Likvidált nyilasok

Arcot és személyiséget adni a soá áldozatainak.

Az Ott, akkor… – Túléléstörténetek a soából című tanúságtétel-füzér központi kérdései – amelyekre Vajda Júlia szociológus-pszichológus narratív interjúk segítségével keresi a választ –: a megszólalók hogyan élték „át, meg, illetve túl” mindazt, amiben részük volt, s hogyan tudtak annak pszichés és fizikai nyomaival együtt létezni? Valamint: mit tett volna a felidézett helyzetekben ő maga?

A könyv a hallgatás-elhallgatás-meghallgatás, az énkeresés, a bátorság, emberi méltóság, behódolás, valamint a bűn és bűntudat kulcsszavak köré rendezve tárja a befogadó elé a túlélők visszaemlékezéseit.

A központi szereplő Matild néni. Az asszony tizenhét éves korában került Auschwitzba, és múltidézésében elmondja: megérkezésük után sorba kellett állniuk, és Josef Mengele elé vonulniuk. A tábor orvosa aztán egyetlen mozdulattal jelezte, milyen sorsot szán nekik: akiről úgy ítélte, „hasznos” a Harmadik Birodalom számára – többek között azért, mert elvégezheti rajta embertelen kísérletei egyikét-másikát –, azt jobbra intette, akiről viszont úgy vélte, „hasznavehetetlen”, azt balra. Matild húga ez utóbbi csoportba került. Utolsó mozdulatainak egyikével a testvérét hívta, és az asszonyt még évtizedek múltán is kísértette, hogy nem tartott vele oda, ahová indult – a gázkamrába. Magát érezte felelősnek a testvére haláláért!

De az önvád más példájával is találkozhatunk a könyvben. A Gyula bácsinak nevezett megszólaló felidézi, hogy 44 őszén vagy telén – miután megszökött a munkaszolgálatból, és hamis papírokkal bujkált Budapesten – egy barátjával együtt nyilasegyenruhát szerzett, azt felöltve bejutott a gettóba, így sikerült élelmet vinnie családja ottani nőtagjainak. Annak pontos körülményeit viszont, hogyan került hozzá az uniformis, nem hajlandó (nem képes?) elárulni. Csupán annyi derül ki a szavaiból, hogy a már említett társával együtt villamos peronján utazott, amikor utastársuk figyelmeztette: a szerelvényen utazó két nyilas felfigyelt rájuk. Amikor a járat egy réthez ért, mindketten leugrottak, és megindultak a mezőn, ám a nyilasok követték őket. „És hát pechük volt, mert utána ruha nélkül maradtak”, jegyzi meg szárazon – és ez minden.

Az olvasóban felsejlik: barátja és ő alighanem végzett a két katonával, hiszen nehéz elképzelni, hogy azok békésen átadták volna nekik az egyenruhájukat és a fegyvereiket.

A szerző úgy látja, Gyula bácsi – szakszóval – projektív identifikáció áldozata lett, vagyis egy életen keresztül hordozta magában a valós – vagy csak általa vélelmezett? – emberölés emlékét és az amiatt érzett bűntudatot. Azaz: hatvan éven keresztül gyilkosként tekintett önmagára…

A nyilatkozók többsége két élesen elkülöníthető részre osztja az életét: az üldöztetés előtti és utáni szakaszra, és mintha a kettő együtt említhetetlen volna a számukra. A könyvből kiderül, milyen sors várt rájuk utána: akinek szűkebb családja túlélte, az általában képes volt valóban új életet kezdeni, saját családot alapítani, és születendő gyermeke életének középpontjában már nem a soá állt.

De persze ez nem adatott meg mindenkinek: Vilma néni 47-ben férjhez ment, ám hithű kommunista férje kegyvesztetté vált a pártvezetés szemében, az ÁVH elfogta, őt magát pedig – egyetlen nap leforgása alatt – elbocsájtották az állásából, és kitették a lakásából. Sosem derült ki számára, pontosan mit tett az ura, mindenesetre elhitte róla, hogy bűnös, vagyis tényleg elkövetett valamit

– utóbb ez válóoknak bizonyult a férfi szemé­ben. Vilma néni házassága tehát felbomlott, és ezzel együtt elvesztette a kommunizmusba vetett hitét is. „Csak vágta rám a fintorokat az élet”, említi keserű bölcsességgel.

És ha már Matild néni életútjával kezdtük, zárásként térjünk vissza hozzá. Mengele a koncentrációs táborban – fájdalmas és megalázó módon, anélkül, hogy az akkor virágzó lány tudott volna róla – sterilizáltatta őt. Az asszony a szabadulása után senkinek sem említette ezt a tényt – utóbb mind a házassága, mind partnerkapcsolatai sikertelenségét is ezzel magyarázta, mivel félt a szexuális együttléttől. Csupán egyetlen férfi volt az életében, aki mellett megtudhatta, „milyen nőnek lenni”, ám egy napon, amikor hozzá indult, a szomszédok azzal fogadták: jó, hogy jön, mert a férfit az éjjel elvitték – kényszerzubbonyban.

A Túléléstörténetek a soából tehát arcot és személyiséget ad az áldozatoknak – puszta statisztikai adatból hús-vér személlyé változtatva őket –, mindemellett rászorítja az olvasót arra, hogy feltegye magának a kérdést, amely Vajda Júliát is foglalkoztatta a könyv megírásakor: ha vele történt volna mindez, mit tett volna – ott és akkor?

(Vajda Júlia: Ott, akkor… – Túléléstörténetek a soából. Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 2020, 452 oldal. Ára: 4500 forint)