Mialatt szűkül a kör az ismeretlen földrészek körül, amint egyre csökken új területek feltárásának lehetősége, azalatt mintha elfakulna a tudományos munka érdeme az új kor új beállítása mellett: már nem az elért eredmény számít, hanem a rekord, nem a megismerésért folyik a munka, hanem a szenzációért.
Sarki kutatók, a legmagasabb bércek megmászói, óceánok leküzdői, őserdők és sivatagok feltárói, egymással versengve, egymást túlhaladva küzdenek azért, amit a felfedezés és megismerés legnagyobb jutalmának tartanak – az elsőségért!
A régiek pedig, az igazi úttörők joggal fordulnak el azoktól, akik csak az elsőségben látják az eredményt, csak a szenzációban keresik a kielégülést.
Magam is ismeretlen földrészeket jártam, úttörő és felfedező munkára vállalkoztam a legtitokzatosabb kontinensen, Afrikában.
És gyakran hallottam én is a régiek szomorú szemrehányását: – Ti, modern gépemberek alacsonyítottátok le a tudományos kutatómunkát rekord- és szenzációvadászattá, ti fosztottátok meg Afrikát romantikájától!
Magam is automobilista és repülő vagyok, gépkocsikkal és repülőgéppel hatoltam be Afrika legtitokzatosabb területébe, amely még a legmodernebb térképen is mint „fehér folt” szerepelt.
De most, amikor beszámolok felderítő munkámról és elmondom az ismeretlen Afrikában töltött évek egyik-másik élményét, azzal a nyugodt meggyőződéssel teszem, hogy a szemrehányást nem kell magamra vonatkoztatnom.
Sohasem törekedtem rekordokra, sohasem kerestem az elsőséget, amelyet kitűzött célom mégis magával hozott. Afrika romantikájának varázsa pedig bőségesen jutalmazta minden utamat, mert sohasem hajtottam célkitűzésemet a szenzáció szolgálatába!
[…] Először 1926 telén léptem Afrika partjára Egyiptomban. Nagy túrakocsimmal végigjártam a Nílus völgyét Asszuánig, majd a núbiai sivatag homokjával megküzdve eljutottam Szudán fővárosáig Khartumig.
Onnan a Kék Nílus mentén, majd annak egyik mellékfolyóját követve behatoltam Szudán egyik vaddús területébe és ezzel az utazással oly utat tettem meg, amelyet még egyetlen gépkocsi sem járt be saját tengelyén.
A következő esztendőben rendezték Kairóban az első nemzetközi automobilkiállítást. Ezen már több kocsival képviseltem gyáramat és magammal hoztam néhány kísérleti gépet. Már akkor is főképpen a sivatagterep érdekelt.
[…] Lassankint már a kis túrakocsival is bemerészkedtem a homokbuckák közé, míg végre egy szép hajnalon, egy beduin vezető kíséretében nekivágtam a nagy piramisoktól – iránytű után – Baharia oázisnak.
Csak fejcsóválva gondolok vissza akkori tapasztalatlanságomra. Egyetlen kocsival, annélkül, hogy valakinek csak szóltam volna, egy 10 literes vízkannával, élelmiszer nélkül indultam neki a járatlan 350 km-es sivatagszakasznak.
Derék vezetőm még csak nem is sejtette, hogy egy automobil el is tud akadni, és máig sem értem, hogy hogyan vergődtem át a libyai sivatag egyik legfélelmetesebb düneláncán, a hírhedt Abn Moharig-on, gyönge és aránylag nehéz kocsimmal. De felejthetetlenül jólesett a nyomorult oázislakók álmélkodó fogadtatása, a sejk házában közös nagy réztányérból elfogyasztott ünnepi birka és másnap társaim és konkurrenseim arca, amellyel a közömbösen odavetett válaszomat fogadták:
– Hogy hol voltam? Hát csak megnéztem Bahariát!
Ma – tán az akkori nyomomon – kijelölt útvonalon járnak a datolyakereskedők teherautói ebbe a világtól elszigetelt oázisba!
Az autós kísérletek után ismét Szudán vadászterületeit kerestem fel és megint bőven nyílt alkalmam Afrika varázsának megismerésére. Most már magam vezettem vadászkaravánunkat és már nem voltam kénytelen civakodó feketéink között magyar versek elszavalásával tenni igazságot. Kezdtem megtanulni az arab nyelvet.
[…] Mombassza kikötőjében hajóztam ki az autókat, mert nem tartottam érdemesnek, hogy Fokföldről induljak. Onnan akkor már kiépített országút vezetett Rhodesián át Kenia fővárosáig Nairobiig, ez a szakasz tehát nem lett volna tűzpróba a kocsik számára.
Bekalandoztuk Keniát és Tanganyika egy részét, vadásztunk, filmeztünk és szorgalmasan küldtem a gyár igazgatóságának a műszaki jelentéseket. Bozótos hegyvidéken, füves steppéken, folyómedreken keresztül és mocsarakon át vezettem az expedíciót észak felé.
Tudtam, hogy két nagy akadállyal kell majd megküzdenem, Uganda határán túl a Dél-Szudán mocsárterületével, a félelmes Sud-dal, amelyen még sohasem hatolt át gépkocsi, és majd fent Észak-Szudánban a Líbyai-sivataggal, amelynek átszelése már akkor határozott szándékom volt. Sokat mesélhetnék erről a felejthetetlen expedícióról, annak minden bajáról és sikeréről.
Az orrszarvúról, amelyik betörte kocsim oldalát, az elsodort hídról, amelyet úszva kellett újraépítenem 39 fokos lázzal. Kalandunkról a zendülő Nuer négerekkel, akik fogságba ejtettek, ebből végül úgy szabadultam, hogy megajándékoztam őket a „szaporaság nagy varázsával!”
Ez a „Kudzsur” pedig nem állt másból, mint hogy rábírtam őket, hogy körbe összefogódzzanak és az egyik szélsőnek kezébe nyomtam a motor egyik gyújtókábelját, a másikat pedig ráültettem a sárhányóra. Addig verettem őket a magasfeszültségű árammal, amíg biztos voltam, hogy kereket oldhatunk annélkül, hogy elgémberedett tagjaikkal fegyvereik után nyúlhatnak.
(Almásy László: Az ismeretlen Szahara, 1934)
Százötven éve, 1872. január 12-én alakult meg a Magyar Földrajzi Társaság.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pexels)
