Mindenhiány

Író, költő, műfordító, az Emberi Erőforrások Minisztériumának osztályvezetője. Olvasóink a Lugas-tárcák Ábeljeként is ismerik. A székelyudvarhelyi születésű Lakatos Mihály úgy véli, Trianon olyan a magyarságnak, mint a halál: van, de soha nem lehet feldolgozni a létezését.

20210526 Budapest Lakatos Mihály költő Fotó Bach Máté (BPM) Magyar Nemzet Fotó: Bach Máté

A bábeli nyelv – ahogy ma is tapasztaljuk – zűrzavaros, de milyen az ábeli nyelv? Lakatos Mihály a Lugas hasábjain Ábelként reflektál közügyeinkre, életünk ügyes-bajos dolgaira. Mit tesz hozzá Tamási Áron hőséhez az „újrafelhasználás”, és mit jelent a szerzőnek ez a szerep?

Lakatos Mihály költő. Fotó: Bach Máté/Magyar Nemzet

– Hogy mit tesz hozzá az én Ábelem a Tamási-féle sikertörténethez? A XXI. századot. A gyermekek szeretik a vissza-visszatérő hősöket, s ez alól az esti apai felolvasáshoz még mindig ragaszkodó kamasz fiaim sem kivételek. Az indiánregények, aztán Dumas testőrei­nek kalandjai kielégítik ezt az igényt. A fiúk az Ábel-trilógia zárófejezete után is várták volna a folytatást, és igen csalódottak voltak, amikor kiderült, hogy Tamási erről nem gondoskodott. Így tulajdonképpen a tárcasorozat egyfajta folytatásként is felfogható. Az alaphelyzet mindkét esetben ugyanaz: Ábel nekivág a világnak, s miközben ismerkedik az ismeretlennel, mindenről véleményt alkot a maga otthonról hozott legjobb tudása szerint. Persze tudtam, hogy kényes ügy már ismert irodalmi figurához nyúlni, de bíztam abban, hogy át tudom vezetni a XXI. századba úgy, hogy a közönség által már ismert Ábel-mentalitás ne sérüljön. Azt már a legelején tisztáztam, hogy ez az Ábel nem az az Ábel, de azért rokonok. Nem is lehet ez másként, hiszen székelyudvarhelyi születésűként Tamásival ugyanazon táj szülöttei vagyunk, ugyanazon kulturális, szellemi örökséggel indultunk el a világba. Firtatják sokszor, honnét ered a székely humor. Nos, a székely embert

– mivel ott él, ahol – óvatossá tette a történelem. Bözödi György írja az 1938-ban megjelent Székely bánja című szociográ­fiájában, hogy a székely kényszerűségből egyet mond az uraknak, mást mond a románoknak, s harmadikat a sajátjai között. Sajátos óvatosság ez, amelynek a bizalmatlanság a szülőanyja. Az efféle helyzeteken vagy sírni lehet, vagy kacagni. Mivel a sírás nem előremutató, a székely inkább kacag. Istenadta humorát ékeli saját maga és a világ közé. Hogy – ha lehet – puhára essen…

– A Lugasban a szerző és a világ közé Ábel ékelődik, de nem csak humorforrásként.

– A humor átszövi a gondolkodást, de a hangsúly a gondolkodáson van. Humorba csomagolva az igazságot is könnyebb ki- vagy megmondani, mert „érzéstelenítőként” működik. Az emberek először nevetnek, aztán a kisagyban elkezd dolgozni maga az üzenet is. A hétköznapi életben is gyakran használom ezt a technikát, sokszor nem is tudatosan, mert hát a gyermekkorból hozzuk magunkkal magatartásunk alapjait.

– Kitől vette át ezt a mentalitást?

– Rám a székelyszentléleki születésű anyai nagyapám gyakorolta a legnagyobb hatást. Tőle tanultam meg, hogy két nagy feladatunk van az életben: a hitet és a magyarságot megtartani. Karakán ember volt, vasárnaponként a kommunizmus legkeményebb éveiben is ünneplőbe öltözött, felhúzta a székely harisnyát, és ment a templomba. De nem csak ő – az egész falu.

– Volt ennek következménye?

– Nem is kellett sokat várni az összecsapásra. Nagyapám örökölt egy vízimalmot, amelyet a kommunisták szerettek volna megörökölni tőle, de ő nem adta. Nyilván nem voltak a rokonai. Akkor őt kulákká nyilvánították, a malmot pedig zár alá helyezték. Hiába volt öt gyereke, nem dolgozhatott. További retorzióként édesanyámat nem vették fel a középiskolába. Amúgy kiváló szónokként tartották számon a nagyapámat, az 1940-es bevonuláskor ő üdvözölte a faluba érkező honvédeket. Ennek nem lehettem tanúja, de egy másik esetnek igen. Amikor Márton Áron a tízéves házi őrizet után végre szabadon mozoghatott, székelyföldi körútra indult. Nagy tömeg várta őt Székelyudvarhelyen is, ahol üdvözlő beszéddel fogadták. De a megbízott szónok nagyapám szerint csak nyekergett, méltatlan beszédet tartott, ezért jelezte a szervezőknek, hogy ő is szólni kíván. Gondolom, a szekusok megdermedtek a hátsó sorokban, de hát nem tagadhatták meg a kérést Márton Áron előtt. A püspök aztán a mise után magához kérette nagyapámat, és az ebéd idejére maga mellé ültette. Emlékszem, a történelemtankönyvemre csak legyintett, azt ígérte, majd ő elmeséli nekem, mi hogyan volt. Sajnos erre már nem kerülhetett sor, korán elment.

– Ilyen örökség után miért döntött az áttelepülés mellett?

– Meg sem fordult a fejemben – még a romániai forradalom után sem –, hogy áttelepüljek Magyarországra. A Szentegyháza közeli Kápolnásfaluban tanítottam, színmagyar iskolában. Erős, életrevaló közösség volt – ma is az! –, háromszáz gyerek járt oda. Fiatal voltam, nőtlen, és szabadidőmben sok energiát fordítottam a helyi kulturális élet szervezésére. Nem volt nehéz dolgom, igen kultúraszerető emberek élnek arrafelé. Így aztán talált a szó, és annyira megkedveltem a faluközösséget, hogy életem hátralevő részét is ott akartam eltölteni. Persze nemcsak a sikerek, a nehézségek is egybeforrasztottak minket. Romániában a nyolcvanas évek a ma már elképzelhetetlen nyomor évei voltak. Ételhiány, fűtéshiány, benzinhiány, mindenhiány. Magyar vidékeken ezt még tetézte a legprimitívebb asszimilációs nyomás is. A magyar nyelv páriává lett, oda jutottunk, hogy az egyetlen nem magánéleti tér, ahol magyarul lehetett beszélni, a templom volt. Ilyen helyzet szükségszerűen véd- és dacszövetségbe tömöríti az érintett közösséget, már nemcsak nemzet-, de bajtársak is voltunk. De a terv, hogy az egyetem után visszamenjek közéjük, egy szegedi részképzés idején dugába dőlt. Mindezt Rejtő Jenő valahogy úgy fogalmazta meg, hogy a férfi előrelátóan, precízen megtervezi az életét, aztán jön a nő, mindent halomra dönt, majd ráül a romhalmazra, és kirúzsozza az ajkát.

– Rejtő Jenőhöz nemzedéki szinten is erősen kötődnek, miért?

– Hogy úgy mondjam: ő a kilencvenes erdélyi írónemzedék „védőszentje”. Fiatalok voltunk, és a kommunizmus aszketikus évtizedei után a nemzeti sorskérdéseken való elmélkedés helyett élni akartunk, felhőtlenül örülni az életnek. Derűs, életvidám nemzedékké akartunk válni, s ehhez Rejtő Jenő a maga felszabadult humorával jó partnernek bizonyult. De egy jó partneri viszony nem lehet egyoldalú. Cserébe mi is orvosolni akartuk azt az igazságtalanságot, hogy az irodalomtörténet nem kezelte őt rangjának megfelelően. Talán sikerült is valamit mozdítani e téren.

– Rejtő szélsőséges, abszurd helyzetein persze sokat lehet nevetni, de ettől még az idegenlégió is a túlélésről szól.

– Igen, az ő humora mélyén nagy és komoly életbölcsesség is van. Ahogy eltelt tíz-tizenöt év, mi is bölcsebbé váltunk, kezdett kirügyezni bennünk az előző nemzedékek tanítása. Rá kellett ébrednünk, hogy bizony a nemzeti sorskérdések terén bőségesen maradtak feladatok számunkra, s maradnak még az utódainknak is. Mert a felszínen történt kedvező változások nem sokat változtattak azon a tényen, hogy az erdélyi magyarság túlélése nem garantált. Sőt az elmúlt évtizedekben olyan negatív demográfiai spirálba manőverezte magát, hogy tudatos, kollektív erőfeszítés nélkül előbb-utóbb el fog tűnni. Bárhogy is fáj, ki kell mondanunk. Ki kell mondanunk, szembe kell néznünk a problémával, és meg kell oldanunk. Második esély nincs.

– A román értelmiség hogyan viszonyul az erdélyi magyar ügyekhez?

– Számos román íróval vagyok baráti viszonyban, többüknek a műveit, regényeit, novelláit ültettem át magyar nyelvre. Érdekes barátságok ezek. Úgy vagyunk barátok, hogy közben a tabuk velünk maradnak. Művelt emberként tiszteletben tartjuk ezeket, és így nincs akadálya annak, hogy eredményesen együtt dolgozzunk, vagy ha úgy adódik, éjszakába nyúló sörözéseket folytassunk. Hogy sokan közülük értik és világosan látják a helyzetünket, azt jól tükrözi a következő eset. Egy sepsiszentgyörgyi magyar–román írótábor alkalmával az esti sörözés alatt elmondták, felháborítónak tartják, hogy egy magyar várost arra kényszerítenek, hogy a főutcája az 1918. december 1. nevet viselje, és hogy helyet adjon ­Vitéz Mihály vajda szobrának, akinek semmi köze nincs a település történetéhez. Jó volt ezt hallani. Ettől persze még a név is, a szobor is maradt, de akkor is. Az viszont nem kérdés számukra, hogy Erdély az övék. Mi, székelyek ezt másként gondoljuk. Ha a két nézőpontot egyesítjük, abból meg az jön ki, hogy Erdély mindnyájunké – de ebben a kérdésben ugyan ki kötne alkut? Trianon olyan számunkra, mint a halál: van, de soha nem lehet feldolgozni a létezését.

– Az együttélés nehézségeit színesítik a napjainkban zajló társadalmi folyamatok is?

– Azt hittük 1989 decemberében, ezentúl minden másképp lesz. De minden másképp lett. Szabadság és decens lét helyett olyan hazug világ hazug ideológiája készül vörösiszapként elönteni bennünket, amely nem ismer Istent, dicsőíti a bűnt, az aberrációt és mindent, ami Isten és az emberi természet ellen való vétek. Az iszap a szánkig ér. Sokakat már el is hallgattatott. Nem ezt a lovat akartuk, és ma már világos, hogy rosszabb világot hagyunk a gyermekeinkre, mint amilyenben mi felnőttünk. Tamási Ábele annak idején a szegények és elnyomottak ügyét írta a zászlajára, az enyém már csak a józan észt. A tárcáim egyfajta memoárként is készülnek az unokák-dédunokák számára. Azt akarom, hogy tudják, hogyan tértünk le a normalitás útjáról. Mert lehet, hogy nekik kell majd visszatalálniuk rá.

Névjegy

Lakatos Mihály székely­udvarhelyi születésű író, költő, műfordító, három gyermek édesapja. Nyirő József életművének kutatója. Köztisztviselőként közel húsz éve képviseli a külhoni magyarságot, 2011–2015 között a Magyar Köztársaság Kulturális Koordinációs Központjának vezetője volt Sepsiszentgyörgyön, jelenleg az Emmi osztályvezetője.