Varázslat a sárhányón

Közel százötven éve, 1872. január 12-én alakult meg a Magyar Földrajzi Társaság.

A következő esztendőben rendezték Kairóban az első nemzetközi automobilkiállítást. Ezen már több kocsival képviseltem gyáramat és magammal hoztam néhány kísérleti gépet. Már akkor is főképpen a sivatagterep érdekelt.

[…] Lassankint már a kis túrakocsival is bemerészkedtem a homokbuckák közé, míg végre egy szép hajnalon, egy beduin vezető kíséretében nekivágtam a nagy piramisoktól – iránytű után – Baharia oázisnak.

Csak fejcsóválva gondolok vissza akkori tapasztalatlanságomra. Egyetlen kocsival, annélkül, hogy valakinek csak szóltam volna, egy 10 literes vízkannával, élelmiszer nélkül indultam neki a járatlan 350 km-es sivatagszakasznak. 

Derék vezetőm még csak nem is sejtette, hogy egy automobil el is tud akadni, és máig sem értem, hogy hogyan vergődtem át a libyai sivatag egyik legfélelmetesebb düneláncán, a hírhedt Abn Moharig-on, gyönge és aránylag nehéz kocsimmal. De felejthetetlenül jólesett a nyomorult oázislakók álmélkodó fogadtatása, a sejk házában közös nagy réztányérból elfogyasztott ünnepi birka és másnap társaim és konkurrenseim arca, amellyel a közömbösen odavetett válaszomat fogadták:

– Hogy hol voltam? Hát csak megnéztem Bahariát!

Ma – tán az akkori nyomomon – kijelölt útvonalon járnak a datolyakereskedők teherautói ebbe a világtól elszigetelt oázisba!

Az autós kísérletek után ismét Szudán vadászterületeit kerestem fel és megint bőven nyílt alkalmam Afrika varázsának megismerésére. Most már magam vezettem vadászkaravánunkat és már nem voltam kénytelen civakodó feketéink között magyar versek elszavalásával tenni igazságot. Kezdtem megtanulni az arab nyelvet.

[…] Mombassza kikötőjében hajóztam ki az autókat, mert nem tartottam érdemesnek, hogy Fokföldről induljak. Onnan akkor már kiépített országút vezetett Rhodesián át Kenia fővárosáig Nairobiig, ez a szakasz tehát nem lett volna tűzpróba a kocsik számára. 

Bekalandoztuk Keniát és Tanganyika egy részét, vadásztunk, filmeztünk és szorgalmasan küldtem a gyár igazgatóságának a műszaki jelentéseket. Bozótos hegyvidéken, füves steppéken, folyómedreken keresztül és mocsarakon át vezettem az expedíciót észak felé. 

Tudtam, hogy két nagy akadállyal kell majd megküzdenem, Uganda határán túl a Dél-Szudán mocsárterületével, a félelmes Sud-dal, amelyen még sohasem hatolt át gépkocsi, és majd fent Észak-Szudánban a Líbyai-sivataggal, amelynek átszelése már akkor határozott szándékom volt. Sokat mesélhetnék erről a felejthetetlen expedícióról, annak minden bajáról és sikeréről. 

Az orrszarvúról, amelyik betörte kocsim oldalát, az elsodort hídról, amelyet úszva kellett újraépítenem 39 fokos lázzal. Kalandunkról a zendülő Nuer négerekkel, akik fogságba ejtettek, ebből végül úgy szabadultam, hogy megajándékoztam őket a „szaporaság nagy varázsával!” 

Ez a „Kudzsur” pedig nem állt másból, mint hogy rábírtam őket, hogy körbe összefogódzzanak és az egyik szélsőnek kezébe nyomtam a motor egyik gyújtókábelját, a másikat pedig ráültettem a sárhányóra. Addig verettem őket a magasfeszültségű árammal, amíg biztos voltam, hogy kereket oldhatunk annélkül, hogy elgémberedett tagjaikkal fegyvereik után nyúlhatnak.

(Almásy László: Az ismeretlen Szahara, 1934)

Százötven éve, 1872. január 12-én alakult meg a Magyar Földrajzi Társaság.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pexels)