Táncbeszéd

Lőrincz Lajos azok közé tartozik, akik életük során „kétlakiak” voltak: régi világba születtek bele, s ahogy felnőttek, egy megváltozott másik vette őket körül.

Egy falusi élet keretén belül a tánc az életforma, közlési forma. Az anyanyelv szerves része, amellyel ki is fejezik magukat a táncosok, és meg is értik egymást. De megérti a körben ülő közönség is. Amikor egy fiú táncol egy lánnyal, erről akárki mondjon akármit, a táncolásidő alatt pontosabban megállapítható, hogy ki az az illető. Jellembeli hovatartozása, a munkaszeretete, az ügyessége, az okossága, minden, minden a táncolás alatt felmérhető. Az is, hogy a legényt szereti-e, vagy nem, hogy békés természetű-e, vagy nem, szóval minden a világon. De a lány is pont így meg tudja állapítani a legényről, hogy az hozzá való-e vagy nem. „Hozzám igen komoly, igen tartásos, jobb, ha nem kezdek ki vele.” Vagy a legény: „Jaj, ez igen rázza magát, és inkább örül annak, hogyha hátulról látják, hogy milyen szépen mozog a szoknyája, mint annak, hogy hozzám közeledjék. Hát ez olyan lesz, hogy majd a végén elkiáltom magamat, hogy »az én babám kerek farú, hozzá jár az egész falu«, jobb lesz, hogyha nem jutunk el idáig.” 

A táncmulatságban rendszerint az egyforma érdeklődésű emberek találkoztak egymással. És ezek aztán egy életre párok is maradtak. A vénasszonyok azt úgy látták fentről, hogy hát „de nézd meg, ezek egymásba kaptak, na evvel lesz még baj!”. Vagy hogy: „ez a leány nem illik ahhoz a legényhez”, mert szegényebb vagy ez, vagy amaz.

A táncteremben a tánc balról jobbra kavargott. Nagy zsúfoltság volt, de azért mindenki megtalálta a maga helyét, és soha nem ütötték el egymást a táncosok, arra vigyáztak. Ahogy körbement a teremben a tánc, a párok más- és másképp táncoltak a terem különböző részein. A zenekar előtt a zenei képességet kellett bemutatni. Innen amikor továbbment a pár, ahol a férfiak álltak, ők elvárták, hogy tartásos, keménykötésű és nem mindenkitől fenékre eső fiuk van nekik. Ha már továbbhaladt a legény, ott volt a keresztanyja, akinek ugye néha-néha mikor meglátogatta, elpanaszolta magát. Előtte egy kicsit oldottabban táncolt.

A nagyanya előtt már egészen másképpen kellett táncolni, mert attól függően, hogy mit jelentett a családban a nagymama, és mit várt el tőle, itt a táncban neki azt reprezentálnia kellett, be kellett mutatnia: pont olyan vagyok, nagyanyám, amilyennek te engem elképzelsz. Ugye, megérdemeltem, hogy szeress, hogy este mellettem énekelj, mikor alszom el, satöbbi, mert lám a te kedvedért most olyan szépen táncolok.

Aztán jött az anya, aki aztán mindig a szigorúság mintaképe volt ugye, hogy az ing tiszta-e az ő fián, mert arra büszke volt, hogy azt ő vasalta ki, hogy a lányán a kötény hogy áll, mert azt ő tanította meg, hogy kivasalja, a szalag pontosan áll-e a haján, a legénynek a kalapja tiszta-e stb. Ruhaellenőrzéstől elkezdve a csizmaellenőrzésig, a mosolytól a kacsintásig. Ott nem lehetett akármilyen bárgyú képeket vágni. Ha táncoltál, akkor az arcodra rá kellett legyen rajzolva, hogy ki vagy. Erről le kellett tudni olvasni, hogy te komoly egyéniség vagy. A többi fiatal is pont így leolvasta az egyéniségedet.

De azért ennek a faluközösségnek óriási felelősségvállalása is volt, mert ez nagy nevelő közösség volt, és meg is mondták a véleményüket a fiataloknak. A lánynak megmagyarázták, hogy „máskor, fiam, mikor táncba mész, ne vidd olyan csúnyán a fenekedet hátra!” „Te, fiam, ne rázd úgy magadat, hanem így táncolj!”. Mikor legelőször bementem a felnőttek táncába, azt hittem, hogy nagyon jól tudok táncolni, mert a gyermektáncban már kiváló táncos voltam. Meg akartam mutatni a nagy legényeknek, hogy vagyok olyan legény, mint ők. Aztán kegyetlenül kivertem a rezet. Másnap bejött Pap András bátyám. „Na ide figyelj, Lajos öcsém. Hiába szöksz az égig, mert ha nem úgy szöksz, ahogy kell, az nem tánc. Te hiába töröd be a padlót, mert ha nem úgy töröd be, ahogy kell, nem tánc. De állj meg egy helybe, egyet se mozdulj! Ha úgy teszed, ahogy kell, az tánc, megértetted?” És akkor nekem meg is mutatta. Akkor ijedtem meg, hogy ez a jóval idősebb ember úgy megállt egy helybe, hogy tele volt töltettel, elektromossággal. Éreztem, hogy ha akarja, úgy mozdul meg, hogy a ház kibillen a sarkából.

Amikor az Állami Székely Népi Együttest megalakítottuk Marosvásárhelyen, nagyon ügyes fiatal gárda állt össze, tehetséges, jóindulatú, köztük sok korondi. Igen ám, de a színpadi táncokkal még nem voltunk mi megbarátkozva, mert addig kimondottan csak a táncházvilágot éltük. Az olasz színpad törvényeinek viszont meg kellett felelni, így hát az összeállításokat kezdtük táncolni.

A legelső műsorunkkal eljöttünk Korondra, nagy siker volt, tapsolt a közönség. De a művészeti igazgatónk megkérdezte a falu bölcsét, az öreg István Pétert: „Na, Péter bácsi, hogy tetszett az előadás?” „Nagyon jó! Szép volt. Ennek csak örülni lehet!” „Na és a táncok?” „Hát, tudja, ezek olyan egyszerre csinálták, mint mi annak idején az osztrák hadseregbe. Meg aztán ugrani is hogy tudtak! Na de ha még táncolni es tudtak volna…!”

Borítóképen Lőrincz Lajos. Fotó: YouTube