„Hol a magyar zene?”

Bartók Béla a háború, majd az ország feldarabolásának nehéz­ségei közepette sem adta fel a magyar népdalok kiadásának tervét.

Bartók és Kodály egy képen, 1930-as évek (Fotó: Juan Gyenes / Együd Árpád Kulturális Központ Vaszary Képtár / OSZK)

A beadvány előszavában felsorolják azokat az előzményeket, amelyek pusztán a dallam nélküli szövegek kiadására szorítkoztak. A sok pontatlan, felületes munka mellett alig akad egy-két értékelhető gyűjtemény (Színi Károly, Bartalus, Kiss Áron), amely a valódi magyar népzenéről tényleges képet nyújthatna.

„Ha azt kérdi valaki, hol az a magyar zene, melynek híre megjárta a világot? Nem tudunk rámutatni – panaszolja Kodály.

– Szégyenkezve kell látnunk kisebb nemzetek (hogy messzebb ne menjünk: a szlovákok) gazdag és jól szerkesztett gyűjteményeit. Mindez a körülmény arra sarkallt bennünket, hogy magunk fogjunk a gyűjtéshez. Elsősorban a legfélreesőbb, legrégiesebb helyeket kerestük föl, s nagy örömünkre, még nem hiába: az öregek emlékezete nem egy ismeretlen régiséget őrzött meg számunkra. Nyolc esztendő alatt sok egyéb elfoglaltságunk mellett is sikerült annyira gyarapítani gyűjteményünket, hogy sajtó alá rendezését megkezdhettük. A mellékelt részletes tervezetben kifejtjük, miképpen szándékozunk lehetőleg teljessé tenni és elrendezni az anyagot. Munkánkat kiadásra a T. Társaságnak ajánljuk föl, mint amely arra hagyományánál, egész múltjánál fogva a legilletékesebb.”

A Kisfaludy Társaság anyagi körülményei nem tették lehetővé az új magyar egyetemes népdalgyűjtemény támogatását. Pedig addigra már mindketten hatalmas mennyiségű munkát fordítottak a terv valóra váltásához. Az egyetlen hiteles kiindulópont Vikár Béla fonográffal gyűjtött anyaga volt. Kodály Zoltán ennek a megismerésével kezdte a nagy munkát 1903-ban.

Jellemző a korszak hangulatára, hogy az öregedő Vikár be sem akarta engedni a fiatal egyetemistát az ajtón: „Mikor jelentkeztem nála, mint kezdő diák, kinek munkájához szükséges megismerni az ő gyűjteményét, kissé bizalmatlanul fogadott. Azt hitte, új elméletet akarok gyártani a magyar zenéről, ami akkoriban divatozott. Megnyugtattam, nem elmélettel foglalkozom, zeneszerzőnek készülök, ehhez is, de tudományos céllal is, tüzetesebben meg akarom ismerni a népdal élő formáját, mert amit a kiadványokban találtam, nem elégít ki, s magam is gyűjteni szándékozom.”

Vikár Béla több ezer darabból álló gyűjteménye, amely kevés kivétellel a teljes nyelvterületre kiterjedt, Bartók számára is fontos iskola volt. A húszas években, amikor tanítás helyett a Néprajzi Múzeumba volt beosztva, szinte a teljes anyagot lejegyezte, majd az 1934-es nekibuzduláskor a saját és más gyűjtők anyagai között ezeket is újrahallgatta és revideálta.

Bartók Béla a háború, majd az ország feldarabolásának nehéz­ségei közepette sem adta fel a magyar népdalok kiadásának tervét. Folyamatosan dolgozott tovább a témán. 1924-ben A magyar népdal című kötetének közreadásával viszonylag szerény terjedelmű, de alapvető jelentőségű összefoglalását adta addigi ismereteinek. Az alapos tanulmányt példatárral egészítette ki, felsorakoztatva a gyűjtött nagy mennyiségű népdal legjellemzőbb darabjait.