Andersonnak pedig végtére is mindegy, hogy a három Oscar-díjas Daniel-Day Lewissel vagy ragyogó újoncokkal dolgozik, egyszerűen megtalálja a módját, hogy a legjobbat hozza ki színészeiből. Emlékezzünk például, hogy ő csinált színészt az alsógatyamodell Mark Wahlbergből (Boogie Nights), de még Adam Sandlerből is kisajtolt egy nagyszerű alakítást (Kótyagos szerelem). A Licorice Pizza szíve egyértelműen két főszereplőjében dobog, a filmen először játszó Cooper Hoffman és Alana Haim ösztönösségében. Érdekesség, hogy Haim édesanyja Anderson tanára volt az általános iskolában, és a filmben is szerepel: a Haim család összes tagja önmaga egy verzióját játssza. Haim természetes filmsztár, akit a film egy pontján úgy jellemez egy másik szereplő, mint „angol pit bulldog, szexuális vonzerővel és nagyon zsidó orral”, máskor pedig Grace Kellyhez hasonlítják. Nem tipikus szépség, a kamera mégis szerelmes belé, és az összes hibájával együtt gyönyörködik benne. Hoffman is úgy néz ki és úgy viselkedik, mint egy átlagos tinédzser: esetlen, pattanásos arcú és sebezhető. Látjuk, ahogy elbénáz egy meghallgatást, de azt is, amikor sikerein felbuzdulva elszáll magától.
A premiert követően meglepő erővel robbant ki az interneten a főszereplők tízéves korkülönbsége körüli vita, amely sanszos, hogy senkit sem izgatna, ha a nemek felcserélődnének. Anderson kezében a potenciális románc soha nem tűnik kizsákmányolónak, a rendező ráadásul nem fél attól, hogy politikailag inkorrektnek tűnhet – ami manapság, lássuk be, bátor dolog. „Nagyon erős érzés vagy” – mondja az egyik szereplő a másiknak, és mintha a film önmagát írná le. A Licorice Pizza felnőttmese, rendetlen és formálatlan, mégis elér a szívhez. Pontosan úgy néz ki, mint egy régi hollywoodi film.
