Beszélgetőpartneremmel, Lőrincz Lajossal akkor ismerkedtem össze, amikor újdonsült vezetőként az Állami Népi Együttes erdélyi turnéját szerveztük 1996-ban. A Maros Táncegyüttes egykori irányítója tapasztalt helyi erőként kalauzolt bennünket az egész út folyamán. Eközben rengeteget mesélt. A vele folytatott beszélgetések rendkívüli hatást tettek rám, ilyen igazi székely góbéval én azelőtt még nem találkoztam. Hasznos tanácsokat kaptam tőle az együttesi munkával kapcsolatban, de elképesztő dolgokat mesélt a régi falusi életről is. Ő is – akárcsak a tavaly e hasábokon bemutatott Karsai Zsigmond – azok közé tartozik, akik életük során „kétlakiak” voltak: régi világba születtek bele, s ahogy felnőttek, megváltozott másik vette őket körül. Mindketten e két világ között próbáltak közvetíteni, és szándékuk szerint átmenteni mindazt abból a régiből, ami jól bevált és ma is használható.
A jelenlegi beszélgetést, melynek témái leginkább a tánc és a táncalkalmak kérdései körül forogtak, 1997-ben a korondi unitárius lelkész lakásán folytattam Lőrincz Lajossal, kissé csapongva, rögtönözve, de rendkívül pontosan rajzolva meg azt a képet, amely csak egy benne élő számára mutatkozik meg így, valódi formájában:
– A fiatalság gyülekezésekor nem a táncolás volt a fő cél, hanem az egymásra találás, a közösség együttléte – magyarázta Lőrincz Lajos. – A tánc csak alapul szolgált annak, hogy mindenki behelyezkedjék ebbe a közösségbe, bemutathassa önmagát, elfoglalhassa azt a helyet, amely őt megilleti ebben a faluközösségben. Ez a faluközösség e táncalkalmakkor ki is jelölte mindenkinek a helyét. Először maga a fiatalság egymás közt, de ebbe beleszóltak az öregek is, akik részt vettek a falu táncmulatságában. Az asszonyok, akik elkísérték a lányukat a táncba. Az idősebb férfiak is, akik megálltak a terem egy bizonyos sarkában, megnézték, hogy a fiuk hogyan viselkedik, hogy táncol. A táncolótér körbe volt kerítve nézőközönséggel. De ez nemcsak nézőközönség volt, ez egyben ítélethirdető bíróságnak számított. És merem állítani, nincs az a futballcsapat, amelynek olyan lelkes közönsége volna, mint amilyen lelkes közönség fogta körbe ezeket a táncalkalmakat. Ezek szívvel-lélekkel ott voltak. Ők ismerték azokat a szokásokat, amelyeket évszázadok alatt a közösség magának kialakított, és meg is követelték, hogy a fiatalok ezt betartsák.