Hej, soha nem volt könnyű dolguk a kecskemétieknek! A sívó homok közepén megtelepülve sem kőfalak, sem hegyek, sem folyók nem biztosították az itt élők védelmét. Maradt tehát a lelemény, átvészelendő a zűrzavaros időket, kezdve a mesebeli Kaszap táltossal, aki Árpád kardja segítségével fakasztott itt vizet. De hát ez egy másik történet, most inkább arról szeretnék szólni, hogyan lett Kecskemét az öt hegy városa.
Merthogy az lett, kétségtelenül: rajta is van a régi térképen mind az öt: Budaihegy, Szolnokihegy, Máriahegy, Vacsihegy, Kőrösihegy. Hát ilyen dimbes-dombos az én városom, de ezt persze csak az hiszi el, aki soha nem járt még mifelénk. Akad ilyen is, sőt az egyik jótét lélek ott fönn a székesfővárosban még bele is rajzolta mind az öt hegyet Kecskemét címerébe.
Elmondom ennek a történetét.
Hogy az én derék polgártársaimnak soha nem kellett a szomszédba menni egy kis leleményért, azt már a beszélő köntös történetéből is tudjuk, Mikszáth is megírta. De ugorjunk, mert így soha nem érünk oda, hogyan lett a város címerében öt töpörödött hegy. Így esett: 1972-ben a párt úgy döntött, hogy enged a települések sürgetésének, és újra engedélyezi, hogy városaink használhassák címereiket. Illetve mivel a régi címerek a régi világra emlékeztettek, a döntés értelmében a szocialista művész elvtársaknak kellett új, a szocializmus vívmányait méltóképpen képviselő címereket rajzolni. A szocialista művész elvtársak pedig meg is dolgoztak a pénzükért, az új címerpajzsokat elárasztották a vörös csillagok, fogaskerekek, kalapácsok s egyéb munkás-paraszt jelképek.
Kecskemét tanácsa is megörült a lehetőségnek, és izgatottan várták, mit pingál nekünk az erre a feladatra kijelölt szocialista művész elvtárs. Hát az olyat pingált, hogy a jó kecskeméti tanácstagoknak égnek állt tőle a hajuk; volt abban minden; veres csillag, fogaskerék, szőlőfürt, meg tán még konzervdoboz is, akkurátusan megjelenítve a szorgos Duna–Tisza közi munkások és parasztok attribútumait.
Sajnos a Duna–Tisza közi munkás-parasztoknak nem tetszett a művész elvtárs műve. A tanácselnök különösen aggodalmasan vakargatta a feje búbját, pedig megbízható elvtárs volt ő is, na de azért mégis… Mindennek van határa, ugyebár…
Némi diskurzust követően úgy döntöttek a kecskeméti tanácstagok, hogy küldöttséget menesztenek a fővárosban székelő szocialista művész elvtárshoz, nem-e lehetne kicsit finomítani ezen a munkás-paraszt címeren. Mert, lássa az elvtárs, érveltek immár neki, mutogatva a régi jó címerünket: jó lesz ez nekünk úgy, ahogy van, minek ide vörös csillag meg fogaskerék, lássa az elvtárs, itt ez a fehér kecske, végtére is az is egy munkás-paraszt állat, ne cifrázzuk a dolgot, ezt rajzolja le, oszt kész.
A szocialista művész elvtárs elszörnyedt ennyi hozzá nem értés hallatán. No de elvtársak! mennydörögte felháborodottan.
A kecske még rendben van! Elfogadom, a kecske végtére is munkás-paraszt állat. No de mi a fészkes fenén ágaskodik ez a kecske!? Egy hármas halmon! És mi pontosan tudjuk, mit jelent a hármas halom! Tátra-Mátra-Fátra! Vissza a Felvidéket? Mindent vissza? Ez a kecske, elvtársak, bizony egy irredenta kecske!
Ezen erőst meglepődtek a jó kecskeméti tanácstagok, de kénytelen-kelletlen elismerték, hogy bár erre még nem gondoltak, de mégis lehet valami a dologban.
Na és a Szent Korona? Elvtársak, ugye nem gondolták komolyan, hogy egy szocialista város címerét ez a horthysta jelkép ékesítheti? Ez ügyben a kecskeméti tanácsnokok nem nyilvánítottak véleményt, de mert tisztában voltak korlátaikkal és lehetőségeikkel, nehéz szívvel ugyan, de lemondtak a Szent Koronáról.
Szó, mi szó, végül is addig győzködték a szocialista művész elvtársat, amíg hajlandónak nem mutatkozott rajzolni egy új címert. Ugrott róla a Szent Korona, és a fehér kecske immár a sík Alföldön ágaskodott, feje fölött egy vörös csillag, bal felől egy fogaskerék, jobb felől egy szőlőfürt ékeskedett néki.
Erőst vakarták a fejüket a hírös város küldöttei, s bár, mint mondtam, jó elvtársak voltak maguk is, de hát akkor sem tetszett nekik a végeredmény, no! Nem illő, úgymond, bizonygatták egybehangzón, hogy egy olyan állat, mint a kecske mellé ilyen szép és nemes jelkép kerüljék, mint a veres csillag! Mink szerény emberek vagyunk, jó lesz nekünk csak úgy, magában a kecske, jó, ha a művész elvtárs akarja, a Tátra-Mátra-Fátra meg a Szent Korona nélkül.
De a művész elvtárs ellenkezett. Hogy mégis jobb belátásra bírják, legközelebb a tanácstagok a Moszkvics csomagtartóját alaposan megrakták disznótorossal, borral meg fütyülős barackkal. Végtére is változnak az idők, egykor a budai pasa léhűtőit kellett lefizetni, most meg a budai elvtársakét.
Számításuk bevált; a művész elvtárs szíve meglágyult kissé, és a bőkezű ajándék láttán maga is belátta, hogy illetlenség a vörös csillagot egy olyan állat fölé pingálni, mint a kecske. Akadt azonban még egy vitás pont. Miért áll a mi kecskénk csak úgy a síkon? A művész elvtárs tétován megjegyezte, hogy talán azért, mert az Alföldön van, de a mi éber és felkészült képviselőink számítottak az ilyesfajta léha érvelésre.
Csakugyan, mondották, felületes szemlélő így találná. Ámde van nekünk egy régi jelmondatunk, amely úgy szól: „Sem magasság, sem mélység nem rettent”. Hát amíg a hármas halmon állott a mi kecskénk, ennek volt némi értelme. No de így?
A művész elvtársnak ugyan derengett valami, miszerint ez tán egy bibliai idézet, de a kecskeméti tanácsnokok újabb bőkezű csomagtartó-szállítmánnyal elboronálták a dolgot. Kellenek a kecskepaták alá a hegyek! Kellenek bizony!
Kecskeméten hegyek? Ne bolondozzanak már az elvtársak! Ohó, nem addig az, mutatták a tanácsnokok a város térképét. Van nekünk öt hegyünk! Ihol vannak, ni, ide vannak írva! És látja a művész elvtárs, hogy csakugyan. Ott voltak a hegyek. Szolnokihegy, Budaihegy meg a többi. Gyanús lehetett neki a dolog, hisz a szőlőhegy nem igazi hegy, de mert soha nem járt Budapest határain kívül, mi mást tehetett volna, hitelt adott földijeim lelkes és meggyőző szavának.
Így esett, hogy Kecskemét városa visszakapta címerét. Az ágaskodó kecskét, igaz, Szent Korona és hármas halom nélkül. De hogy igaz legyen a régi jelmondat, sem magasság, sem mélység – a mi kecskénk öt aprócska hegyecskén ágaskodott akkoriban, amit nem született kecskemétiek talán dombocskáknak nevezhettek volna, de persze akkor se lett volna igazuk.
A tanácsnok elvtársak elégedetten hazamentek. Városunk címerébe nem került se vörös csillag, se fogaskerék, se konzervdoboz. Valamiért fontos volt ez nekik. Első interjúmat a tanácselnökkel készítettem, ő mesélte ezt a históriát. És mint minden história, ez is megszépült tán az idők során valamelyest.
De az bizonyos, hogy második cikkemben arra kértem az akkori tanácsnok urakat, hogy ideje volna visszaállítani jogaiba a régi városcímerünket, Szent Koronástul, hármas halmostul. Úgy is lett. Így esett, hogy szegényebbek lettünk két heggyel a címerünkben. Ez egy kicsit az én lelkemen is szárad, bevallom. De vigye el a kánya! Elég nekünk az a régi három.
Mert úgy igaz az: minket sem magasság, sem mélység…
Borítókép: Kecskemét belvárosának látképe. (Fotó: MTVA/Molnár-Bernáth László)
