Folyékony fegyver

Az utóbbi évtizedekben eddig nem látott szintre nőtt a víztározók építése, eldurvult a folyók vízkészleteinek rablásszerű kiaknázása és szennyezése is. Ezek negatív következményeit a helyieken túlmenően a folyók alsó folyása­ mentén fekvő országok sínylik meg, s a fokozódó szomjúság növeli a konfliktusok kockázatát is. A Világgazdasági Fórum megállapítása szerint az ivóvízválság globálisan az ötödik legnagyobb fenyegetés 2012 óta.

IRAQ-PROTESTS/WATER Fotó: Reuters/Alaa Al-Marjani

Tudósok felállították az ivóvízforrások ellenőrzéséért kirobbanó konfliktusok kronológiáját is. A messze nem teljes időrend 925 kisebb-nagyobb konfliktust sorakoztat fel a babiloni Hammurápitól napjainkig három csoportba osztva. Az első csoportba a konfliktust előidéző tényezők tartoznak, amikor az erőszak az ivóvízhez való hozzáférés és a források ellenőrzése miatt robban ki. A második csoportba tartozik a víz mint fegyver, amikor például gátépítéssel korlátozzák a folyók alsó folyásánál élők hozzáférését. A harmadik csoportban maga a víz válik célponttá, amikor is víztisztító vagy vezetékrendszereket támadnak a konfliktus során. A feljegyzett konfliktusok döntő többsége a mezőgazdasághoz kapcsolódik, nem véletlenül: a frissvíz-felhasználás hetven százaléka a mezőgazdaságban realizálódik. A szárazság sújtotta Száhel-övezetből például szinte napi rendszerességgel jelentenek földművesek és állattenyésztők közti összecsapásokat vízhozzáférés miatt. 

Ahogy nő a víz iránti igény, törvényszerűen nő a konfliktusok száma is – s a népességnövekedés, sőt még a klímaváltozás is nagymértékben „támogatja” ezt. A víz iránti igény növekedése és a klímaváltozás konfliktusa markánsan megfigyelhető a már említett Tigris–Eufrátesz-medence vízgyűjtő területén.

Műholdas felvételek tanúsága szerint a térségben gyorsabb ütemben fogy a talajvíz, mint bárhol másutt a világon, s ha az egyik ország kétségbeesetten igyekszik pótolni fogyó vízkészletét, azzal törvényszerűen szomszédainak árt. Miközben 2019 júniusában az iraki városokat 50 Celsius-fokos hőség izzasztotta, Törökország bejelentette, elkezdi feltölteni a Tigris forrásvidékén emelt Ilisu víztározót. Ez a tározó és vízerőmű már a huszonkettedik ilyen létesítmény, amelyeket Törökország a Tigrisen és az Eufráteszen emelt, s amelyek jelentősen befolyásolják a két folyó vízhozamát Szíriában, Irakban és Iránban. És ez még nem minden: Ankara a Güneydoğu Anadolu Projesi (Délkelet-Anatólia Projekt, GAP) fejlesztési terv keretében összesen kilencven duzzasztógátat és hatvan vízerőművet akar létrehozni. Amint emelkedett az 1600 méter széles Ilisu gát mögött a víz, Irakban felére csökkent a Tigris vízhozama, ez pedig a vízminőség katasztrofális romlásához vezetett a több ezer kilométerrel lejjebb fekvő Bászrában is, ahol ezrek kerültek emiatt kórházba. El kell ugyanakkor ismerni, hogy Irakban sok helyen tisztítás nélkül engedik a szennyvizet a folyókba, viszont a friss víz drasztikus csökkenése miatt a szennyeződések koncentráltabban jelentkeznek, továbbá a Perzsa-öbölből felfelé áramló sós víz is megteszi negatív hatását.

Fotó: Julien Behal/PA Images/Getty Images

Konfliktusforrás a Nílus is. Egyiptom, Szudán és Etiópia mindegyike a Kék-Nílus vizétől függ, így érthető, hogy Egyiptom és Szudán nekiesett Etiópiának, amikor az 2011-ben ötmilliárd dollár költséggel elkezdett duzzasztógátat és vízerőművet építeni a folyó forrásvidékén, a Balatonnál hatszor nagyobb Tana-tó mellett.

A tározót egy éve kezdték feltölteni, s mire néhány év múlva megtelik, háromszor akkora lesz, mint a Tana-tó. Miután nem sikerült eltántorítani, figyelmeztetésül Egyiptom és Szudán nem sokkal később közös hadgyakorlatot tartott a térségben A Nílus védelmezői névvel.

Gondok mutatkoznak Észak-Indiában is, a világ egyik legjobb termőterületének számító Indo-gangeszi-síkságon. A népességnövekedés és az intenzív öntözés annyira elapasztotta a talajvizet, hogy már harcolni kell érte. A Hindusztáni-alföldnek is nevezett, 255 millió hektárnyi terület India északi és keleti területein, Pakisztán legnépesebb részein, Nepál déli részén és Banglades teljes egészén terül el, termőföldjét többek között az Indus, a Gangesz és a Brahmaputra táplálja. A helyzetet nem könnyíti meg, hogy India és Pakisztán, illetve India és Kína között elég feszült a politikai helyzet, ami gyakran az Indus felső folyásának ellenőrzéséért folyó versengéssel is magyarázható fegyveres összetűzésben eszkalálódik. Az Indus és a Gangesz és még más mellékfolyó Tibetben ered, s bizonyos jelek arra utalnak, hogy Kína duzzasztógátak építésére készül. 

A világ más részén azonban furcsa, az eddigiekkel ellentétes tendenciák is megfigyelhetők. Ománban például nagyobb a szárazság foka, mint Irakban, mégis Irakból vándorolnak el az emberek Ománba. Ennek szakértők szerint az a magyarázata, hogy az utóbbi országban kisebb a korrupció, jobb a vízellátás infrastruktúrája, nincs annyi etnikai ellentét és vízgazdálkodási anomália. Azaz egy közösség viszonyulása a száraz­sághoz fontosabb, mint maga a szárazság ténye. 

A vízhiányból nem törvényszerűen származik konfliktus, ezt több tényező is befolyásolja, ezek közül a társadalmi összetartás az egyik legfontosabb. Itt vannak például az iraki kurdok. Ám miközben a Szíriát is magában foglaló nagyobb térségben egy öt évig tartó szárazság másfél millió szír földművest hajtott a városokba 2011 márciusában, a kurdok szinte meg sem mozdultak. Szakértők szerint ennek az a magyarázata, hogy az élelmiszer-önellátásra törekvő Szíria bőven támogatta a mezőgazdaságot és a vízkészlet-gazdálkodást, ám mihelyt Damaszkusz hirtelen beszüntette a támogatást, Bassár el-Aszad elnökkel elégedetlen tömegek özönlöttek a városokba. Békésebb viszont a helyzet Közép-Ázsiában. Itt van mindjárt az Aral-tó, amelynek kiszáradása miatt Kazahsztán, Üzbegisztán, Türkmenisztán, Tádzsikisztán és Kirgizisztán mutogat egymásra. A Jordán folyó miatt a levantei államok marakodnak, a Mekong pedig Kína és délkelet-ázsiai szomszédai között képezi vita tárgyát – egyelőre kardcsörtetés nélkül.

S hogy mi lehet a megoldás? Többek között a tengervíz sótalanítása. Szaúd-Arábia jelenleg ivóvízkészletének ötven százalékát fedezi ezzel a technikával. A szürke, azaz a kezelt szennyvíz pedig kiválóan alkalmas öntözésre szárazság sújtotta vidékeken. Becslések szerint e két módszer kiterjesztett alkalmazása a jelenlegi negyven százalékról 14 százalékra csökkentheti a világ súlyos szárazságtól szenvedő népességének arányát. Vízmegosztó megállapodások kötése is közkeletű módja a konfliktusok kerülésének. Ilyen egyezményt több mint kétszáz alkalommal kötöttek a második világháború óta, többek között 1960-ban India és Pakisztán között az Indusról, vagy a Jordán folyóról Izrael és Jordánia között. Keményebb dió viszont globális irányelvet alkotni a határokon áthömpölygő folyók, illetve határral kettéosztott tavak esetében; az ENSZ erre irányuló évtizedes erőfeszítése mind­össze 43 állam esetében vezetett eredményre. Szakemberek úgy vélik, korszerű megállapodásoknak tartalmazniuk kell szárazságmérséklési protokollt, továbbá meg kell nyugtatni a folyók alsó folyásánál lévő országokat arról, hogy válság esetén sem lesznek elvágva a víztől, s rendelkezésre fog állni egy vitarendezési mechanizmus, amint a helyzet kezd eldurvulni.

A borítóképen: Iraki férfi dagasztja a Satt el-Arab folyó iszapját Bászra közelében. Fotó: Reuters

Sok, kevés, szennyezett

A vízzel, ezzel az éltető anyaggal látszólag bőven megáldott a bolygónk, csakhogy a 97,5 százaléka olyan magas sótartalmú tengervíz, hogy az nemcsak az ember, hanem nagyon sok ökológiai rendszer számára is kifejezetten káros. A maradék alig 2,5 százaléka édesvíz, ami a dinamikus népességnövekedés miatt nyilvánvalóan csökken, hiszen egyénenként egyre kevesebb jut. Az elmúlt negyven évben a fejenként évente elvileg felhasználható víz mennyisége 15 ezer köbméterről négyezer köbméterre apadt. Ez a drámai folyamat nem áll meg, hiszen az emberiség létszáma a jelenlegi 7,8 milliárdról 2050-re elérheti a 9,8 milliárdot. Ha a mögöttünk hagyott száz évet nézzük, azt látjuk, hogy míg az emberek száma három és félszeresére nőtt, addig a vízfelhasználás több mint meghétszereződött. A legtöbb vizet – a teljes mennyiség hatvan, más források szerint hetven százalékát – a mezőgazdaság használja fel. A maradékon osztozik az ipar, illetve tíz százalékra teszik a települések vízellátását.

A Kárpát-medence meghatározó szereplője a Duna. A víz zöme az Alpokból érkezik, a tavaszi áradások elsősorban a hótakaró gyors olvadása miatt alakulnak ki. Az utóbbi években a tavaszi áradások elmaradtak, mivel a felmelegedés a hótakaró vastagságát és időtartamát csökkenti. A folyó németországi vízgyűjtőjére koncentráló egyik elemzés arra a következtetésre jutott, hogy a jövőben kevesebb víz érkezik a folyón, és az is kedvezőtlen eloszlásban. Telente több hömpölyög – akkor, amikor a vegetáció hiányában erre kevésbé van szükség. A nyári vízhozamok ellenben csökkennek, ami különösen a mezőgazdaságot érinti kedvezőtlenül.

Érdekes adat, hogy hazánkban az elmúlt harminc évben egyértelműen visszaesett a vízfogyasztás. 1990-ben átlagosan és egyénenként évente 56 köbméter éltető folyadékot csurgattunk el, ez pár évvel ezelőtt 33 köbméterre esett vissza. A visszaesés az emelkedő vízdíjakkal magyarázható – amivel párhuzamosan nőtt a telkeken, kertekben fúrt kutak használata, de ez a lehetőség nem mindenkinek adatik meg –, illetve az ipar is visszafogta a felhasználást. A Magyar Természettudományi Társulat idén kiadott, Van jövőnk! – Fiataloknak a fenntartható fejlődésről című kötetének egyik fejezete azt üzeni, hogy a vízből vagy túl sok van, vagy túl kevés, vagy túl szennyezett. Sokatmondó adat: a világon körülbelül háromszor annyi ember (közel kétmilliárd) él megfelelő szennyvízelvezetés és -tisztítás nélkül, mint amennyi nem jut megfelelő minőségű ivóvízhez. Könnyen belátható, ha van jövőnket veszélyeztető tényező, a vizek elszennyezése mindenképpen az. A szerzők üzenete: ahogy a klímaváltozás hatása egyre erőteljesebb lesz, néhány kivételtől eltekintve ahol eddig sok volt, ott a jövőben is sok víz lesz, a gyakran aszállyal sújtott területek még kevesebb csapadékra számíthatnak.