Mozgó meditáció – Harcművészet hazánkban

Ha az ellenfelek a hátunk mögött vannak, akkor is pontosan tudnunk kell, mire készülnek – mondja Balassy­ Zsolt szamurájkard-forgató, az Ichi Ryu Kai Harcművészeti Alapítvány alapító tagja, aki „civilben” mesterséges intelligencián alapuló programok írásával foglalkozó, kandidátusi fokozattal rendelkező kutatómérnök. ­Ronald S. Green A sintó szerepe Japán történelmében és kultúrájában című könyvének bemutatóján, a művet kiadó Pallas Athéné Könyvkiadó rendezvényén találkoztunk vele.

2021.10.13. Budapest Dr. Balassy Zsolt japán harcművész,oktató Magyar Nemzet Éberling András Fotó: Éberling András

– Mit adott önnek a sintóról szóló könyv? 

– Nagyszerű, ahogy az ázsiai vallások szakértője a sintó hitvilágának és számtalan megjelenési formájának bemutatásán keresztül végigvezeti az olvasót a japán történelem különböző korszakain, az ősidőktől kezdve egészen napjainkig. Segít megérteni a japánok természethez kötődő hiedelemrendszeréből eredő nemzeti öntudatát is. Nekünk, a japán harcművészetek gyakorlói számára különösen fontos, hogy nagyon jól érzékelteti a könyv a különböző mozgásformák gondolati hátterét adó sintó és zen buddhizmus közötti azonosságokat és különbségeket is.

– Mi az ön által mesterszinten gyakorolt harcművészeti ág, az iaidó?

– Induljunk ki a szó magyarázatából. Az iai jelentése: találkozás az ellenféllel különféle váratlan helyzetekben; a dó: szellemi út a japán filozófiában. Szamurájkard-forgatásnak is szokták nevezni. Az iaidó nem páros gyakorlat, az ellenfelet, a mozgását a küzdőnek kell elképzelnie, és erre kell megfelelően reagálni. Nem egyszerű dolog térben és időben felépíteni egy jelenetsort, és annak megfelelően cselekedni. A japánok azt vallják, hogy a kardnak lelke van, és a lelket a forgatója viszi bele. Nemzeti kincsként tekintenek a tradicionális kardjaikra. Mindegyiknek megvan a saját története, pontosan lehet tudni, ki mikor mit végzett vele. Vannak jó hírű, életet adó kardok, és vannak nagyon rossz hírűek, életet elvevők. Azt is számon tartják, hogy melyiket melyik kovácsmester készítette. Mi magunk is ennek szellemében kezeljük a fegyvereket, gyakorlott hallgatóinknak, akik öt-tíz éve tanulják az iaidót, saját kardjuk van, amelyet soha nem adnának át másoknak.

– Milyen szerepet tölt be az iaidó Japánban, mennyire van jelen a mai életben?

– Japánban a kendó vagy a dzsúdó kötelezően választandó sportág az általános és középiskolákban, de magasabb szinteken is illik gyakorolni. Ebből fakadóan ezeknek hatalmas a táboruk. A kendó nagyon hasonlít az iaidóhoz, csak ott páros gyakorlatok (katák) vannak, viszont nem szamuráj-, hanem bambuszkarddal hajtják végre a gyakorlatokat. Az iaidó a kendó elit változatának tekinthető. Jóval kevesebben űzik, de a fogalmat mindenki ismeri. A szamurájkard-művészet másik vonala az iai-jutsu, amikor küzdelemszituációban éles karddal vívnak meg egymással. 

– Mennyire sport, és mennyire világszemlélet?

– Sokkal inkább világlátás. A japánok mozgó meditációnak is nevezik. Természetesen sport is, hiszen erőteljes kar- és lábmunka kell hozzá, s a mozgás dinamizmusa sem mellékes. Tehát nagyon jó testedzés, ám az igazi továbblépéshez el kell sajátítani a befelé fordulás képességét, és meg kell valósítani a belső-külső harmóniát. Ehhez pedig idő kell. 

– Mire tanít az iaidó? 

– Fegyelemre és figyelemre. Arra tanít, hogy figyeljük meg az apró részleteket is, és ezekből helyes következtetéseket vonjunk le, amelyek által képesek leszünk magunkat védeni. Éles karddal szemben nem lehet tévedni, minden rezdülésnek, hangnak, mozgásnak, fénynek információértéke van, és ezeket megfelelő módon kell érzékelnünk és értékelnünk. Arra is nevel, hogy a gyakorlatelemek végtelen ismétlése sem unalmas, hogy minden egyes ismétlésben megtaláljuk a változást. A fizikai adottságokat illetően az ezzel kapcsolatos esetleges akadályok – ugyanúgy, mint a jógában – mind-mind megkerülhetőek. Sokszor kérdezik, hogy a balkezességgel mi a helyzet, mert az iaidó ugyan kétkezes kardforgatás, de sok a jobbkezes technika. A válasz, hogy a balkezeseknek is meg kell tanulniuk – és meg is tanulnak – jobb kézzel vágni. Egyébként mi, jobbkezesek az edzéseken bal kézzel is ugyanúgy végrehajtunk minden gyakorlatot. 

– Milyen érdeklődés van iránta Magyarországon?

– Az iaidó Japánban sem tömegsport. Idestova harminc éve tanítom Magyarországon, és nem volt olyan csoportom, amely tízfősnél nagyobb lett volna. Persze nem is törekszem nagyobbra, hiszen az iaidóban mindig egyéni foglalkozások vannak. Jelenleg száz és kétszáz között lehet azoknak a száma, akiket megszállt a kard szelleme, de talán ötvenen tudják megfelelő szinten csinálni.

– Ön hogyan lett szamurájkard-forgató?

– Gyerekkoromban klasszikus vívást tanultam, de abbamaradt. A műszaki egyetem elvégzése után meghívást kaptam Montrealba, a McGill Egyetemre egy kétéves kutatómunkára. A megérkezés estéjén a taxiból láttam egy kivilágított épületet, ahol fekete hakamát és fehér gít viselők szamurájkarddal gyakorlatoztak. Ez a vizuális élmény volt az első, amely megragadott. Már másnap elindultam megkeresni a helyet, majd egyre gyakrabban jártam oda. Minden tetszett, amit ott láttam-hallottam-megtapasztaltam. Amikor hazatértem Kanadából, akkor a kendó már itt volt Magyarországon, és akadt néhány olyan ember is, aki már látott iaidót, sőt részt is vett valamilyen ezzel kapcsolatos szemináriumon. Velük alakítottam meg a kendószövetségen belül az iaidó-szakosztályt, amelynek 2002-ig az elnöke voltam. Amikor abbahagytam ezt a fajta szervezőmunkát, már 10-12 klub működött. Az egész életemet áthatotta az a gondolkodásmód, amely az iaidó gyakorlásában meghatározó. A több támadó elleni védekezés klasszikus sémája szerint ha az ellenfelek a hátunk mögött vannak, akkor is pontosan tudnunk kell, mit csinálnak, mire készülnek, és abban a pillanatban kell szembefordulni velük, amikor az a legelőnyösebb számunkra.

– Milyen tevékenységet folytat az ön által alapított Ichi Ryu Kai Harcművészeti Alapítvány? 

– A nevünk, az Ichi Ryu Kai (Egy Folyó) azt fejezi ki, hogy a különböző harcművészeti irányzatoknak közös a szellemi-filozófiai alapjuk, és bár mindegyiknek vannak speciális technikái, a végcél mindegyikben az ellenfél legyőzése, és ez vonatkozik a tudatunkban levő gátló tényezők legyűrésére is. Az alapítvány ezek oktatásával foglalkozik, elméleti előadásokat és gyakorlati bemutatókat egyaránt tartunk. A nyilvánosság számára jelenleg A Tan Kapuja Buddhista Főiskolán érhetők el a foglalkozásaink.

(A borítóképen Balassy Zsolt: Meg kell valósítani a belső-külső harmóniát. Ehhez pedig idő kell. Fotó: Éberling András)