Túl mély seb

Felkorbácsolt indulatok, egykori rabszolgatartók szobrainak ledöntögetése:­ Amerika vajon a jó módszert választja a traumafeldolgozáshoz? Holly­wood évtizedekkel van lemaradva, ami a saját történelmét illeti, és a mai napig kevesen elég bátrak ahhoz, hogy visszatekintsenek a múltba.

Michael Fassbender és Chiwetel Ejiofor a 12 év rabszolgaság című filmben Fotó: Francois Duhamel Forrás: Netflix

Néhány hete indult az Amazon streamingcsatornáján A föld alatti vasút című sorozat. Témája: az amerikai rabszolgák által elszenvedett megannyi kegyetlenség és igazságtalanság. Nehéz néznivaló. Gondolhatnánk, hogy a rabszolgatartás Hollywoodnak ugyanaz, mint az európai filmművészetnek a holokauszt, rengeteg személyes történeten, irodalmi művön keresztül megközelíthető téma, amelyet nem lehet elégszer bemutatni – viszont gyors Google-kereséssel a „filmek a rabszolgaságról” kategóriára meglepő eredményt kapunk. Alig két tucat cím, ezekből pedig jó pár a rómaiak korába navigál vissza.

Az amerikai rabszolgatartást törvényen kívül helyező tizenharmadik kiegészítés 1865-ös elfogadása előtt már irodalmi alkotások sora foglalkozott a rabszolgatartással. Máig a leghíresebb ezek közül a Tamás bátya kunyhója Harriet Bee­cher Stowe-tól (1852), amely egyben a némafilmek legtöbbet feldolgozott regényévé is vált. 1914-ig fehér színészek játszották a fekete szerepeket is, feketére maszkírozva: ez volt a hírhedt blackface. A korai rabszolgaságot megjelenítő filmekben közös pontot jelentett a szenvedés, ám a XX. század első felében a narratíva mégsem volt egyértelműen rabszolgatartás-ellenes, sőt. Az 1915-ös Egy nemzet születése című D. W. Griffith-filmben jóságos birtokost és hű, boldog rabszolgákat látunk, akik felszabadításuk után alig várják, hogy a rájuk erőltetett civilizáltságot maguk mögött hagyva visszatérjenek egyszerű mindennapjaikhoz. Holly­wood egyébként a filmet követően megtiltotta a „fajkeveredés”, azaz a különböző rasszú felek szexuális kapcsolatának ábrázolását a filmekben, ez a furcsa öncenzúra pedig évtizedeken át kitartott a filmiparban.

Michael Fassbender és Chiwetel Ejiofor a 12 év rabszolgaság című filmben
Fotó: Netflix

A nagy gazdasági világválság felerősítette a déli ültetvényes világ iránti nosztalgiát – az egyre nagyobb városi munkanélküliség felől nézve a földművelés kiszámítható életnek tűnt, amire az álomgyár csak ráerősített a déli világ valóságosnál jóval fényűzőbb színben feltüntetésével.

A „veszett ügy” mítosza, a déli írók által lefestett romantikus idill olyan népszerű volt, hogy 1911-től kétszer annyi Dél-párti polgárháborús film készült, mint Észak-párti.

Előbbiekben a rabszolgaság alárendelt viszonyrendszerét és azt, hogy az egyik ember birtokolhatja és pénzért eladhatja a másikat, pozitív színben festették le – mint ahogy azt a nemrég nagy botrányt kavaró, pocsékul öregedő 1939-es Elfújta a szélben láthattuk. Ebben a nagyon híres ültetvényes melodrámában a rabszolgák elégedettek, a Ku-Klux-Klan hazafias szervezet, az északiak pedig mocskos, aljas betolakodók: a legfurább viszont talán az, hogy valamiért eddig senkinek sem tűnt fel, hogy gond lenne ezzel.

A 1957-es Szabad rabszolga című filmben ironikus módon az Elfújta a szél férfi főhőse, Clark Gable játssza a korábbi tetteiért magát okoló, egykori rabszolga-kereskedőt, ebben a filmben az alkotók ráadásul leszámolnak a „fajkeveredés” tabutémájával is, amikor egy déli ültetvényes lányáról kiderül, hogy fekete volt az édesanyja. Az újragondolást a fekete polgárjogi mozgalmak megerősödése is indukálta, az 1969-es Rabszolgák című filmben pedig már kizsákmányolt rabszolgákat látunk. A fehér lakosság ekkor viszont még nem volt vevő a realistább, kevésbé romantizáló múltba nézésre, így a Rabszolgák csúnyán elhasalt a pénztáraknál, és sokáig senki sem mert kockáztatni. Az áttörésre évtizedeket kellett várni.

Hollywoodot a XX. század elején bevándorlók és szerencselovagok tették naggyá, akik munka közben tanulták ki, hogyan kell filmet készíteni. Kifutófiúkból küzdötték fel magukat a ranglétrán, mire stúdiókat vezettek, ez a klasszikus korszak durván a hatvanas évek elején jutott a csúcsára olyan látványos és döbbenetesen költséges produkciókkal, mint A római birodalom bukása. Az összeomlás feltartóztathatatlan volt. Mindeközben a francia új hullám alkotóihoz hasonlóan Amerikában is felnőtt egy olyan nemzedék, amely a filmek szeretete miatt választotta ezt a pályát, és a legtöbben már filmes egyetemi végzettséggel is rendelkeztek. Ők hatan voltak a mozi „fenegyerekei”, akik a hetvenes-nyolcvanas évekre átvették a hatalmat: Francis Ford Coppola, Martin Scorsese, Brian De Palma, ­George Lucas, Steven Spielberg és John Milius. Új-Hollywood nagy generációjához a magas- és a tömegkultúra egyformán közel állt, példaképeik között éppúgy ott volt Bergman, Fellini, Kuroszava vagy éppen ­Howard Hawks, John Ford és Hitchcock.

Steven Spielberg a nyolcvanas évek derekán már letett az asztalra fekete szereplőgárdával készült filmet egy nehéz sorsú fekete nőről (Bíborszín), ám csak 1997-ben kapott lehetőséget arra, hogy nagy költségvetésű mozit készítsen a rabszolgaságról: ez volt az Amistad. A rendező két afroamerikai kisgyereket fogadott örökbe ekkortájt, ezért még komolyabban vette a feladatot. Elmondása szerint az amerikai rabszolgatartást úgy szerette volna bemutatni, ahogy a Schindler listája megmutatta a holo­kausztot.

Az 1811-es amerikai rabszolgalázadás „újrajátszása”, úton New Orleans felé, 2019. Múlt és jelen összemosása?
Fotó: Getty Images

Itt pedig álljunk meg egy pillanatra: a holokausztfilmek az európai és a hollywoodi filmgyártásban egyaránt olyan népszerűek, hogy évente tucatjával dolgoznak fel különféle műfajú történeteket a XX. század egyik legnagyobb tragédiájáról. Az alkotóknak leginkább az okoz már gondot, hogy milyen irányból tudják vajon úgy megközelíteni a témát, hogy az ne legyen elcsépelt, képes legyen újat mondani, többet adni. Ezzel szemben a feketék sorstragédiájáról alig készül reális, a trauma feldolgozását segítő, akár tanító jellegű mozi. Spielberg filmjében az Amistad nevű rabszolgahajó legénysége fellázad, majd a partra szállás után bíróság elé kell állniuk. Az Amistad ugyan nem lett kiemelkedő dráma, dagályos és kissé szájbarágós, mégis mérföldkőszerepe van abban, hogy valaki merte végre hatásosan ábrázolni az Afrikától való elszakadás szörnyű aktusát.

Tizenöt évvel később az egyébként fehér, zsidó származású Spielberg még egy filmet rendezett a rabszolgaságról, ezúttal rabszolgák nélkül: ez volt a Lincoln. A 2012-es évben még két, rabszolgasággal foglalkozó filmet is nagy sikerrel játszottak a filmszínházak: Quentin Tarantino ahogy Hitlert és az egész náci vezérkart felrobbantotta egy filmszínházban (Becstelen brigantyk), úgy csinált fiktív hőst egy fellázadó, igazságosztó rabszolgából Django elszabadul című opusában.

A kultrendező alternatív történelemórái lehetnek nagyon szórakoztatóak és kielégítőek a néző számára, mégsem a valóság talaján mozognak. Steve­ McQueen rendező 12 év rabszolgasága ezzel szemben komoly szakmai sikereket ért el, többek között hazavihette a legjobb filmnek járó Oscart is. Solomon Northup igaz története, amelyben egy híres afroamerikai zenészt elrabolnak, majd déli farmra adnak el dolgozni, olykor plasztikusan ábrázolja az átélt testi és lelki megaláztatásokat, ám hajlamos melodrámába fordulni.

Érdekes módon a Lincoln, a Django és a 12 év rabszolgaság után senkinek nem volt kedve újra a témához nyúlni, hiába indult be az „üzlet”. 2015-ben aztán kitört az #OscarsSoWhite (az Oscar túl fehér) botrány, ami térdre kényszerítette Hollywoodot, az amerikai filmipar pedig azóta sok kérdésben identitáspolitikai alapon működik. Mindeközben napjaink legbátrabb, úttörő fekete filmrendezői, mint például Spike Lee vagy Jordan Peele jobban szeretnek a jelenben játszódó történeteket elmesélni, vagy maximum a fekete polgárjogi mozgalmakig, esetleg a nyolcvanas évekig visszanyúlni. Két kivétel volt a sorban: a 2019-es Harriet, Kasi Lemmons rendezőnő filmje és a Holdfénnyel egy csapásra élvonalba kerülő Barry Jenkins már említett sorozata, akinek bátorságát mi sem példázza jobban, mint hogy alkotásai­ban képes őszintén, mégis pátosz nélkül beszélni az afroamerikaiak dühéről, fájdalmáról és öröméről. Jenkins a fekete amerikaiak egyik legfontosabb kortárs irodalmi alkotását, Colson Whitehead 2016-os Pulitzer-díjas regényét, A föld alatti vasutat dolgozta fel, a fiatal rabszolganő történetét, aki nem nyugszik bele a sorsába, és megpróbál eljutni az északi államokba. Jenkins sorozata naturális, plasztikusan ábrázolja a kegyetlenséget, mégis tele van felemelő, már-már lírai pillanatokkal, képes történelmi hűségre, miközben elkerüli a kosztümös filmek buktatóit. Nehéz, de garantáltan maradandó élményt nyújt.

Az utóbbi években hangot kapó fekete hősök (akár szuperhősök, lásd a Fekete Párduc fiktív Afrikája, Wakanda), fekete történetek mégis jellemzően egyelőre inkább megtartják a biztos távolságot a rabszolgaság traumájától. A filmkészítők ma inkább raknak fekete szereplőket viktoriánus korban játszódó darabok nemesi udvaraiba a diverzitás növelése nevében, mint hogy történelemhamisítás helyett valódi sztorikat meséljenek el fekete történelmi személyiségekről az adott korból. Talán túl mély a seb, túl rizikós a vállalkozás, ezért a figyelem inkább a tavalyi #BlackLives­Matter mozgalmat kirobbantó rendőri brutalitásra összpontosul, ám a jelen múlttal való összemosása, amikor például egykori rabszolgatartók szobrait döntik le köztereken, nem feltétlenül az érdemi traumafeldolgozást segíti elő. Ahhoz ugyanis párbeszéd, megértés és edukáció kell, a filmművészet pedig hozzásegítheti a társadalmat, hogy meginduljon ezen az úton – ahogyan a második világháborúval is tette.