Váratlan tűz

Revoco – visszavonom. Ha ezt a rövid szót ötszáz éve a wormsi püspöki­ palotában kimondja Luther Márton szászországi szerzetes, a wittenbergi egyetem karizmatikus Szentírás-professzora, talán másként alakul ­Európa, a Német-római Birodalom és hazánk újkori történelme is. A reformációé­ bizonyosan.

Sachsen Anhalt Tag in Eisleben Festumzug Statue von Martin Luther auf einem Umzugswagen (Photo by Schellhorn/ullstein bild via Getty Images) Fotó: ullstein bild Dtl. Forrás: Getty Images

Több mint három éven keresztül a visszavonás szót akarták hallani a római és németországi főpapok, a pápa követei, majd végül a kor talán leghatalmasabb uralkodója is az anyaszentegyház elbitangolt bárányától, az 1517. október 31-én 95 híres tételével színre lépő Ágoston-rendi szerzetestől. A német birodalmi gyűlésen a Medici-házi X. Leó által már kiközösített Luther Mártonnak a Habsburg császár, a világi fejedelmek és az egyházi főméltóságok előtt arra a kérdésre kellett válaszolnia, hogy visszavonja-e az illetékes hatóságok által eretneknek, azaz tévesnek és veszélyesnek minősített könyveit, illetve tanait. Azt vallotta, hogy a Szentírásban benne van minden hitbeli igazság, a Biblia Istennek az egyedüli ihletett és hiteles szava (sola Scriptura), és Pál apostolhoz visszatérve hirdette, hogy az ember egyedül hit által (sola fide) igazul meg, egyedül kegyelemből (sola gratia) üdvözül, egyedül Krisztus (solus Christus) a közvetítő Isten és az ember között, egyedül az ő áldozata által nyerhetjük el az üdvösséget.

A kétnapos kihallgatás során Luther elszántan ellenállt a fenyegető kér(d)ésnek, és 1521. április 18-án a hosszas huzavonát e szavakkal zárta le: „Hacsak meg nem győznek engem a Szentírás bizonyságaival vagy világos észokokkal – mivel sem a pápának, sem a zsinatoknak egymagukban nem hiszek, mert bizonyos, hogy többször tévedtek és egymásnak ellentmondtak –, kötve vagyok a Szentírás általam idézett igéihez és az Isten igéjébe vetett bizodalmamhoz, így semmit vissza nem vonhatok, de nem is akarok, mert nem tanácsos és nem helyes dolog a lelkiismeret ellen cselekedni. Isten engem úgy segéljen! Ámen.”

E mondatoknak olyan jelentőségük volt, hogy a Luther halála után nem sokkal összegyűjtött munkáinak első kiadója, Georg Rörer szükségesnek érezte egy mondatban összefoglalni a beszéd lényegét: „Itt állok, másként nem tehetek!” Bár ez a világtörténelmi szállóigévé vált mondat mérvadó (egyház)történészek szerint aligha hagyta el Luther száját, ez lehetne a protestantizmus mottója, sőt voltaképpen az egész nyugati civilizációé ­– írja Diarmaid MacCulloch, az Oxfordi Egyetem egyháztörténeti professzora a reformáció történetéről írt monumentális művében. Hogy mit kockáztatott – az életét – Luther, az is mutatja, hogy a kihallgatása után az égnek emelte karját, és azt kiáltotta: „Megúsztam!”

Luther Márton eislebeni szobra utazik kisteherautón Szász-Anhalt ünnepnapján 2017 júniusában. Vissza a forrásokhoz
Fotó: Getty Images

Ez azonban akkor még nem volt biztos, annak ellenére, hogy V. Károly menlevelet adott neki, és az ifjú császár meg is tartotta a szavát, szemben elődjével, Luxemburgi Zsigmonddal, aki jó egy évszázaddal korábban szintén mentességet ígért Husz Jánosnak, de miután a cseh reformátort a konstanzi zsinat eretneknek nyilvánította, máglyán megégették őt.

A lutheri reformáció előzményeinek hosszú sora van az oxfordi John Wycliffe-től és a prágai Husztól az itáliai humanistákon – akik meghirdették az „ad fontes” („vissza a forrásokhoz”) szövegkritikai és klasszikus szövegeket kiadó mozgalmát –, a spanyol Ximénes bíboroson és a firenzei Savonarolán át az ógörög nyelvű Újszövetséget kiadó, kommentáló és latinra újrafordító Rotterdami Erasmusig. Mégis a lutheri, egyébként szándéktalan forradalomnak lett a legnagyobb hatása, amit Owen Chadwick angol történész tömören így magyarázott: „A XVI. század elején a nyugati egyház minden fontos személyisége reformációért kiáltott.” Az egyházi megújulási, megtisztulási igény az egyetemek programjából sarjadt ki és vált a tömegek követelésévé, amit nagyban elősegített a könyvnyomtatás és a könyvolvasás rohamos elterjedése. A Róma és a német-római birodalmi tartományok közt parázsló ellentét, amelynek korántsem csupán egyházi, hanem politikai, gazdasági, pénzügyi okai is voltak, „a Luther-ügytől lángra kapott, és váratlan erejű tűz lett belőle” (Richard Friedenthal).

A főként németül prédikáló, író és publikáló wittenbergi doktor hatása természetesen a német nyelvterületen volt a legnagyobb, írásait az egész birodalomban nyomtatták, terjesztették, olvasták. A lutheri lázadás gyorsan túllépett azonban a német határokon, s már az 1520-as évek elején megérkezett a Magyar Királyságba is. Érdekes, hogy 1521 áprilisában a német birodalmi gyűlésre érkező két magyar királyi követ – a híres jogtudós Werbőczy István, a magyar köznemesség bibliájaként emlegetett Hármaskönyv (Tripartitum) összeállítója, kiadója és az olasz humanista Balbi Jeromos pozsonyi prépost – találkozhatott elsőként a merész reformátorral, akit meghívtak ebédre, és megpróbálták visszatéríteni az egyház, illetve a pápa tekintélyének elismerésére, de persze nem értek célt a szerintük „bolond és tudatlan embernél”.

Ha Luther ötszáz éve Wormsban visszavonja nézeteit az üdvözülésről, a kegyelemről, a hit és a Biblia egyházzal szembeni elsőbbségéről, a pápa(ság) felsőbbségének elutasításáról, akkor Wittenberg nem válhatott volna a magyarországi reformáció szülővárosává is. Márpedig a következő évtizedekben Luther egyeteme lett a magyar protestánsok legfőbb alma matere, ahol a XVI. század végéig becslések szerint mintegy ezerkétszáz hallgató fordult meg. Az első magyar nemzetiségűek között itt tanult Sylvester János, a jeles bibliafordító, nyelvtudós és a magyar Lutherként emlegetett Dévai Bíró Mátyás, aki az evangélikusok mellett a reformátusoknak is első magyar nyelven prédikáló és író mestere volt.

Jellemző, hogy a hamarosan messze legnagyobb hazai felekezetté váló helvét (svájci) irányú magyar reformátusság lelki-szellemi vezetői, egyházalapító atyái is nagyrészt Wittenbergben tanultak Szegedi Kis Istvántól Szegedi Gergelyen és Melius Juhász Péteren át a bibliafordító és -kiadó Károlyi Gáspárig, akárcsak az erdélyi szász reformátor Heltai Gáspár, a magyar széppróza első mestere. Ezért a magyar kálvinizmus eredetét is Wittenbergben indokolt keresni. Ez azonban Luther mellett inkább közvetlen munkatársa és leghűségesebb barátja, a „Németország tanítómesterének” méltán nevezett Philipp Melanchthon érdeme, mert a németül többnyire nem tudó magyar diákok teológiai szemléletét a latin nyelven prédikáló és oktató humanista tudós határozta meg, aki élete végéig egyensúlyozni és megegyezni igyekezett a reformáció lutheri és svájci – Zwingli, Bullinger és Kálvin – teológiai iránya között.