Puszták albérlője

A kék vércse angolai telelőhelyének védelméről állapodtak meg a Magyar–Angolai Vegyes Bizottság alakuló ülésén január végén. Az európai sólyomfaj példányainak nagy része a Kárpát-medencében költ, léte ma már emberi segítségtől függ. Megmentését a hazai természetvédelem sikertörténetének tartja a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület.

Fotó: Novák László

Ám Európában is sok a tennivaló. A vércsefogyatkozás mögött részben a vetési varjak számának drámai csökkenése áll – mutat rá a kutató. A kék vércse a többi sólyomféléhez hasonlóan nem épít fészket, ugyanakkor telepesen, magas fákon szeret költeni. A természet úgy rendezte el e problémát, hogy a vércsék a költőtelepeket létesítő vetési varjak gallyfészkeit foglalják el, miután azok kireptették saját fiókáikat. Ezért szokták viccesen azt mondani a vércsékre, hogy „a puszta albérlői” – igaz, ugyanez a szintén albérlő csókákra és erdei fülesbaglyokra is érvényes.

Csakhogy a varjaknak az emberek körében rossz a „PR-juk”. Nem tetszik a fekete tolluk, a kellemetlen hangjuk, nem beszélve a kárról, amelyet a mezőgazdaságnak okoznak a termények dézsmálásával, különösen amióta a rovarállomány csökkent. A mezőgazdasági érdekcsoportok nyomására 1980-ban hivatalosan is engedélyezték a szarka, a vetési és a dolmányos varjú elleni, tojásba fecskendezett szelektív méreg használatát. Ezzel a kilencvenes évek közepéig a hazánkban költő varjúállomány kilencven százalékát kiirtották. Az a látszat, hogy telente ellepik a varjak a Dunántúlt, ne tévesszen meg senkit! – hangsúlyozza a szakember, mert ők nálunk csak telelnek, de Lengyelországban, az orosz és ukrán sztyeppéken fészkelnek. A hazai fészkelőhelyek eltűntével a vércsék száma is a töredékére esett vissza. Ugyan 1999 óta tilos a varjúirtás, és 2001 óta ez a faj is védett, Békés megyét leszámítva mégsem pótlódott vissza a varjúállomány. Miután csak azok a csapatok maradtak életben, amelyek behúzódtak a városokba, ez viselkedési mintázattá rögzült a madarak fejében, így ott is maradtak. Oda viszont a vércse már nem megy utánuk.

A kék vércsék megmentésére EU-s program keretében az MME önkéntesei Magyarországon 3500 zárt fedelű költőládát helyeztek ki a régi varjútelepek helyére. Ezeket többnyire a nemzeti parkok természetvédelmi őreivel együtt felügyelik és tartják karban. Mára stabilizálódott a kékvércse-állomány, jelenleg 1300 pár költ a pusztákon, amit a hazai természetvédelem nagy sikereként könyvelnek el. Csakhogy ez nem jelenti azt, hogy a kékvércse-populáció helyzete megnyugtatóan rendeződött volna, hiszen számuk tőlünk függetlenül világszerte csökken, aminek sok oka van.

Ha a 130-160 grammos kék vércse nem tud 25 grammnyi zsírt „feltankolni” magára, akkor képtelen a Kárpát-medencéből eljutni a Szaharán át Csádig. Ha kiirtjuk a vonulási útvonalon lévő élőhelyeket, ezek a táplálkozásra alkalmas állomások egyre messzebb kerülnek egymástól, ami a kistestű madarak számára végzetes, ahogy a vándormadarakra veszélyt jelentenek a „környezetbarát” szélturbinák, a vadászat és a befogás is – taglalja az ornitológus, nem hagyva ki a felsorolásból a széljárás változását sem. A kék vércse lefelé vonuláskor az északkeleti passzátszelet használja hátszélként. Visszafelé azonban csak akkor tudja átszelni a Szaharát, amikor jönnek a nyugati ciklonok, amelyek egy időre lecsendesítik a passzátszelet. De ezek az időablakok nagyon változékonyak lettek a globális felmelegedés miatt.

Az Európában költő több száz madárfaj vonulási mintázata sokféle. Vannak, amelyek a felmelegedés hatására képesek lerövidíteni vonulási útvonalaikat, így hamarabb vissza is érnek a költőhelyre. Ilyen lehet a gólya például. Az Egyenlítőtől délre vonuló fajok, mint a vércse, azonban nehezebben tudnak alkalmazkodni a klímaváltozáshoz.

A vándorlás technikáját illetően kétféle alaptípust különböztetünk meg: a többnyire nagyobb termetű „termikelő” madaraknak az a stratégiájuk, hogy magasra emeltetik magukat a felszálló meleg levegővel, majd siklórepüléssel jutnak el a következő termikig. Így utazik a fehér és fekete gólya, a békászó sas és a kígyászölyv. A kisebb madarak általában aktív repülők, amelyek akár keresztben is képesek átszelni a Földközi-tengert, míg a barna réti héja és a kék vércse képes mindkét módot használni a vonulásához. A vércse nappal termikeket használva siklik, éjszaka aktívan repül, a szelekhez igazítva az útvonalat.

Régi rejtély, hogy vajon miként képesek a madarak tájékozódni és visszatalálni életük során akár tizenötször is ugyanoda.

– Mindegyikükben van örökölt genetikai térkép, amelyet saját tapasztalat révén pontosít és örökít tovább – világosít fel Palatitz Péter. – A madarak egy része családi kötelékben repül, mint a darvak, vadludak, esetükben az öregek tanítják a fiatalokat. A legtöbb madárfaj számára azonban inkább a fizikai erőnlét határozza meg, hogy ki mikor indul, és melyik bandához csatlakozik. Ma már tudjuk, hogy a szemükben és a csőrükben a fehérjéhez kötődő magnetitkristályok vannak, amelyek a föld mágneses erővonalait érzékelik. Sőt planetáriumi kísérletek igazolják, hogy rendelkeznek belső csillagtérképpel is, amely alapján szintén képesek meghatározni az égtájakat. A nappalok hosszát is érzékelik, ahogy azt is tudják, hogy a bolygónak éppen melyik féltekéjén vannak. Ebből a bámulatos belső órából és naptárrendszerből azonban a tudomány eddig csak keveset tudott megfejteni.