Falanszter

Azzal telepedett le az asztalához, hogy írni fog, mert érezte a formálódóban lévő s megszületni kívánó mű ösztökélését, de hiába: sehogyan sem tudott továbblépni. Volt ugyan elképzelése arról, hogyan folytathatná, de visszariadt tőle.

Hiszen nem valamely nagyváros, hajdan dicsőséges civilizáció központja lett volna a szín, hanem a távoli jövő, ahol a korábban élt növények és állatok, egykor használt fegyverek és könyvek immár múzeumok kiállítási tárgyai, a haza és a család fogalma túlhaladottá vált, a tudósok legfőbb gondja pedig az, hogy előbb-utóbb kihűl a Nap, és ha addig nem jönnek rá, mivel pótolhatnák fényét és éltető jótéteményeit, a világra sötétség és fagyhalál vár.

Hogy vethetné ilyen környezetbe a főszereplőit, s mivel foglalkozhatnának a mellékszereplők? Nyilván valami léleksorvasztó, szellemtelen tevékenységgel – de mégis mi legyen az?

Ekkor máshoz nem hasonlító, szokatlan zajok hallatszottak odakintről, kettévágva gondolatainak láncát. Méltatlankodva felállt, és kisietett dolgozószobájából, hogy ráncba szedje a hangoskodókat.

Csakhogy a lárma nem a kertből érkezett, hanem a kastély kapuján túlról. A hangok irányába indult, és amint maga mögött hagyta családja birtokát, a döbbenettől elszállt a mérge: szürkésfekete kőolvadékkal borított utcák, négy keréken gördülő, ám lovak nélkül haladó fémmasinák és furcsán egyforma emberek vették körül.

A szájuk és az orruk elé helyezett maszk keltette benne ezt a benyomást, hiszen mindannyian kéttenyérnyi vászondarabot viseltek arcukon, ami kivehetetlenné tette vonásaik jó részét. Többen vádló pillantásokkal illették, amikor elhaladtak mellette. Egy szemből érkező fiatal férfi rá is reccsent:

– Nem felejtett el valamit? – ezzel saját ábrázatára mutatott, majd feléje bökött.

Hát persze, értette meg, azt sérelmezi, hogy nincs rajta maszk!

Sebesen leoldotta nyakából a sálat, s orra, szája elé feszítve megcsomózta a tarkóján. Úgy festhetett, mint valami haramia egy harmadosztályú népszínműből, de elérte vele a kívánt hatást: alkalmi beszélgetőtársa megenyhülni látszott.

– Igazán nem állt szándékomban… – kezdte, ám a fiatal férfi közbevágott:

– A járvány az járvány!

– Hogyan? Ismét pusztít a kolera?

Jól emlékezett a ragály 1831-es, 1848-as dúlására – százszámra ragadta el az embereket.

– Kolera? Covid, ember, covid! – hangzott a válasz.

Sejtelme sem volt, mit jelent ez, ám afelől nem maradt kétsége, hogy csakugyan itt a kórság.

A fiatal férfi szó nélkül ellépett mellőle, hogy folytassa útját. Eddig csupán azt szerette volna megkérdezni tőle, hol is van, ám hirtelen egész más kérdések kezdtek sorjázni a fejében, így melléje szegődött:

– Mondja, mi ez a nyavalya?

Beszélgetőtársa olyan pillantást vetett rá, mintha gyanítaná róla: most oldott kereket valamelyik tébolydából.

– Mármint… hogyan vélekednek róla az emberek? – fogalmazta át gyorsan a kérdést.

– Hát, aki még nem veszítette el az állását, reméli, hogy egy darabig nem is kerül rá sor, aki viszont munka és bevétel nélkül maradt, igyekszik más területen feltalálni magát!

Most ő nézhetett furcsán a férfira, mert az – egyre növekvő indulattal – folytatta:

– Én például művészeti fesztiválok szervezésével foglalkoztam eddig, és most egyszerűen nincsen feladatunk. Úgyhogy rákaptam a fafaragásra. Megélni ugyan nem lehet belőle, de érdekelt, ezért megtanultam. Egy ismerősöm, aki tavalyig karizmatikus közösség evangelizátora volt Angliában, hazatérése után műszaki gondnokként helyezkedett el. A lelkek helyett most lézernyomtatókkal, kazánokkal és fénycsövek kicserélésével foglalkozik. Filozófiai művekre specializálódott, kicsinyke könyvkiadó az idei évre tervezett összes megjelenését elhalasztotta, így az egyik munkatársa – maga is végzett filozófus – kénytelen volt visszaköltözni a szüleihez, falura, és belekóstolni az állattartásba!

Alig néhány szó jelentését volt képes felfogni eme áradatból, amely reá zúdult. És akkor mit kezdjen azokkal, amelyeket eddig sosem hallott, mint például a lézernyomtató, vagy a… mi is volt az?

Megtorpant, hogy emlékezetébe idézze a legkülönösebb hangzásút. A fiatal férfi csak akkor figyelt fel rá, mit tett, amikor átvágott egy sor, a szürke kőolvadékra mázolt fehér csíkon, és visszafordulva keresni kezdte őt a szemével.

– Mit művel? Ott nem lehet megállni!… – kiáltott rá, ám ekkor megindult feléje a lovak nélkül haladó fémmasinák áradata. Iszonyodva sejtette meg, hogy a hozzá legközelebb lévő el fogja érni, s le fogja teríteni. Lehunyta a szemét, halálfélelemtől eltelve, hangosan felkiáltott, és…

…ráeszmélt, hogy a dolgozószobájában ül, az íróasztala mögött, és háborítatlan, alkotásra ösztönző csend veszi körül.

Alighanem elszunnyadt az imént, ahogy saját hőse a harmadik és a kilencedik szín végén. És míg az a jövőbe álmodta magát, előtte vajon miféle kor képei mutatkoztak meg? Lehetséges volna, hogy szintén az eljövendő idők valamelyikébe került, tűnődött, ám rádöbbent: sürgetőbb dolga is van ennél. Rögzítenie kell mindent, amit látott és hallott, mielőtt álma illékony, máris halványuló képei végképp tovatűnnének az emlékezetéből!

Művészet és faragás, hitélet és kazán, filozófia és állattartás…

Áttekintette az előtte sorjázó, sebtében feljegyzett szavakat, és felötlött benne: mi volna, ha Michelangelo széklábakat faragna, Luther kazánt fűtene, Platón pedig marhákra ügyelne? És azok a maszkok! Mi volna, ha a tizenkettedik színben mindenki csaknem ugyanúgy nézne ki?

Elmosolyodott, maga elé húzta a papírt, amely ébredése óta mintha csak erre várt volna, megmarkolta a lúdtollat, és írni kezdett: „Tizenkettedik szín. U alakra épült nagyszerű falanszter udvara […] egyéb különlegességek múzeumában egy tudós működik. Mindnyájan a falanszterhez tartozók – egyenlően vannak öltözve. Ádám és Lucifer az udvar közepén felbukkannak a földből.”

(A borítóképen védőmaszkot viselő járókelő a budapesti Rákóczi úton 2020. november 11-én. Fotó: MTI/Balogh Zoltán)