Aranycsináló

Kossuth-díjas költő, író, műfordító, irodalomtörténész, egyetemi tanár. Az angolszász, illetve az amerikai irodalom közvetítője, egyben közéleti és rendszerváltó személyiség, aki A világfa ágain című kötetben összegzi élettapasztalatait. Kodolányi Gyula­ nyolcvanéves lesz január 23-án.

Kodolányi Gyula Kossuth-díjas költő, író, műfordító, irodalomtörténész, egyetemi tanár 20220110 Budapest Fotó Bach Máté Magyar Nemzet Fotó: Bach Máté

A kezdetben fűtetlen, villany nélküli akarattyai nyaralóból tíz év után költözött vissza Budapestre, onnantól minden szombat délelőttöt nála töltöttem. Szabad beszélgetéseket folytattunk, melyek hatására otthagytam a Műegyetemet, és felvételiztem a bölcsészkar angol és magyar szakára.

– Átállította a gondolkodásmódját?

– Az a szellemi atmoszféra, amelyet a felmenőimtől hozok, eleve idegen volt a rendszertől. A József Attila Gimnáziumban – mely most újra Szent Imre – az osztályom nagyobbik része ugyanígy érzett. Kodolányi János ennél többet adott: a szó klasszikus értelmében vett mesterem volt. 

Elvezetett alapművekhez, kinyitotta a szememet, és megtanított szabadon gondolkodni, a végtelen felé törekedni. A beszélgetéseinkből kibontakozott szellemi tájból sarjad aztán minden, amit írtam vagy cselekedtem. A versek éppúgy, mint mozdulataim a közéletben, a politikában.

– Amikor Illyést megkérdezték, mivel foglalkozik a veje, azt felelte: „itt lakik a ház túlsó sarkában, és a lélek halhatatlanságával foglalkozik, az aranycsinálás titkát keresi.” Megtalálta?

– Apósom ezzel arra célozott, hogy mindig is a végső kérdéseken rágódó ember voltam. Saját látásmódom, saját hangom kiérlelésére a választott marginalitás volt a legalkalmasabb. Ma is úgy gondolom, hogy az életben minden a személyiségünkből kell fakadjon. 

Ezt először költőként értettem meg önmagamat keresve. Fiatalemberként csak annyit éreztem biztosan, hogy másféle verset akarok írni, mint a hatvanas évek magyar csillagképének nagy mesterei. Olyat, amelyik képes befogadni a jelentéktelen hétköznapi villanást is mint teljességet, minden láthatatlan dimenziójával együtt. Vagyis a konkrét és a mitikus vagy misztikus vonatkozásait egyszerre. 

Groteszkségét és abszurditásait is. Amire ezt először tudtam megvalósítani az 1974-es prózaverseimben, már harminckét éves voltam. Segítettek az amerikai költőbarátok-mesterek, Robert Creeley, Robert Duncan és Denise Levertov versei és gondolatai, de az idős Illyés 1965 utáni gyönyörű prózaversei is, amelyekkel alig foglalkozott a magyar irodalmi köztudat.

– Apósa ironikus válasza az aranycsinálásról egyúttal védelmet is adott? Azt üzente ezzel, hogy ártalmatlan?

– Kallódó embernek tűnhettem még közeli barátaim szemében is. Kettős életet éltem: a hatvanas évek második felétől rendszeresen vettem részt ellenzéki értelmiségi akciókban, konspirációban. Abban az időben úgy gondoltam, hogy írásból egy fiatalembernek nem szabad megélnie, mert az kiszolgáltatja őt a rendszernek.

A széleken lehetett szabadabban nyargalni – szenvedéllyel műveltem a szakmámat, az amerikanisztikát, és ezzel szerencsém is lett, mert mire elvégeztem az egyetemet, jött az új gazdasági mechanizmus, megnyíltak a kutatói ösztöndíjak Nyugat felé. Így tudtam kimenni a Yale Egyetemre 1972-ben, majd 1984–85-ben Fulbright-ösztöndíjjal tanítottam Santa Barbarában. Az első adandó alkalommal végiglátogattuk Ikával az emigrációban élő magyarokat, barátságba kerültünk nyugati tudósokkal, politikusokkal, újságírókkal és diplomatákkal. Ez készített fel arra, hogy a rendszerváltozáskor Antall József mellett külpolitikai tanácsadó lehessek.

Ha a barát jelent

– Nyilván figyelték, de a titkosrendőrség is megkörnyékezte?

– Először 1966-ban utaztam ki Londonba, és amikor hazajöttem, mindjárt megpróbáltak beszervezni, de én ennek ellenálltam. Illyés Gyula is tudta, hogy körül van véve besúgókkal, de neki az volt a véleménye, hogy még mindig jobb, ha olyan jelent róla, aki baráti érzelmekkel van iránta, s nem az ellensége.

– Ez elég abszurd.

– Így éltünk! Barátok vettek bennünket körül, de beszervezett emberek és magánszorgalmú kutyák is – ahogyan ezt apósom megfogalmazta –, akik folyton szaglásztak, ugattak, buzgólkodtak. Nehéz ezt ma elképzelni. A jelentésekből látszik, hogy voltak, akik gyűlöletből hamis képet festettek, akik valótlan dolgokat írtak Illyésről. A rágalmak gyártását is a kommunista hálózatok kezdték el, egyesek élnek vele azóta is.

– Azt mondták, hogy Illyés Gyula kompromisszumot kötött a rendszerrel, amely a Puszták népe írójával akarta legitimálni a hatalmát.

– Illyés nemzetközi híre akkora volt, hogy már önmagában diadalként vagy árulásként lehetett elferdíteni, amikor önkéntes hallgatásának véget vetett 1961-ben, Déryék szabadulásakor. 

Ekkor kezd a Kádár-rendszer tárgyalni a normalizációról az USA-val és a Vatikánnal, kiengedik a politikai foglyok egy részét, a rendszernek azonban továbbra is sajtómonopóliuma és rendőrállama volt. 

Hallgatólagos békét mindnyájan kötöttünk 1963 után, de az nem kompromisszum. A feladat az volt, hogyan lehet képviselni a nemzetet és az emberiességet, hűen, konokul, akár furfangosan. 

A békének rendkívül groteszk és abszurd módjait éltük akkortól, csaknem 15 év diktatúra után, mert 1948-ban teljesen megfosztották a magyarokat attól, hogy részt vegyenek az országot érintő döntésekben. Százezreket sújtott rendőri eljárás és börtön, kitelepítés és kivégzés – maga a létezés vált abszurddá. Erről szól Illyés Egy mondat a zsarnokságról című verse, amelyet Flórával együtt betanult 1950-ben, de 1956-ig rejtegette a kéziratot, amely a szabadságába kerülhetett volna.

– Illyés tekintélye, nemzetközi elismertsége bizonyára védelmet is jelentett. Mit érzékeltek ebből a hétköznapokban?

– Csak egy történet a Kádár-éra abszurditásaiból. 1977 szeptemberében az erdélyi politikus Király Károly egy turistaúton – elszakadva a többiektől – ellátogatott hozzánk, és megkérdezte Illyést, segítene-e a határon túli magyarság helyzetéről szóló dokumentumait kijuttatni Nyugatra. 

Valódi összeesküvés volt: Csoóri ­Sanyi megszervezte, hogy a levelek átjussanak Illyéshez Erdélyből, a szövegeket én fordítottam le és juttattam el az angol és amerikai sajtónak. Király panaszlevelét Ceausescuhoz az amerikai magyarság vezetőinek is kicsempésztük – egész oldalon jelentették meg a The New York Timesban. 1978 februárjára időzítve, amikor Ceausescu New Yorkba látogatott. 

Telefonon tartottam a kapcsolatot a külföldi újságírókkal (a mi házunkban, ahol négy család élt, csak Illyés Gyuláéknak volt telefonjuk), de a második beszélgetésem után megsüketült a készülék. Pedig Illyés és Flóra is súlyos beteg volt ekkor! 

Egy beszélgetést még Csoóri telefonján tudtam lebonyolítani, de aztán az is megsüketült. Ekkor nekivágtunk Sanyival és Kósa Ferivel az éjszakának, és kiderült, hogy igaz a mendemonda: a Petőfi Sándor utcai főposta sötét, huzatos udvarán van három készülék, ahonnan Nyugatra lehet telefonálni.

Botrány a Magyar Nemzetben

– Milyen következménye lett az ügynek?

– Ez egybeesett egy másik „botránnyal”. A Magyar Nemzet 1977–78. karácsonyi és újévi számában megjelent Illyés Gyula Válasz Herdernek és Adynak című kétrészes írása. Apósom naplójából nyomon lehet követni, hogyan oktatják ki őt a rendszer hívei, hogy a Ceausescu elleni támadása káros, és felhánytorgatják neki, hogy nacionalista hullámot indított el az írásával. 

Boldizsár Iván panaszolja is Illyésnek, hogy a cikke hatására újabban eléneklik a Himnuszt a temetéseken. Gondoljunk bele 2022-ben: a magyar himnuszt nem lehetett spontán módon elénekelni a Kádár-korszakban. 1978 januárjában meghal Nagy László, és a temetésén a felesége, Szécsi Margit elkezdi énekelni Himnuszt. Mindenki vele tartott.

– Botrányos volt ez a viselkedés?

– Nacionalista uszítás volt a Kádár-rendszer szemében. Az ellenállás azonban ekkortól egyre inkább kiszélesedett, kiálltunk a Charta és a Szolidaritás mellett. 1985 után pedig jött a Bethlen Gábor Alapítvány és a Duna Mozgalom, amelynek az volt a helyzeti előnye, hogy tudósok és mérnökök érveire hivatkozva tiltakozott a kormány szándéka, a vízlépcső megépítése ellen. 

Így még mielőtt kibontakozott volna az MDF és a többi új párt, már gyakorlatot szereztünk abban, hogy mit jelent petíciót írni, mit jelent felvonulni, tüntetni. Az 1980-as évekre a magyar ellenzék készen állt. A kommunista kormányok pontosan tudták, hogy adósságspirálba vitték az országot: a párt belső ereje megroppant, Gorbacsov színre lépése felgyorsította a rendszerváltozást.

– Saját életében hogyan fért meg a költészet a politikával?

– Ha Eötvös Józsefnek vagy Bánffy Miklósnak nem okozott gondot részt venni a demokratikus közéletben, akkor miért ne volna járható ma is ez az út? Az irodalom és a politika mitizált szétválasztása Kádáréknak volt hasznos. 

Végzetes lehet, ha a politika és a kultúra között nincsen átjárás. Az értelmiségben van meg az a képesség, hogy antennaként közvetítse a társadalom lelkiállapotát. Antall József pontosan tudta, hogy ki vagyok, hogy családomhoz hűen illegális tevékenységet folytattam a Kádár-rendszerben. Amikor megérett a pillanat, meghívott külpolitikai és kulturális tanácsadójának.

– Harminc év távlatából milyen sikereit és kudarcait látja a rendszerváltozásnak?

– Kurt Biedenkopf CDU-politikus, szászországi miniszterelnök mondta nekem 1993-ban, hogy mi vagyunk – már az Antall-kormány – az a mózesi csapat, amelyik elviszi az egyiptomi fogságból az ígéret földjére a népet. És akár negyven év lesz, míg célba jutunk. 

Sokan hitték, hogy 1990-ben egy csapásra minden megoldódik, hiszen vérontás nélkül lezajlott a békés forradalom, és demokratikus választásokat tartottunk. Valóban sikeres volt a rendszerváltoztatás, de nem lehetett teljes. Az Antall-kormány az alapozást végezte el: új jogrendszert teremtett, demokratikus politikát és nemzeti stratégiát. A kommunista nómenklatúra ezalatt tovább élt a magánszektorban, a szocialista kormányok részleges restaurációt hoztak.

– Mire elég négy év?

– Kevésre. Ezért is volt tragédia Antall József korai halála. A rendszerváltozás második felvonását elindító Orbán-kormány többek között azért tudott sikeres lenni nemzetstraté­giai célkitűzéseiben, mert hosszú távon tervezhet 2010 óta. Hosszú út vezet a szellemi és lelki szabadsághoz is.

Névjegy

Kodolányi Gyula 1942. január 23-án született Budapesten. Antall József kormányában miniszterelnöki külpolitikai tanácsadó, címzetes államtitkár volt. 1992 óta a Magyar Szemle főszerkesztője. Kossuth-díjas költő, 1996 óta a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület elnökségi tagja.

Illyés Gyula lányával, vejével és unokáival budapesti otthonában, 1982 (Fotó: Molnár Edit/MTI)

Borítókép: Kodolányi Gyula (Fotó: Bach Máté)