Miután tudomást szerzett arról, hogy Auschwitzban varroda is működött, Lucy Adlington brit történész kutatásba fogott, hogy még többet megtudjon a haláltáborban szabóként alkalmazott női foglyokról. Erről írt könyvet The Dressmakers of Auschwitz címmel.
A történész éppen azt kutatta londoni archívumokban, hogy milyen volt a nők élete az 1930-as és az 1940-es években, a második világháború előtt és alatt. Ekkor akadt egy utalásra, hogy az auschwitzi koncentrációs táborban „divatszalon” is működött. Adlington kapva kapott a témán, és elkezdte felgombolyítani a történetet.
Munkája során túlélésről és ellenállásról szóló, inspiráló történetek sora bukkant elő, ezeket a rövidesen megjelenő, Auschwitzi szabónők című könyvében szedte csokorba – tudósít a Deutsche Welle német hírportál.
Mivel a deportált zsidók között szép számmal akadtak művészek, képzőművészek, divattervezők, nem volt ritka, hogy a magas rangú náci vezetők saját maguk számára igénybe vették a tudásukat, s ezért hajlandóak voltak elnézni „alacsonyabbrendűségüket”. Az 1940-es évek elején Hedwig Höss – a hírhedt Rudolf Höss táborparancsnok felesége – divatszalont vezetett Auschwitzban, ahol női foglyokat alkalmazott, akik csúcsminőségű ruhakölteményeket varrtak a náci elit számára.
A dolog úgy indult, hogy a táboron kívül lakó Hedwig kért a férjétől egy női foglyot, aki felügyelne a gyerekekre, s mellesleg varrni is tud. Így került a házhoz a szlovákiai Marta Fuchs. A varrónőnek híre ment, s más SS-tisztek irigykedő feleségei is elkezdték ostromolni Hösst varrónőért.
Mivel nem volt célszerű szétszórni a foglyokat, a tábor egyik adminisztrációs épületében „ruhaszalont” alakítottak ki. A csapatban 23 foglyot alkalmaztak, akik képességeik révén így megmenekültek a gázkamrától. Fél év múlva a gárda már negyven nőt számlált, többségük szlovákiai zsidó volt, de akadt köztük francia kommunista is és legalább egy görög asszony.
Mindegyik varrónőnek hetente két ruhát kellett összeállítania a nácik által összerabolt anyagokból, s át kellett alakítaniuk a táborlakóktól érkezésükkor elkobzott ruhadarabokat is. Minden szombaton, pontban délben megérkeztek az SS-tisztek feleségükkel vagy szeretőjükkel, s válogattak a frissen készült ruhadarabokból, amelyeket aztán moziban, hangversenyeken vagy koktélpartikon viseltek.
Ekkor adták le rendeléseiket is tetszetős hétköznapi viseletre és fehérneműre, de ünnepi és estélyi ruhákra is – a várólista hat hónapos volt. A kliensek még be is jártak a tábor szabóműhelyébe próbálni és divattanácsadásra – ám a látogatókról sütött a közöny és a megvetés. Néha, amikor a megrendelők különösen elégedettek voltak a ruhákkal, a varrónőket plusz kenyéradaggal, cukorral jutalmazták, vagy megengedték, hogy fürödjenek, és tiszta ágyneműt is kaptak.
Lucy Adlington förtelmes anomáliának hívta a jelenséget, amely éles ellentétben állt a nácik által a haláltábor 1,3 millió lakója ellen elkövetett atrocitásokkal.
A nácik ugyanakkor mindig is tisztában voltak az elegáns öltözködés, a szép ruha hatalmával, lett légyen szó uniformisról vagy a legújabb divat szerint készült kosztümökről és öltönyökről. Így például Magda Goebbelsnek, Joseph Goebbels propagandaminiszter feleségének sohasem derogált zsidó ruhatervezők által alkotott ruhakollekciók viselése. „Micsoda jelenet! Odamennek egy mocskos rongyokba öltözött fogolyhoz, s azt mondják neki: Drágám, csinálj már nekem egy új estélyit!” – háborog Adlington.
A történésznek kezdetben csak a varrónők keresztneveit tartalmazó lista állt rendelkezésére, olyan nevekkel, mint Renee, Irene, Bracha, Hunya, Mimi; mivel sok nőt csak a becenevén ismertek, családnevük gyakran homályban maradt. A túlélők aztán később már férjük nevén szerepeltek, vagy a háború után héber neveket vettek fel.
Adlington már korábban is írt ifjúsági regényt a témában (The Red Ribbon), amely 2017-ben jelent meg (magyar nyelven 2020-ban A piros szalag címmel). A könyv négy fiatal női szabó: Rose, Ella, Marta és Carla – elképzelt történetét dolgozza fel, a lányok az auschwitz-birkenaui koncentrációs tábor varrodájában dolgoztak, így próbálva túlélni a megpróbáltatásokat. – Nem állt rendelkezésre túl sok információ, így aztán elképzeltem, milyen körülmények között készítettek ruhát a parancsnok feleségének. Miután a könyv megjelent, sorra kaptam a hívásokat, hogy ez meg ez a nő a nagynéném, az anyám, a nagyanyám volt – emlékszik vissza a szerző.
A kutató 2019-ben kezdte felkutatni a varrónők családját, s meg is talált San Franciscóban egy 98 éves túlélőt, az anyai ágon magyar származású, 1942-ben szintén Szlovákiából elhurcolt Bracha (Berta) Kohútot (idén márciusban hunyt el Covidban, a varroda utolsó túlélőjeként). – Felemelő volt találkozni olyan valakivel, akit kutatásaimból már ismertem – lelkesedett Adlington. – Számos fogoly számára a túlélést jelentette a varrodában végzett munka.
A vezető varrónő, Marta valóságos menedékhellyé varázsolta a „ruhaszalont”. A körülmények megkívánták, hogy a dolgozók tiszta ruhában járjanak, s legyen lehetőségük mosakodásra is. De fontos volt számukra az is, hogy értelmes munkát végezhettek – ecsetelte a történész. Adlingtonnak ugyan sikerült felkutatnia Kohútot és más varrónők családját, ám egyetlen általuk varrt, megmaradt ruhát sem talált – csak azoknak a náci felső vezetőknek a névsorát tartalmazó lista maradt meg Berlinben, akik rendszeresen rendeltek öltözéket Auschwitzból.
Borítókép: Illusztráció (Fotó:Flickr)
