A három országot (Törökország, Szíria, Irak) átszelő Tigris és Eufrátesz találkozásánál létrejövő és a Perzsa (Arab)-öbölbe ömlő új folyó, a Satt el-Arab, valamint a mellette fekvő Bászra sorsa a mohóság, hanyagság, szárazság, környezetszennyezés és klímaváltozás okozta bajok állatorvosi lova. A két nagy folyam felső, törökországi szakaszán, továbbá az Irán felől érkező mellékfolyókon létrehozott duzzasztógátak alaposan megcsappantották az alsó folyás vízhozamát, ami állandó politikai-diplomáciai csatározáshoz vezetett a négy ország között. A Satt el-Arab apadása miatt az öböl sós vize már egy évtizede túljutott Bászrán, Irak legnagyobb kikötővárosán, s elérte Kurnát is, ahol a Tigris és az Eufrátesz találkozik. A jelenség megtizedelte az édesvízi haltenyészeteket, az állatállományt, a termést, a datolyapálmákat, és ezzel több tízezer földművest kényszerített elvándorlásra.
A környezeti problémák és a vízzel kapcsolatos viták valójában még Szaddám Huszein diktatúrájától örökölt gondok. Az iraki vezető a határfolyó vizét az Iránnal vívott háború idején egy csatornába tereltette el, Dél-Irak mocsarait pedig kiszáríttatta az 1990-es években.
A szomszédaival szemben tanúsított támadó magatartás elszigetelte Irakot, majd meggyengítette, amikor azok felépítették gátjaikat, eltérítve az évezredek óta Mezopotámia két nagy folyójába ömlő vizeket. A Satt el-Arab iraki partján fekvő falvakban a katasztrófa mély nyomokat hagyott. Bászrát valaha a Közel-Kelet Velencéjének nevezték, a két pusztító háború után viszont a vízellátó és szennyvízkezelő rendszer összeomlása miatt csatornái bűzösek lettek, és tele vannak szeméttel. Kimutattak továbbá nehézfémeket és egyéb mérgező anyagokat is, amelyek északról és Irán abadáni olajfinomítója felől érkeztek, ahol hatalmas csövek ontották a szennyvizet. 2018-ban 120 ezer bászrai lakos került kórházba a szennyezett víz fogyasztása miatt.
Ez vagy ehhez hasonló probléma sajnos a világ más tájain sem ismeretlen. A világ népességének negyede évente legalább egy hónapon át szenved vízhiányban, s ez sokakat késztet arra, hogy más országban keressen biztonságosabb életet. Az ENSZ és a Világbank becslése szerint a vízhiány a globális népesség mintegy negyven százalékát érinti, s 2030-ra hétszázmillió szomjazó ember kerekedhet fel emiatt. A huszadik században a világ vízfelhasználása kétszer akkora ütemben bővült, mint a népesség növekedése, s ez a tendencia fejadagoláshoz vezetett olyan városokban, mint Róma, Fokváros, Csennai vagy Lima. A Világgazdasági Fórum megállapítása szerint az ivóvízválság globálisan az ötödik legnagyobb fenyegetés 2012 óta. 2017-ben a súlyos aszályos időszakok a legnagyobb humanitárius válságot idézték elő a második világháború óta, ugyanis mintegy húszmillió ember volt kénytelen elhagyni lakhelyét Afrikában és a Közel-Keleten élelmiszerhiány és az ennek nyomán fellépő konfliktusok miatt. Szakértők szerint az emberek azonban nem szó szerint halnak majd szomjan, hanem a vízszennyezés és a vízért folyó ádáz harc áldozatai lesznek.
Tudósok felállították az ivóvízforrások ellenőrzéséért kirobbanó konfliktusok kronológiáját is. A messze nem teljes időrend 925 kisebb-nagyobb konfliktust sorakoztat fel a babiloni Hammurápitól napjainkig három csoportba osztva. Az első csoportba a konfliktust előidéző tényezők tartoznak, amikor az erőszak az ivóvízhez való hozzáférés és a források ellenőrzése miatt robban ki. A második csoportba tartozik a víz mint fegyver, amikor például gátépítéssel korlátozzák a folyók alsó folyásánál élők hozzáférését. A harmadik csoportban maga a víz válik célponttá, amikor is víztisztító vagy vezetékrendszereket támadnak a konfliktus során. A feljegyzett konfliktusok döntő többsége a mezőgazdasághoz kapcsolódik, nem véletlenül: a frissvíz-felhasználás hetven százaléka a mezőgazdaságban realizálódik. A szárazság sújtotta Száhel-övezetből például szinte napi rendszerességgel jelentenek földművesek és állattenyésztők közti összecsapásokat vízhozzáférés miatt.
Ahogy nő a víz iránti igény, törvényszerűen nő a konfliktusok száma is – s a népességnövekedés, sőt még a klímaváltozás is nagymértékben „támogatja” ezt. A víz iránti igény növekedése és a klímaváltozás konfliktusa markánsan megfigyelhető a már említett Tigris–Eufrátesz-medence vízgyűjtő területén.
Műholdas felvételek tanúsága szerint a térségben gyorsabb ütemben fogy a talajvíz, mint bárhol másutt a világon, s ha az egyik ország kétségbeesetten igyekszik pótolni fogyó vízkészletét, azzal törvényszerűen szomszédainak árt. Miközben 2019 júniusában az iraki városokat 50 Celsius-fokos hőség izzasztotta, Törökország bejelentette, elkezdi feltölteni a Tigris forrásvidékén emelt Ilisu víztározót. Ez a tározó és vízerőmű már a huszonkettedik ilyen létesítmény, amelyeket Törökország a Tigrisen és az Eufráteszen emelt, s amelyek jelentősen befolyásolják a két folyó vízhozamát Szíriában, Irakban és Iránban. És ez még nem minden: Ankara a Güneydoğu Anadolu Projesi (Délkelet-Anatólia Projekt, GAP) fejlesztési terv keretében összesen kilencven duzzasztógátat és hatvan vízerőművet akar létrehozni. Amint emelkedett az 1600 méter széles Ilisu gát mögött a víz, Irakban felére csökkent a Tigris vízhozama, ez pedig a vízminőség katasztrofális romlásához vezetett a több ezer kilométerrel lejjebb fekvő Bászrában is, ahol ezrek kerültek emiatt kórházba. El kell ugyanakkor ismerni, hogy Irakban sok helyen tisztítás nélkül engedik a szennyvizet a folyókba, viszont a friss víz drasztikus csökkenése miatt a szennyeződések koncentráltabban jelentkeznek, továbbá a Perzsa-öbölből felfelé áramló sós víz is megteszi negatív hatását.
Konfliktusforrás a Nílus is. Egyiptom, Szudán és Etiópia mindegyike a Kék-Nílus vizétől függ, így érthető, hogy Egyiptom és Szudán nekiesett Etiópiának, amikor az 2011-ben ötmilliárd dollár költséggel elkezdett duzzasztógátat és vízerőművet építeni a folyó forrásvidékén, a Balatonnál hatszor nagyobb Tana-tó mellett.
A tározót egy éve kezdték feltölteni, s mire néhány év múlva megtelik, háromszor akkora lesz, mint a Tana-tó. Miután nem sikerült eltántorítani, figyelmeztetésül Egyiptom és Szudán nem sokkal később közös hadgyakorlatot tartott a térségben A Nílus védelmezői névvel.
Gondok mutatkoznak Észak-Indiában is, a világ egyik legjobb termőterületének számító Indo-gangeszi-síkságon. A népességnövekedés és az intenzív öntözés annyira elapasztotta a talajvizet, hogy már harcolni kell érte. A Hindusztáni-alföldnek is nevezett, 255 millió hektárnyi terület India északi és keleti területein, Pakisztán legnépesebb részein, Nepál déli részén és Banglades teljes egészén terül el, termőföldjét többek között az Indus, a Gangesz és a Brahmaputra táplálja. A helyzetet nem könnyíti meg, hogy India és Pakisztán, illetve India és Kína között elég feszült a politikai helyzet, ami gyakran az Indus felső folyásának ellenőrzéséért folyó versengéssel is magyarázható fegyveres összetűzésben eszkalálódik. Az Indus és a Gangesz és még más mellékfolyó Tibetben ered, s bizonyos jelek arra utalnak, hogy Kína duzzasztógátak építésére készül.
A világ más részén azonban furcsa, az eddigiekkel ellentétes tendenciák is megfigyelhetők. Ománban például nagyobb a szárazság foka, mint Irakban, mégis Irakból vándorolnak el az emberek Ománba. Ennek szakértők szerint az a magyarázata, hogy az utóbbi országban kisebb a korrupció, jobb a vízellátás infrastruktúrája, nincs annyi etnikai ellentét és vízgazdálkodási anomália. Azaz egy közösség viszonyulása a szárazsághoz fontosabb, mint maga a szárazság ténye.
A vízhiányból nem törvényszerűen származik konfliktus, ezt több tényező is befolyásolja, ezek közül a társadalmi összetartás az egyik legfontosabb. Itt vannak például az iraki kurdok. Ám miközben a Szíriát is magában foglaló nagyobb térségben egy öt évig tartó szárazság másfél millió szír földművest hajtott a városokba 2011 márciusában, a kurdok szinte meg sem mozdultak. Szakértők szerint ennek az a magyarázata, hogy az élelmiszer-önellátásra törekvő Szíria bőven támogatta a mezőgazdaságot és a vízkészlet-gazdálkodást, ám mihelyt Damaszkusz hirtelen beszüntette a támogatást, Bassár el-Aszad elnökkel elégedetlen tömegek özönlöttek a városokba. Békésebb viszont a helyzet Közép-Ázsiában. Itt van mindjárt az Aral-tó, amelynek kiszáradása miatt Kazahsztán, Üzbegisztán, Türkmenisztán, Tádzsikisztán és Kirgizisztán mutogat egymásra. A Jordán folyó miatt a levantei államok marakodnak, a Mekong pedig Kína és délkelet-ázsiai szomszédai között képezi vita tárgyát – egyelőre kardcsörtetés nélkül.
S hogy mi lehet a megoldás? Többek között a tengervíz sótalanítása. Szaúd-Arábia jelenleg ivóvízkészletének ötven százalékát fedezi ezzel a technikával. A szürke, azaz a kezelt szennyvíz pedig kiválóan alkalmas öntözésre szárazság sújtotta vidékeken. Becslések szerint e két módszer kiterjesztett alkalmazása a jelenlegi negyven százalékról 14 százalékra csökkentheti a világ súlyos szárazságtól szenvedő népességének arányát. Vízmegosztó megállapodások kötése is közkeletű módja a konfliktusok kerülésének. Ilyen egyezményt több mint kétszáz alkalommal kötöttek a második világháború óta, többek között 1960-ban India és Pakisztán között az Indusról, vagy a Jordán folyóról Izrael és Jordánia között. Keményebb dió viszont globális irányelvet alkotni a határokon áthömpölygő folyók, illetve határral kettéosztott tavak esetében; az ENSZ erre irányuló évtizedes erőfeszítése mindössze 43 állam esetében vezetett eredményre. Szakemberek úgy vélik, korszerű megállapodásoknak tartalmazniuk kell szárazságmérséklési protokollt, továbbá meg kell nyugtatni a folyók alsó folyásánál lévő országokat arról, hogy válság esetén sem lesznek elvágva a víztől, s rendelkezésre fog állni egy vitarendezési mechanizmus, amint a helyzet kezd eldurvulni.
A borítóképen: Iraki férfi dagasztja a Satt el-Arab folyó iszapját Bászra közelében. Fotó: Reuters
Sok, kevés, szennyezett
A vízzel, ezzel az éltető anyaggal látszólag bőven megáldott a bolygónk, csakhogy a 97,5 százaléka olyan magas sótartalmú tengervíz, hogy az nemcsak az ember, hanem nagyon sok ökológiai rendszer számára is kifejezetten káros. A maradék alig 2,5 százaléka édesvíz, ami a dinamikus népességnövekedés miatt nyilvánvalóan csökken, hiszen egyénenként egyre kevesebb jut. Az elmúlt negyven évben a fejenként évente elvileg felhasználható víz mennyisége 15 ezer köbméterről négyezer köbméterre apadt. Ez a drámai folyamat nem áll meg, hiszen az emberiség létszáma a jelenlegi 7,8 milliárdról 2050-re elérheti a 9,8 milliárdot. Ha a mögöttünk hagyott száz évet nézzük, azt látjuk, hogy míg az emberek száma három és félszeresére nőtt, addig a vízfelhasználás több mint meghétszereződött. A legtöbb vizet – a teljes mennyiség hatvan, más források szerint hetven százalékát – a mezőgazdaság használja fel. A maradékon osztozik az ipar, illetve tíz százalékra teszik a települések vízellátását.
A Kárpát-medence meghatározó szereplője a Duna. A víz zöme az Alpokból érkezik, a tavaszi áradások elsősorban a hótakaró gyors olvadása miatt alakulnak ki. Az utóbbi években a tavaszi áradások elmaradtak, mivel a felmelegedés a hótakaró vastagságát és időtartamát csökkenti. A folyó németországi vízgyűjtőjére koncentráló egyik elemzés arra a következtetésre jutott, hogy a jövőben kevesebb víz érkezik a folyón, és az is kedvezőtlen eloszlásban. Telente több hömpölyög – akkor, amikor a vegetáció hiányában erre kevésbé van szükség. A nyári vízhozamok ellenben csökkennek, ami különösen a mezőgazdaságot érinti kedvezőtlenül.
Érdekes adat, hogy hazánkban az elmúlt harminc évben egyértelműen visszaesett a vízfogyasztás. 1990-ben átlagosan és egyénenként évente 56 köbméter éltető folyadékot csurgattunk el, ez pár évvel ezelőtt 33 köbméterre esett vissza. A visszaesés az emelkedő vízdíjakkal magyarázható – amivel párhuzamosan nőtt a telkeken, kertekben fúrt kutak használata, de ez a lehetőség nem mindenkinek adatik meg –, illetve az ipar is visszafogta a felhasználást. A Magyar Természettudományi Társulat idén kiadott, Van jövőnk! – Fiataloknak a fenntartható fejlődésről című kötetének egyik fejezete azt üzeni, hogy a vízből vagy túl sok van, vagy túl kevés, vagy túl szennyezett. Sokatmondó adat: a világon körülbelül háromszor annyi ember (közel kétmilliárd) él megfelelő szennyvízelvezetés és -tisztítás nélkül, mint amennyi nem jut megfelelő minőségű ivóvízhez. Könnyen belátható, ha van jövőnket veszélyeztető tényező, a vizek elszennyezése mindenképpen az. A szerzők üzenete: ahogy a klímaváltozás hatása egyre erőteljesebb lesz, néhány kivételtől eltekintve ahol eddig sok volt, ott a jövőben is sok víz lesz, a gyakran aszállyal sújtott területek még kevesebb csapadékra számíthatnak.
