A rektorság inkább munka, a betegellátás öröm

Felmenői és tanárai öröksége, nagymamája szeretettel teli, konzervatív nevelése, a küzdeni akarást megtanító sportélményei és a heidelbergi egyetemen töltött idő járult hozzá ahhoz, hogy Merkely Béla ma Magyarország egyik legnevesebb orvosa legyen. Gyerekkoráról, a városmajori klinika élén töltött évekről és a sertésszív-átültetésről beszélgettünk a szívgyógyász rektorral.

Budapest, 2021. július 10. Az idén Széchenyi-díjjal kitüntetett Merkely Béla kardiológus, a Magyar Tudományos Akadémia doktora, a Semmelweis Egyetem rektora, az Általános Orvostudományi Kar Kardiológiai Tanszékének, valamint Sportorvostan Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára, a Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinika igazgatója az intézmény hibrid műtőjében 2021. július 9-én. MTI/Cseke Csilla Fotó: MTI/Cseke Csilla

– Nemrég jelent meg életrajza, a Gyógyítás szívvel-lélekkel című könyv a Városmajori Szív- és Érsebészeti Klinikán töltött harminc év apropóján. Milyen érzés volt felidézni az elmúlt időszakot?

– Valamivel több mint egy évvel ezelőtt keresett meg a kiadó, hogy a Magyar tudósok sorozat tizedik részeként rám gondoltak. Először nem lelkesedtem túlzottan az ötletért, mivel ez azt jelentette, hogy rendszeres beszélgetéseket kellett beiktatni a betegellátással, oktatással, kutatással, az egyetem vezetésével kapcsolatos járványügyi feladatok közé. Általában hétfő esténként sikerült találkozni Ézsiás Erzsébet írónővel, sokszor úgy, hogy épp műtőből jöttem vagy mentem műteni. Az ötödik-hatodik találkozónál kezdtem élvezni a beszélgetéseket, mert arra késztettek, hogy visszakeressek történeteket, adatokat, így érdekes dolgokat találtam a családi legendáriumban. Beszélgettünk nagyapámról és Fodor Józsefről, aki szintén rektor és a közegészségtan első professzora volt a Semmelweisen, akinek újraolvastam beiktatási beszédét is, amelyet először a rektori eskünél tettem meg. Ő volt a dédnagymamám nagybátyja, és a nagymamám gyakran mesélte, milyen nagy ember volt, sokat láttam a képét a falon a házunkban. Érdekes időről időre számot vetni azzal, hogy mi az, amit a múltból kaptunk és mi az, amit továbbadunk.

– És mi lenne az?

– Nagyapám a János-kórházban felülvizsgáló főorvos, begyógyász volt, akit érdekeltek a pszichoszomatikus betegségek. Akkoriban ez újdonságnak számított, a tudomány még nem ismerte a mai álláspontot, hogy a lélek tud testi tüneteket produkálni. Otthonában is praktizált, amit mi, az unokái láttunk, mivel együtt laktunk. Az egész Merkel család unokatestvérekkel együtt a dédszülők által vásárolt családi házban élt, így sok időt töltöttem a nagyszüleimmel, nagymamám konzervativizmusa mai napig meghatározó értékrendet ad. Főként, hogy ő 102 évesen hunyt el 2019-ben, és velünk élt. Édesapámat 1942-ben Merkelyként anyakönyvezték egy elírás miatt, míg a nála két évvel idősebb testvére y nélkül viselte vezetéknevét. A gimnáziumban még közgazdásznak készültem, majd a harmadik második felében váltottam fizika–biológia fakultációra. Felvettek az egyetemre, ahol ötödév végén megpályáztam a Heidelbergi Egyetem ösztöndíját, így hatodéven az ottani kardiológiai klinikán láttam, hogyan kezelik a betegeket. Akkor Közép-Európában egyfajta passzív szívgyógyászat volt jellemző, megvárták, hogy kifejlődjön az infarktus, és a szövődményeit kezelték. Heidelbergben viszont mindennaposak voltak a katéteres beavatkozások. Amikor végeztem, eldöntöttem, hogy szívgyógyászattal szeretnék foglalkozni, így kerültem a városmajori klinikára, ahol épp akkor kezdődött a katéteres intervenciók korszaka, amelyeknek a fejlesztésében magam is részt vettem. Családi vonalon a gyerekeim mutatják, mit adok tovább, ketten közülük orvosok lettek, és a legkisebb fiam is az szeretne lenni. Ötvenéves születésnapomra készítettek videót, amelyben a nagyfiam idézte Newton mondását, hogy akkor lehet messzebbre látni, ha óriások vállán állhatunk, és azt mondta, hogy ő az én vállamon áll. Ez nagyon meghatott.

– Mára a városmajori klinika, így a magyar szívgyógyászat a világ élvonalába tartozik. Hogyan érték ezt el?

– Harminc év kitartó munkájával. A magyar szív- és érsebészet remek alapokkal rendelkezett, de szükség volt komoly szerkezeti átalakításokra és infrastrukturális fejlesztésekre, várhatóan 2024-re készül el például egy új szárny ambulanciával, MR-rel, CT-vel, katéteres laborral és a hozzá tartozó intenzív osztállyal együtt. Korábban a városmajori klinika sebészeti központ volt, most viszont a katéteres intervenciók vannak előtérben. Meg tudjuk tisztítani a vérrögtől a koszorúereket, az alsó végtagokat, a nyaki ereket, és célunk, hogy az agyi ereknél is tudjuk alkalmazni az eljárást. Kezelünk szívritmuszavart, veleszületett szívhibát operálunk, és billentyűt ültetünk be katéterrel, plasztikázunk, de szívátültetést és műszívkezelést is végzünk. Nincs ma olyan műtét a szív- és érsebészet világában, amelyet ne végeznénk el itthon. A klinika messze túlnövi a közép-európai régiót, és a három legjobb európai intézmény közé tartozik. Rendszeresen működünk együtt a legnagyobb nevű kórházakkal, és egyetemek – a heidelbergi, a frei­burgi, a Harvard, az Oxford, a Stanford vagy a Karolinska Intézet – is gyakori partnereink. Heidelbergből hazajőve az volt az álmom, hogy én is olyan klinikán dolgozhassak, mint amilyenek a német klinikák. Ma a rangsorok alapján a Városmajor előrébb van, mint Heidelberg, ami fantasztikus eredmény, hiszen esetükben hat-hétszáz éves intézményről beszélünk, míg az egyetem most ünnepelte kétszázötvenedik születésnapját. Amikor a Városmajorba kerültem, négy kardiológus dolgozott ott, ma körülbelül hatvanan vannak számos már specialista szakorvos mellett, és minden évben harminc fiatal jelentkezik. Általában legalább tíz rezidenst sikerül felvenni. Mindig mondom a fiataloknak, nem én döntöm el, hogy a Városmajorban fognak-e dolgozni, hanem ők. Kérdés, mennyire szorgalmasak.

– Ön válogathat a jelentkezők közül, mégis gyakran hallani az orvoselvándorlás problémájáról. Hogyan ítéli meg a helyzetet?

– A legfontosabb, hogy a fiatalok előtt kiszámítható életpálya legyen. Onnan szoktak elmenni, ahol nincs szakmai kihívás. Az elmúlt években egyetlen tehetséges kollégánk sem költözött el külföldre. Sokan tanulnak más országokban, majd hazajönnek, mert itt jól megépített műhelyben dolgozhatnak. A magyar orvosok tudása elismert külföldön, ezért érezni a szívóerőt. De ha egy kolléga megbecsülést és szakmai kihívást, valamint előmeneteli lehetőséget is tapasztal, akkor itthon marad. Nemrég voltam a Karolinska Intézetben, az ottani kardiológusprofesszor kérte, engedjem a fiatalokat legalább egy-két évre Svédországba, és ő gondoskodik arról, hogy mindenképp visszajöjjenek. Egyetlen kolléga sem akart menni, mert úgy érezték, nem az szolgálná szakmai előmenetelüket.

– Ezt az előmenetelt igyekszik rektorként is segíteni azzal, hogy a száz legjobb egyetem közé szeretné juttatni a Semmelweis Egyetemet?

– Rektori kinevezésem idején a hatszázadik egyetem környékén voltunk. Az elmúlt három és fél évben viszonylag gyorsan sikerült eljutni a kétszázhetvenhetedik helyig. Az igazi nehézségek ugyanakkor itt kezdődnek, hiszen Amerikában van ezer egyetem, Angliában száz, Német- és Franciaországban csak állami szinten nyolcvan, és akkor nem beszéltünk Skandináviáról vagy a Távol-Keletről. Mindegyik egyetem szeretne bekerülni a top százba, ezért nagyon sűrű a mezőny, itt már nincsenek olyan komoly különbségek az egyes intézmények között. Mi a kutatásban tudtunk jelentőset alkotni, olyan nemzetközi szintű eredményeket publikálni, amelyek felkelthetik a tudományos közösség érdeklődését. A nemzetköziesítés is halad, a hallgatók 36 százaléka külföldi, az egyik legnagyobb németeket képző egyetem vagyunk például.

– Ma rengeteg okoseszköz vonja el az ember figyelmét. Hogy sikerül mégis kiemelkedő eredményeket kihozni a fiatalokból?

– Jó az alapképzésünk, amelyre a harmadik-negyedik évben betegágyközpontú klinikai képzés épül. Azt látom, sokszor az elfoglalt szülőknek köszönhető, hogy a fiatalok csak az okoseszközökkel töltik az időt. Rendszeres beosztással és sporttal viszont rájönnek, mi a fontos. Hároméves koromtól kezdve édesapám hatkor keltett, és mentünk úszni a Margit-szigetre. Úszóóvodába jártam, és az iskola után is volt második edzés, előbb úszás, majd hétéves koromtól vízilabda. Nagyon hamar elfogyott az idő, így megtanultam, hogy ha tanulni kell, azt hatékonyan kell tenni. A csapatsport a küzdőszellemben és az attitűdformálásban is segít. Van olyan kollégám, aki egy-egy nehéz pillanatban megretten a felelősségtől. Én, ha bemegyek a műtőbe, szárnyakat kapok. Mint amikor kezdődött a meccs vagy az utolsó negyed. Tehát a sport megtanít nyerni és veszíteni, illetve megfelelően reagálni éles szituációkban, hogy még élesebben lássunk, még jobb döntéseket hozzunk.

– Nemrég végezték el az első sertésszív-beültetést. Hamarosan esetleg Magyarországon is lehet hasonló műtét?

– Először ki kell derülnie, hogy a technológia mit tud. Az emberi szívátültetés túlélési rátája ma kilencvenszázalékos, ami nagyon jó arány. A genetikailag módosított sertésszív esetén a kilökődés esélye jóval nagyobb. Akut kilökődést ennél az esetnél nem észleltek, így van esély a gyógyulásra. Szabó Zoltán, a Semmelweis Egyetem korábbi dékánja, egyik legkedvesebb mesterem, aki az első magyarországi szívtranszplantációt végezte harminc éve, megjósolta, hogy a sertésszív enyhít a donorhelyzeten. „Meglásd, Bélám, a genetikailag módosított sertésszív lesz a megoldás” – mondta, mert látta, hogy ez az állati szerv közel ugyanakkora testet lát el, mint a humán változata. A kardiológiában mindig van újdonság. Ezért nem fáradok el sosem a betegellátás során, mert minden eset más, és mindig meg kell találni a legjobb megközelítést. Volt olyan ügyelet, hogy egyedül közel huszonöt infarktusos beteget műtöttem, és csak az ügyelet lejártával fáradtam el, mert hajtott a tettvágy és az adrenalin. A rektorság már sokkal inkább munka, de a betegellátás öröm, olyan, mint a vízilabda.

Borítókép: Merkely Béla (Fotó: MTI/Cseke Csilla)