Rákosi a szekrényben

A levéltár egy adott régió vagy szakterület működése során keletkezett hivatalos iratok gyűjtő- és megőrzőhelye. A hivatalos meghatározáson túl azonban egy ország, egy város, egy nép írott múltjának az összessége, amely nemcsak azt dokumentálja, kik voltak, hogyan gondolkodtak, de arra is felhívja a figyelmünket, hogy múlt nélkül nem lehet jövőnk sem.

Fővárosi Levéltár 20211012 Budapest Fotó Bach Máté Magyar Nemzet Fotó: Bach Máté

Kutatóként bármely olyan anyaghoz – ezek általában már iratcsomagok – hozzájuthat valaki, amelyik nem esik szenzitív (személyiségi jogok) korlátozása alá. Ez esetben azt is meg kell mondani, mi a kutatás – történelmi, helytörténeti, családfa stb. – célja, tárgya. Konkrét példa erre, hogy a napjainkban is zajló operaházi vagy a korábbi várkertbazári felújítás kapcsán nagy szükség volt azokra a régi tervekre, előzményekre, amelyek csak itt lelhetők fel.

Jelenleg 37,5 irat-folyókilométernyi anyagot őriz a BFL. Ebben a dokumentumtengerben a BFL legrégebbi irata 1300-ból származik – ez még éppen az Árpád-ház időszaka –, birtokvásárlási okmány. További érdekességet jelentenek azok a talán legszebb kiállítású okmányok – 1703-ban keletkeztek, és I. Lipót császár adta ki őket –, amelyek szabad királyi városi előjogokat biztosítottak Pestnek és Budának.

Természetesen napjainkban is bővül az irattár, mégpedig alapvetően két forrásból táplálkozva. Az egyik vonulat kiszámítható és törvényileg előírt: a főváros alá tartozó hivatalokból, a fővárosban működő vállalkozásokból bekerülő iratanyagok. Ami egyszer bekerült ide, az már többé nem selejtezhető. A gyűjtemény gyarapodásának másik csatornája, amikor egy magánszemély iratgyűjteménye, levelezése – akár személyes felajánlásként, akár hagyatékként – eljut a levéltárba. Ekkor a szakemberek az anyagot átnézik, s ha az olyan eszmei értéket képvisel, akkor bekerül a levéltár gyűjteményi részébe.

A legutóbbi évek három olyan rendkívüli érdekességet hoztak a gyűjteménybe, amely valóban ritkaságszámba megy. Ezek között volt az a hétezer oldalnyi, 1944-ben, még a nyilas kormányzat alatt elfalazott adatszolgáltatási ív, amely lakásátépítés közben került elő. Szerencsére a mesterek nem dobták ki a sittel együtt, hanem felajánlották a levéltárnak, amely így páratlan dokumentummal gazdagodhatott. A másik kuriózum Rákosi Mátyásnak a száműzetésben keletkezett magániratanyaga, amelyre – bizonyítva, hogy milyen kalandos utakat is járhatnak be egyes kordokumentumok – nem a volt Szovjetunió területén, hanem állítólag egy ciprusi szállodai szoba egyik szekrényében bukkant rá a szerencsés megtaláló.

A harmadik levéltári „kincs” Teleki Pál búcsúlevele, amelyet személyi titkárának írt, s amelyből a pszichológusok szerint egyértelműen megállapítható, hogy a miniszterelnök nem gyilkosság áldozata lett, hanem tudatosan készült az öngyilkosságra.

De a levéltáraknak nem csak az iratok rendszerezése és elhelyezése okoz gondot. Kenyeres István, aki 2013 óta a BFL főigazgatója, az egyik olyan problémájukat vázolta, amelyre még ma sem tudják a biztos megoldást:

– Az egyik legnagyobb gondunk állományvédelmi szempontból, hogy miképpen őrizzük meg az ide bekerült anyagokat. A papírok közül a leginkább a XIX. század végén – hibás papírgyártási technológia miatt – és a második világháború után – a gyenge minőség miatt – keletkezett irataink a legveszélyeztetettebbek. A rajtuk lévő információkat savmentesítéssel, illetve digitalizálásukkal próbáljuk megmenteni. Az információk megőrzésének bevált módja, hogy igyekszünk mindent az 1970-es évek óta mikrofilmre venni. Az elkészült 15 millió felvételt az 1990-es évektől digitalizáltuk. Jelenleg a teljes állományunk tíz százaléka elérhető digitálisan. Célunk és alapvető feladatunk, hogy minden hozzánk bekerülő anyag a jövőben is megőrződjön és hozzáférhető legyen az utókor számára.

Borítókép: Olykor csak a gyűjteményekben fellelt iratokkal bizonyíthatók jogaink (Fotó: Bach Máté)