Delíriumroham

A járványkorlátozások ellenére Franciaország huszonhat városában törtek ki kisebb megmozdulások.

Római zsidók tiltakozása a francia nagykövetségnél 2021 áprilisában Fotó: NurPhoto Forrás: Getty Images

A közelmúltban a járványkorlátozások ellenére Franciaország huszonhat városában törtek ki kisebb megmozdulások. Mi vitte ki az embereket az utcára? Egy ítélet ellen tiltakoztak, amelyet már nem lehet megváltoztatni, ugyanis azt az ország legfelsőbb igazságügyi szerve, a semmítőbíróság hozta. Egy négy éve elkövetett brutális gyilkosság ügyében mondta ki a végső szót a semmítőszék. Az elkövető egy mali illegális bevándorló, az áldozat egy zsidó származású, nyugdíjas francia nő. A fellebbviteli bíróság azt rögzítette, hogy a gyilkos, aki kábítószer hatása alatt állt, nem felelős a tettéért, tehát nem büntethető. Zárt pszichiátriai intézetben kell gyógyulásáig kezelni. Erre tört ki az elégedetlenség, amelynek hangjai Macron elnökig is elhallatszottak: az államfő megígérte, hogy megváltoztatják a büntető törvénykönyv adott cikkelyét. Az eset következtében a francia zsidó közösség zömén a tehetetlenség érzése lett úrrá. Volt, aki úgy nyilatkozott: ez az ügy adta meg számára a végső lökést, hogy kivándoroljon Franciaországból.

De mi is történt azon a négy évvel ezelőtti áprilisi hajnalon? Az akkor 27 éves Kobili­ Trao­ré – aki Maliból érkezett törvénytelen bevándorlóként, és évek óta rendezetlen jogviszonyban élt az országban – aznap a megszokottnál kicsit több marihuánát szívott. Elmondása szerint ez úgy napi átlagban 15 joint volt. A Párizs északi részén lévő lakótelepen élt Sarah Halimi, egy elvált zsidó nyugdíjas nő, aki korábban óvodaigazgatóként dolgozott. Három nagykorú gyermeke már külön élt tőle. A házban az egyetlen zsidó származású lakót mindenki visszahúzódónak, ennek ellenére kedvesnek és szolgálatkésznek ismerte. Valószínűleg így viselkedett akkor is, amikor találkozott mali lakótársával, semmilyen bántó mondat nem hagyta el a száját.

Kobili Traoré 2017. április 4-én hajnali négy óra körül rátörte a lakás ajtaját Halimi asszonyra. Szó nélkül ütni-verni kezdte. Sarah valószínűleg már az első ütések következtében elájult. A közelben lakók úgy negyven percig hallgatták a zajokat, amelyek a kínzásból hozzájuk eljutottak. Vajon miért nem hívtak rendőrt? Volt, aki azt sem tudta, hogy melyik lakásban történt az inzultus. Az egyik fültanú arra gondolt, hogy valaki a kutyáját tanítja móresre, ugyanis ökölcsapások becsapódását hallotta, de semmilyen erre jövő választ, semmi jajongást, nyöszörgést nem érzékelt. Aztán mindenre fény derült, amikor Traoré a harmadik emeletről az ablakon keresztül kidobta Halimi asszony testét a ház kis kertjébe. Ekkor vagy tízszer felhangzott az Allah Akbar! – Allah a leghatalmasabb! – kiáltás. Később ezt az elkövető azzal az üvöltéssel fűszerezte, hogy „Megöltem a sátánt!, Meggyilkoltam az ördögöt!”. Amikor a rendőrök kiértek a helyszínre, a tetthelyen találtak Kobili Traoréra, aki ekkor már tökéletesen nyugodt volt, és imádkozott. Az eset után több mint 130 neves francia értelmiségi petíciót írt, amelyben napnál is világosabb antiszemita bűncselekménynek minősítették az ügyet.

Római zsidók tiltakozása a francia nagykövetségnél 2021 áprilisában
Fotó: Getty Images

Őrülteket nem ítélünk el – ilyen törvényi elvek működnek minden civilizált országban, arról nem is beszélve, hogy ezekben az államokban nincs halálbüntetés. Kényszergyógykezelést igen, de még börtönbüntetést sem alkalmaznak vele szemben. De mi a helyzet Kobili Traoré esetében? Vajon ha az elkövető magát hozza „őrült állapotba”, akkor is megáll ez a következtetés? Ha ittasan vagy tudatmódosítót szedve okozunk közlekedési balesetet, akkor súlyosbításra számíthatunk, míg bedrogozva akár embert is lehet ölni? – ez is felmerült az ítéleten felháborodók körében. Valami nagy baj van a büntetőjogi felelősséget megállapító törvénnyel. Macron elnök is érzékelte ezt, és a Figaro napilapnak adott interjújában leszögezte: „Ha valaki önszántából kábítószert szed be, amelynek hatására úgy viselkedik, mint egy őrült, ez az én szememben nem jelenti azt, hogy büntetőjogilag nem vonható felelősségre.”

A francia büntető törvénykönyv 112-1. paragrafusa szerint „büntetőjogi felelősséget nem visel az a személy, aki cselekménye elkövetésekor olyan pszichológiai zavart él át, amely meggátolja abban, hogy tudatában legyen tette következményeinek.” Az elsőfokú bíróság is úgy találta, hogy a mali bevándorló „delírium­rohamban” hajtotta végre tettét, következés­képpen nem volt ura magának, így a törvény szerint nem büntethető. A semmítőszék ezt a ítéletet hagyta jóvá. A legfelsőbb jogi fórum egyebek közt kikérte hét pszichológus szak­értő véleményét, hat-egy arányban ők is egyet­értettek azzal, hogy az esetnél túladagolás történt, ami elvezetett a brutális gyilkossághoz.

Az antiszemita emberölést kiáltók joggal teszik fel a kérdést: miért indult delíriumában ­Kobili az egyetlen zsidó lakótársa otthona felé?

Nem egyszerűen ölni akart, hanem megszabadulni a „sátántól”, mintha isteni megbízatást teljesítene. Jól tudta, hogy kiválasztottja egy

65 éves, gyenge nő. Lehet, hogy azért fogyasztott több kannabiszt, hogy összeszedje a bátorságát brutális tette elkövetésére. A kábítószer-függősége is hozzájárult ahhoz, hogy öljön. Ám ez nem lehet mentsvár számára – szögezik le az ítéletet elutasítók. Hogyan bizonyítják, hogy az adott pillanatban – beszéljünk egy óráról – valóban önkívületi állapotban volt? A mali ­migráns saját vallomása szerint 15 éves kora óta ­hasonló mennyiséget szív. A szervezete már hozzászokhatott akár a megnövelt napi mennyiséghez is. Az viszont joggal merül fel,

hogy miként tudott így „dolgozni”. Mert valahogy ­fenn­tartotta magát, és még jelentős ­kábítószer-fogyasztásának költségeit is fedeznie kellett. A rendőrök nyilván tudták, hogy kivel állnak szemben: egy dílerrel, aki ­eladott ­mennyisége után maga is részesült a drogból.

A francia bírók azzal védekezhetnek, hogy a hivatásuk szerint a törvény betűjének eleget tettek, de talán a szellemének nem. Az eset nagy visszhangot váltott ki Izraelben is. Immár nem először a francia hatalom cserbenhagyta a zsidó közösséget – ez volt a lapok véleménye. Ez a vég kezdete a Franciaországban élő zsidó származású francia állampolgárok számára, jól meg kell gondolni, hogy maradnak-e hazájukban, vagy ők is „visszatérnek” Izraelbe. Nagy a nyomás rajtuk, hogy a távozást válasszák. Egyszerű matematika: a hat-hét millió muzulmánnal szemben jó, ha hatszázezer zsidó áll szemben Franciaországban. Vajon a politika kinek a kedvében akar majd járni, ha demokratikus választáson szavazatokat akar szerezni?

Sarah Halimi rokonai úgy tartják, egy-két év múlva a gyilkos vidáman kisétál a pszichiát­riai intézetből, ahol jelenleg kezelik. De ők nem adják fel, továbbra is kitartóan keresik igazságukat, új tárgyalást indítanak az Emberi Jogok ­Európai Bíróságán, sőt még Izraelben is. Alain Finkielkraut filozófus, aki az egyik kezdeményezője volt a francia értelmiségiek petíciójának, a vizsgá­lóbírót és a „haladó baloldalt” vádolja azzal, hogy az ő szemükben „a gyilkos az áldozat”. „Képzeljék el, hogy a gyilkos egy fehér férfi, aki tette után azt kiabálja: Franciaország a franciá­ké! – vetette fel a filozófus. – Na, lett volna itt haddelhadd.”