Himmel úr Amerikából

A hetvenes évek általános szegénységében erősen fel-, sőt túlértékelődött minden árucikk, pusztán attól, hogy Nyugaton készült.

Az amerikás magyar most nagy kihívás volt. Nem ügyetlenkedhet el egy ilyen különleges alkalmat. Himmel úr már ránézésre a legfelső kategóriába tartozott Simon Antal értékrendjében. Bár nem az ő vendége, mindenképpen egyértelművé kell tenni, hogy minden az ő házmesteri jóindulatától függ. „Himmel úr, a bejelentőlapját mutassa meg” – közölte szárazon, de önkéntelenül vigyázzállásban. 

Max Himmel kiszállva a nagy amerikai autóból még magasabbnak látszott. Úgy látszik, a New Yorkban töltött évtizedek alatt termete a felhőkarcolókhoz igazodott, inkább hasonlított John Wayne-re, a vadnyugati hősöket játszó sztárra, mint a zömök kisvárdai borkereskedőkre. 

„Majd szeretnék jó cigányzenét hallgatni, jó kis csirkepaprikást enni, somlói borral!” Nyilatkozata vallomás volt, hogy az élet örömeinek elkötelezett híve. Mivel minden papírja nagyon rendben volt, akadály nélkül költözött be az egyik lakás hátsó traktusába, rengeteg úti poggyásszal, amit a lakók elbűvölten bámultak. Az egyik például vaspántos holland hajóbőrönd volt, rajta a sokat sejtető felirat: White Star Line, Portsmouth. Fridvalszky úr a sokat tudók arckifejezésével, biccentve megjegyezte, „a Titanic is ebbe a flottába tartozott”. 

Utóbb derült ki, hogy nagyobbrészt limlomokat rejtettek a kofferek. Használt ruhák, kishibás tranzisztoros zsebrádió, csálé napszemüveg, több tucat reklámfeliratos golyóstoll, kulcstartó, kopott bőrtárcák, még egy összecsukható színházi távcső is, megnyúlt derékszíjak, zsebkés, fésű, nyakkendők, javításra szoruló asztali óra, egy merőkanál, művirág, zseblámpa, három alig hordott baseballsapka. Ennyi minden és még sok apróság tömte ki az egyik bőröndöt. Ámulva néztük. 

Csupa amúgy itthon elérhetetlen nyugati holmi, még ha erősen viseltes is. Max jól számított. A lakhatás díjaként boldogan csaptak le a szállásadók a pénzkímélő ajánlatra. A hetvenes évek általános szegénységében erősen fel-, sőt túlértékelődött minden árucikk, pusztán attól, hogy Nyugaton készült. 

Max amúgy a bérelt lakókocsit csak bevontatta az udvarra –  a házmester mint alkalmi segéderő szorgos csörlőzéssel lakhatóképes állapotba állította neki –, de soha egy percre sem költözött bele. Elég volt, hogy a mutatós jármű folyamatosan hirdette, itt egy különleges ember tölti idejét. 

Amikor hazajött a kisvárdai kirándulásról, le kellett ülni vele fröccsözni, aminek az lett a vége, hogy nótázni kezdett („majd meglássátok, az lesz a furcsa, amikor a Julcsa megyen raportra”), ám a szöveg nagy része érthetetlenül összegabalyodott, csak Max könnybe lábadt szemén láttuk, hogy itthon olyan szívre ható élményekhez jutott, amilyenre New Yorkban semmi esélye. Amúgy a vékony testalkatát gyomorbaja is garantálta, a legjobban kívánt magyaros pörköltekből csak kicsi adagokat ehetett. 

Nagymenőnek akart mutatkozni, akinek több üzleti vállalkozása is van. Beszámolt például egy rágógumi-automatáról, amelyet Brooklynban üzemeltetett, s milyen kellemetlen volt, hogy egyszer a Chase Manhattan bankban vonakodtak a rengeteg aprót nagyobb címletre váltani. Megdöbbentünk. Ez az Amerika se fenékig tejfel. 

Mindazonáltal Max nem az a típus volt, akit csak úgy meg lehet futamítani. Osztott, szorzott, kalkulált. Terveket szőtt. Láthatóan nem tartott attól, hogy itt elorozzák ötleteit, meglehetősen szabadon beszélt mindenről. „A kommunisták ravaszak, a vezetőik becsapják az embereket” – jelentette ki, s a házigazdák riadtan pislogtak, ugye a házmester nem hallja ezt, mert „jó ember a Simon, de azért ne adjunk neki muníciót, ha esetleg begorombul valamiért”. 

Max arról is biztosította hallgatóságát, hogy ők – mármint az amerikaiak – győznek Vietnamban. A hazaiak hivatalosan másféle tájékoztatást kaptak. De senki nem vitatkozott. Max egy nagylelkű pillanatában a White­ Star Line hajózási koffert is nekik ajándékozta. Ő amúgy innen Kínába utazik, hála Nixon elnöknek, ott is lehet talán valami üzletet csinálni. Mivel nemrég megözvegyült, azt sem tartotta kizártnak, hogy kínai nőt fog feleségül venni, nagyon sok jót hallott róluk. 

Csak kapkodtuk a fejünket. Itthon egy hétvégi kiruccanás Balassagyarmatra is erőt próbáló kalandtúrának tetszett. A Himmel úr meg – szegről-végről földink – csak röpköd a nagyvilágban, s nem függ a brooklyni rágógumi-automaták hatékonyságától, mert mindig vannak „tartalék tervei”. 

Leveleket küldözgetett aztán a világ egzotikus tájairól, tervezgetett egy thai hölggyel komolyabb kapcsolatot, de mielőtt nyomát vesztettük volna Új-Mexikóban, még üzent, hogy meggondolta, mégis inkább itthonról választ társat, mert a magyar nők a legszebbek a világon. Ha valóra is váltotta vágyát, minket már nem avatott be titkaiba.

Borítókép: Szerényi Gábor rajza