Kanapésport

Ha a sport mindenkié, akkor az azt jelenti, hogy a sportoló is mindenkié?

Hosszú Katinka a tokiói olimpián, július 25. Forrás: Nemzeti Sport–Tumbász Hédi

Ismerős érvelés? „Jómagam is szoktam úszni egyébként.” Ahogy az elmúlt másfél évben tízmillió virológus országává, úgy váltunk a tokiói olimpia alatt tízmillió   sportszakértő/szakkommentátor/edző kicsiny hazájává. Hosszú Katinka ugyanis kikapott: nem váltotta be a hozzá fűzött szép reményeket, hogy harminckét évesen meg tudja védeni három olimpiai bajnoki címét a medencében. Az „ügy” pedig akkorává duzzadt, hogy a visszavonult sportriporterektől az Instagram-celebeken át a politikusokig mindenkinek van róla véleménye, elméleteket osztottak meg, kielemezték az úszónő edzéstervét, végül a mindennek elmondott Hosszút az úszószövetség elnökén kívül magának a miniszterelnöknek kellett megvédenie, kiemelve, mennyire büszke mindarra az ország, amit ebben az iszonyúan megterhelő sportban elért. Mindeközben az amerikaiak legnagyobb sztárja, az öt évvel ezelőtt szintén aranyérmeket felhalmozó Simone Biles szép sorban visszalépett először a csapat-, majd az egyéni döntőkben való szerepléstől. Először mindenki megijedt, hogy lesérült a gyakorlata közben a négyszeres olimpiai és tizenkilencszeres (!) világbajnok tornász, ám később kiderült, hogy mentális egészségét szem előtt tartva hozta meg ezt a nehéz döntést.

Hosszú Katinka és Simone Biles esetében közös pont, hogy két olyan versenyzőről beszélhetünk, akiket országuk a legértékesebb sportolójaként tartott számon, és a legnagyobb elvárásokat fűzte a szereplésükhöz, ráadásul bármilyen rosszul hangzik két ilyen erős, fiatal hölgy esetében, de sportágukban mindketten idősnek számítanak, ezért könnyen lehet, hogy a huszonnégy éves Bilesnak is ez volt az utolsó ötkarikás szereplése. Talány, hogy miért ünneplik bátor, példamutató lépéséért Bilest, és miért haragította magára a közvéleményt olyan szinten Hosszú, amiért visszalépett a kétszáz méteres pillangóúszástól, hogy aztán érmet sem szerezvén végül a reptéren is inkább elbujdosott, és nem akart találkozni a magyar csapatot váró szurkolókkal, az olimpiai küldöttség többi tagjával. „Én csak annyit írnék, hogy köszönöm mindenkinek a támogatást, és ez most hozzátartozik a pályafutásomhoz, és ugyanolyan méltósággal viselem, mint az elért csillogóbb sikereimet. Köszönet mindenkinek! Köszönöm, Magyarország, és mindenkinek, aki ott van és volt mellettem! Hajrá, magyarok!” – írta az úszóversenyek vége felé Hosszú Katinka.

Ha a sport mindenkié, akkor az azt jelenti, hogy a sportoló is mindenkié? Tulajdonképpen nem számít, min csúszott el az eredmény: a Covid-járvány okozta kiesés, az edzésrend megváltozása, az egy év késlekedés, vagy hogy Katinka nem mérte fel a saját erejét és úgy ugrott a vízbe. Teljesen mindegy, hogy Biles a rárakott irdatlan nyomás vagy a korábbi sportorvosától elszenvedett szexuális zaklatás terhe alatt roppant meg mentálisan és érezte úgy, hogy nem fog menni. Vitray Tamás szerint egész egyszerűen nem Hosszú Katinkáé a jog, hogy döntsön a saját versenyzése felett, hiába úszta meg a magyar versenyzők közül az olimpiai kvótához szükséges időt. Amikor pedig a dél-koreai íjász An Santól koreai férfiak óriási csoportja a közösségi médiában azt követeli, hogy adja vissza az aranyérmét, és kérjen bocsánatot a rövid haja miatt, vagy amikor Naomi Osaka teniszezőt érik folyamatos támadások azért, mert nem tartják „elég japánnak” a bőrszíne miatt, akkor nagyon félrement valami a sportolók és a játék tiszteletét illetően a hozzáállásunkban.

A sportoló a hazáját képviseli, hiszen ő bizonyult a legjobbnak: ő ugrott a legmagasabbra, ő hajította a gerelyt a legmesszebb, ő szaladt a leggyorsabban. Ezt pedig elismerjük, hiszen a több ezer éves koncepció működik – ha viszont hibázik, kegyetlenül megbüntetjük. A lai­kus okoskodás „kanapésportja” új versenyszámokkal jelentkezett az idei játékok alatt, ez pedig a közösségi média kommenthuszárjai, a vitakultúra teljes elkorcsosulása és az egyre hangosabb call out-culture (kihívás kultúrája) háromszögében keresendő. Ma sokkal könnyebben mondunk akár sarkos véleményt is az interneten, mint akár a riói olimpia idején, a kattintásokért mindent bevető online média pedig nem segít az indulatok megfékezésében. Mondok egy példát: „Kár volt a rontásért, Kovács Zsófia 14. lett a torna egyéni összetett döntőjében” – a cím információtartalma a helyezés, a „kár volt a rontásért” frázis csupán azért lett elé biggyesztve, hogy érzelmeket váltson ki. Jobbára negatív érzelmeket a sportoló irányában: miért kellett így elbaltáznia?!

Simone Biles döntését egyáltalán nem szabadna ünnepelni, hiszen az arról szól, hogy a világ egyik legnagyobb sportolója az utolsó pillanatban megroppant a ránehezedő őrületes nyomás és a rendszer által hosszú évekig elnézett zaklatás terhe alatt, és azt mondta, hogy eddig, és ne tovább. Ez a döntés arról szól, hogy hosszú évek rossz gyakorlata után már nem tudott megfelelni a minden irányból ráömlő elváráscunaminak, és inkább kiszállt. Nem kellene idáig eljutni.