk mellett is sikerült annyira gyarapítani gyűjteményünket, hogy sajtó alá rendezését megkezdhettük. A mellékelt részletes tervezetben kifejtjük, miképpen szándékozunk lehetőleg teljessé tenni és elrendezni az anyagot. Munkánkat kiadásra a T. Társaságnak ajánljuk föl, mint amely arra hagyományánál, egész múltjánál fogva a legilletékesebb.”

A Kisfaludy Társaság anyagi körülményei nem tették lehetővé az új magyar egyetemes népdalgyűjtemény támogatását. Pedig addigra már mindketten hatalmas mennyiségű munkát fordítottak a terv valóra váltásához. Az egyetlen hiteles kiindulópont Vikár Béla fonográffal gyűjtött anyaga volt. Kodály Zoltán ennek a megismerésével kezdte a nagy munkát 1903-ban.

Jellemző a korszak hangulatára, hogy az öregedő Vikár be sem akarta engedni a fiatal egyetemistát az ajtón: „Mikor jelentkeztem nála, mint kezdő diák, kinek munkájához szükséges megismerni az ő gyűjteményét, kissé bizalmatlanul fogadott. Azt hitte, új elméletet akarok gyártani a magyar zenéről, ami akkoriban divatozott. Megnyugtattam, nem elmélettel foglalkozom, zeneszerzőnek készülök, ehhez is, de tudományos céllal is, tüzetesebben meg akarom ismerni a népdal élő formáját, mert amit a kiadványokban találtam, nem elégít ki, s magam is gyűjteni szándékozom.”

Vikár Béla több ezer darabból álló gyűjteménye, amely kevés kivétellel a teljes nyelvterületre kiterjedt, Bartók számára is fontos iskola volt. A húszas években, amikor tanítás helyett a Néprajzi Múzeumba volt beosztva, szinte a teljes anyagot lejegyezte, majd az 1934-es nekibuzduláskor a saját és más gyűjtők anyagai között ezeket is újrahallgatta és revideálta.

Bartók Béla a háború, majd az ország feldarabolásának nehéz­ségei közepette sem adta fel a magyar népdalok kiadásának tervét. Folyamatosan dolgozott tovább a témán. 1924-ben A magyar népdal című kötetének közreadásával viszonylag szerény terjedelmű, de alapvető jelentőségű összefoglalását adta addigi ismereteinek. Az alapos tanulmányt példatárral egészítette ki, felsorakoztatva a gyűjtött nagy mennyiségű népdal legjellemzőbb darabjait.