Delíriumroham

A járványkorlátozások ellenére Franciaország huszonhat városában törtek ki kisebb megmozdulások.

Római zsidók tiltakozása a francia nagykövetségnél 2021 áprilisában Fotó: NurPhoto Forrás: Getty Images

Római zsidók tiltakozása a francia nagykövetségnél 2021 áprilisában
Fotó: Getty Images

Őrülteket nem ítélünk el – ilyen törvényi elvek működnek minden civilizált országban, arról nem is beszélve, hogy ezekben az államokban nincs halálbüntetés. Kényszergyógykezelést igen, de még börtönbüntetést sem alkalmaznak vele szemben. De mi a helyzet Kobili Traoré esetében? Vajon ha az elkövető magát hozza „őrült állapotba”, akkor is megáll ez a következtetés? Ha ittasan vagy tudatmódosítót szedve okozunk közlekedési balesetet, akkor súlyosbításra számíthatunk, míg bedrogozva akár embert is lehet ölni? – ez is felmerült az ítéleten felháborodók körében. Valami nagy baj van a büntetőjogi felelősséget megállapító törvénnyel. Macron elnök is érzékelte ezt, és a Figaro napilapnak adott interjújában leszögezte: „Ha valaki önszántából kábítószert szed be, amelynek hatására úgy viselkedik, mint egy őrült, ez az én szememben nem jelenti azt, hogy büntetőjogilag nem vonható felelősségre.”

A francia büntető törvénykönyv 112-1. paragrafusa szerint „büntetőjogi felelősséget nem visel az a személy, aki cselekménye elkövetésekor olyan pszichológiai zavart él át, amely meggátolja abban, hogy tudatában legyen tette következményeinek.” Az elsőfokú bíróság is úgy találta, hogy a mali bevándorló „delírium­rohamban” hajtotta végre tettét, következés­képpen nem volt ura magának, így a törvény szerint nem büntethető. A semmítőszék ezt a ítéletet hagyta jóvá. A legfelsőbb jogi fórum egyebek közt kikérte hét pszichológus szak­értő véleményét, hat-egy arányban ők is egyet­értettek azzal, hogy az esetnél túladagolás történt, ami elvezetett a brutális gyilkossághoz.

Az antiszemita emberölést kiáltók joggal teszik fel a kérdést: miért indult delíriumában ­Kobili az egyetlen zsidó lakótársa otthona felé?

Nem egyszerűen ölni akart, hanem megszabadulni a „sátántól”, mintha isteni megbízatást teljesítene. Jól tudta, hogy kiválasztottja egy

65 éves, gyenge nő. Lehet, hogy azért fogyasztott több kannabiszt, hogy összeszedje a bátorságát brutális tette elkövetésére. A kábítószer-függősége is hozzájárult ahhoz, hogy öljön. Ám ez nem lehet mentsvár számára – szögezik le az ítéletet elutasítók. Hogyan bizonyítják, hogy az adott pillanatban – beszéljünk egy óráról – valóban önkívületi állapotban volt? A mali ­migráns saját vallomása szerint 15 éves kora óta ­hasonló mennyiséget szív. A szervezete már hozzászokhatott akár a megnövelt napi mennyiséghez is. Az viszont joggal merül fel,

hogy miként tudott így „dolgozni”. Mert valahogy ­fenn­tartotta magát, és még jelentős ­kábítószer-fogyasztásának költségeit is fedeznie kellett. A rendőrök nyilván tudták, hogy kivel állnak szemben: egy dílerrel, aki ­eladott ­mennyisége után maga is részesült a drogból.

A francia bírók azzal védekezhetnek, hogy a hivatásuk szerint a törvény betűjének eleget tettek, de talán a szellemének nem. Az eset nagy visszhangot váltott ki Izraelben is. Immár nem először a francia hatalom cserbenhagyta a zsidó közösséget – ez volt a lapok véleménye. Ez a vég kezdete a Franciaországban élő zsidó származású francia állampolgárok számára, jól meg kell gondolni, hogy maradnak-e hazájukban, vagy ők is „visszatérnek” Izraelbe. Nagy a nyomás rajtuk, hogy a távozást válasszák. Egyszerű matematika: a hat-hét millió muzulmánnal szemben jó, ha hatszázezer zsidó áll szemben Franciaországban. Vajon a politika kinek a kedvében akar majd járni, ha demokratikus választáson szavazatokat akar szerezni?

Sarah Halimi rokonai úgy tartják, egy-két év múlva a gyilkos vidáman kisétál a pszichiát­riai intézetből, ahol jelenleg kezelik. De ők nem adják fel, továbbra is kitartóan keresik igazságukat, új tárgyalást indítanak az Emberi Jogok ­Európai Bíróságán, sőt még Izraelben is. Alain Finkielkraut filozófus, aki az egyik kezdeményezője volt a francia értelmiségiek petíciójának, a vizsgá­lóbírót és a „haladó baloldalt” vádolja azzal, hogy az ő szemükben „a gyilkos az áldozat”. „Képzeljék el, hogy a gyilkos egy fehér férfi, aki tette után azt kiabálja: Franciaország a franciá­ké! – vetette fel a filozófus. – Na, lett volna itt haddelhadd.”