Szabadságtű

A határon túliak az anyaország követét látták benne az 1970-es, 80-as évek elszigeteltségében. Kíváncsisága, nem lankadó szorgalma tette őt ­segédmunkásból irodalmi szerkesztővé, kritikussá.

„Rácsodálkoztam, hogy a nagy hírű egyetemi professzorok összetévesztik az alkotókat, rosszul és bizonytalanul idéznek” Fotó: Teknős Miklós

Egy-két kisebb verse és novellája megjelent ugyan helyi lapokban, a Zalai Hírlapban és a Somogyi Néplapban, de úgy érezte: neki a főváros kell. Képzőművészeti tárlatok, irodalmi estek és az egyetemi színpad előadásai. Pesten mindezt megtalálta. Csak szállást nem volt könnyű találni: aktatáskájában egy váltás fehérneművel érkezett Budapestre 1963-ban. „Van állása?” – mindenhol ezt kérdezték tőle. Végül a Csepel Vas- és Fémművek munkásszállójára került, a következő években napi nyolc órát a tervezőasztal fölé hajolva töltött neonvilágítás mellett, már égette szemét a fehér papír, de azért csak éjszakába nyúlóan olvasott és írt.

– Ekkor már tudtam, hogy nekem mindenféleképpen erre a pályára kell állnom – magyarázza –, bár volt egy sikertelen egyetemi felvételim az ELTE magyar–népművelés szakán. Miért nem vettek fel? Kérdésre – „Milyen folyóiratokat szokott olvasni?” – azt válaszoltam, hogy az összeset. A vizsgáztató majdnem hanyatt vágta magát. „Az összeset?! Hát mondjon kettőt!” Erre elkezdtem sorolni: „Mivel irodalmi pályára készülök, nemcsak a budapesti Új Írást, a debreceni Alföldet, a szegedi Tiszatájt és a pécsi Jelenkort ismerem, hanem – mert egyetemes magyar irodalomban gondolkodom – a marosvásárhelyi Igaz Szót, a pozsonyi Irodalmi Szemlét, a müncheni Új Látóhatárt is.” Lehet, hogy túl sokat mondtam?

„Rácsodálkoztam, hogy a nagy hírű egyetemi professzorok összetévesztik az alkotókat, rosszul
és bizonytalanul idéznek”
Fotó: Teknős Miklós

De ekkor már megállíthatatlan volt. A végső lendületet az adta, hogy 1968-ban kétnapos konferenciát rendezett az Írószövetség Kettős kötődés címmel a határon túli magyar irodalomról.

– Gondoltam, nincs rám írva, hogy csak egy segédmunkás vagyok, elmentem, meghallgattam az előadásokat, és rácsodálkoztam, hogy a nagy hírű egyetemi professzorok összetévesztik az alkotókat, rosszul és bizonytalanul idéznek. Ráébredtem, hogy a határon túli magyar irodalom terén tájékozottabb vagyok náluk. Erre kinyílt a csipám, elkezdtem publikálni irodalomról, majd képzőművészetről és színházról is.

Az eddigi termés: tizenkilenc kötet, megszámlálhatatlan kritika, tanulmány és esszé. Illyés ­Gyula ismert mondata – a magyar irodalom ötágú síp, összehangolatlan – megerősítette küldetésében. Mit jelentett ez a hétköznapokban, az irodalmi folyóiratok szerzői, szerkesztői gyakorlatában? Így vall erről Szakolczay Lajos:

– Pályám kezdete óta, vagyis több mint ötven éve összmagyarságban gondolkodom. Azért volt az a megszámlálhatatlan út Kolozsvárra, Marosvásárhelyre, Sepsiszentgyörgyre, Pozsonyba, Komáromba, Szabadkára, Újvidékre és Ungvárra, hogy jelenlétemmel – majd az azt követő tanulmányokkal – tudatosítsam: együtt vagyunk gazdagok. „A nemzet titkok karátja” mondotta Sütő András egy helyütt, vagyis, amíg egy népnek titkai vannak, addig véglegesen nincs meghódítva. Ez védett meg bennünket a tatárral, törökkel, némettel, orosszal szemben is. Tenyeremben érzem az áldott emlékű Kós Károly kézfogásának erejét és melegét, aki arra tanított bennünket: az a miénk, amit kiküzdünk magunknak! A mi igazságunk a mi erőnk. Kós Károly életével példázta, hogy az erkölcs is romolhatatlan kő, s ha valaki arra építkezik, megingathatatlan lesz az alap. Mindig is az építés vonzott, az egymásra rakott téglák igazságot, szépséget, fenséget, törhetetlenséget sugalló harmóniája. Ha egy cseppet tudtam tenni azért, hogy ez a sokat szenvedett, darabokra tépett magyarság rátérjen az összefogás útjára, már nem éltem hiába.

Persze az ilyen hitvallásokból olykor kellemetlenségek is adódnak. Kassa, 1975. március 15. Szakolczay részt vesz a Fábry Napokon, majd a közéleti események, író-olvasó találkozók után barátaival tölti az estét. Állítólag rossz helyen parkoltak, legalábbis ezt ordította az a megtermett rendőr, aki szirénázó autókkal bevitte őket a rendőrségre.

– Ültettek bennünket egy lócán, és hogy el ne aludjunk, szuronyos puskával böködték a hátunk. Mondjuk elég kényelmetlen volt ez öt óra hosszán át. Óránkénti kihallgatás, de mindig csak ugyanaz a kérdés: mit akarunk Csehszlovákia államrendjével? Hát – mondtam – kérem, mi a béke követei vagyunk, semmi rosszat nem csináltunk, nem tudom, miért vagyunk itt. Erre megint jött a kérdés: mit akarunk Csehszlovákia államrendjével? Így ment ez reggel hatig, akkor elengedtek bennünket, mire hazaértem, már ki is voltam rúgva a Kortárstól…

Onnan az Új Íráshoz, majd a Budapesthez és megint a Kortárshoz került. Kisebb-nagyobb megszakításokkal irodalmi folyóiratok szerkesztője volt harminc éven át. Határon túli művész barátai az anyaország követét látták benne azokban az években, amikor az elzártság miatt erre különösen nagy szükségük volt. Kós Károly, Benkő Samu, Sütő András, Kányádi Sándor, Szilágyi István és még ki tudja, hányan szereplői Futkosó naplójának, akikre csökönyösen újra és újra ráirányította a hazai kulturális élet figyelmét. Fáradhatatlanul kutatta a rejtett értékeket, amikor másként nem lehetett, képes beszédben írta meg a kisebbségbe szakadt magyar alkotók igazát. Ma is nagyra tartja a személyes találkozások erejét, ettől maradt hitelesen emberi értékközvetítő munkája.

– Most a futár hozza nekem havonta az irodalmi, képzőművészeti, színházi lapokat. Folyamatosan olvasok, én egy ilyen fura ürge vagyok – mondja nevetve.

Megjelenés előtt áll három kötete, a Szólíts nyugodtan Gyurkának! – Találkozások Faludy Györggyel című harmincnégy levél történetét tartalmazza, amelyekhez verseket, fordításokat is mellékelt a költő. A Napkútnál fognak megjelenni Szakolczay Lajos 2014 és 2020 között írt képzőművészeti kritikái A táj lélekarca címmel, és a harmadik: a Szabadságtű című irodalmi kötet. Címe Páll Lajos E se tánc? című versére utal: „Ahol én járom a táncot, / medve vitte már a láncot, / minden láncszem szénabuglya, / szabadság-tű abba dugva.” De a cenzúra ezt így nem engedte, az erdélyi költő, festő első kötetében „minden láncszem szénabuglya, / erdők füve abba dugva” szerepel, mire az irodalomtörténész barát elhozta a kéziratot, amely a miskolci Napjainkban jelent meg végül eredeti formájában.

– Tartozása van?

– Azt nem mondhatom, hogy lusta vagyok, viszont a tragikus sorsú Hervay Gizella nem sokkal a halála előtt nekem ajándékozta Keservesek és siratók című, 128 oldalas kéziratát. Abból öt-hat verset rögtön közzétettem, de a többi megjelenésre vár. Ezekből szeretnék még egy kötetet összeállítani. Egyébként meg letettem a lantot – nyugodjék. Az életemet bearanyozzák az unokák.