A Boogie Nightstól a Magnóliáig, a Vérző olajtól a Fantomszálig az író-rendező Paul Thomas Anderson már sokszor bebizonyította, hogy generációjának egyik legizgalmasabb filmrendezője. Kilencedik játékfilmjében nem üt meg egyetlen hamis hangot sem: a Licorice Pizzát egyszerűen jó érzés nézni.
Kalifornia, San Fernando-völgy, 1973. Nixon-korszak, napsütés, tele pajeszokkal, farmerdzsekikkel és miniszoknyákkal, hosszú hajjal és flipperekkel, valamint olyan zenékkel, mint a Peace Frog a Doorstól vagy a Let Me Roll It Paul McCartney-tól. A kabrió műbőr ülésére tapadt combok a nyári melegben, a pacsuliillat a szélben. A történet középpontjában a tizenöt éves Gary Valentine (Cooper Hoffman, a zseniális néhai Philip Seymour Hoffman fia) túlkoros gyerekszínész, aki az iskolai fotózáson találkozik a hosszú lábú fotós asszisztens Alanával (Alana Haim). Alana huszonöt éves, így miután visszautasítja Gary közeledését, a páros ki-be sodródik egymás életében, miközben Gary tovább reménykedik, Alana pedig úgy gondolja, hogy a fiú csupán plátói barát. Végül aztán úgy döntenek, hogy közös üzletbe kezdenek: vízágyakat fognak árulni.
Első ránézésre a Licorice Pizzának nincs narratívája: teljesen ötletszerűen kapkod ide-oda, mielőtt a néző úgymond belenyugszik ebbe a szedett-vedett ritmusba, amely talán pont úgy akar működni, ahogy az emberi emlékezet.
A rendező visszatekint arra az időszakra, amikor még gyerek volt, és óriási szeretettel alkotja újra a részleteket. Maga a cím is egy helyi lemezbolt nevéből ered, ahol gyakran járt: a boltot persze kevesen ismerhették, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy milyen érzést kelt bennünk, a személyesség pedig átfénylik a vásznon. Hal Ashby Samponjának hatása erősen érezhető, csakúgy, mint Robert Altmantől a Rövidre vágva vagy George Lucas Amerikai graffitije.
A Licorice Pizza viszont csak a felszínén nosztalgiagyakorlat: Quentin Tarantino Volt egyszer egy Hollywood című filmjéhez hasonlóan ez is spirituális visszatekintés egy olyan szerzői filmes számára, aki fanatikusan rajong a moziért. A show-biznisz történetének revizionista szeletét valós figurákkal és tisztán kitalált karakterekkel keveri, a múltidézés pedig túlmutat a tiszteletadáson vagy a régi filmes technikák használatán, amikor olyan vendégszereplők játsszák el a valós személyiségek változatait, mint Sean Penn, Bradley Cooper vagy Tom Waits. Belekóstolunk a valós Los Angeles-i politikus, Joel Wachs (Benny Safdie) születőben lévő kampányába, a fodrászból lett producer, Jon Peters (Cooper) mániákus hisztijeibe vagy a filmsztár (Penn) magamutogató motoros mutatványába egy golfpályán.
Andersonnak pedig végtére is mindegy, hogy a három Oscar-díjas Daniel-Day Lewissel vagy ragyogó újoncokkal dolgozik, egyszerűen megtalálja a módját, hogy a legjobbat hozza ki színészeiből. Emlékezzünk például, hogy ő csinált színészt az alsógatyamodell Mark Wahlbergből (Boogie Nights), de még Adam Sandlerből is kisajtolt egy nagyszerű alakítást (Kótyagos szerelem). A Licorice Pizza szíve egyértelműen két főszereplőjében dobog, a filmen először játszó Cooper Hoffman és Alana Haim ösztönösségében. Érdekesség, hogy Haim édesanyja Anderson tanára volt az általános iskolában, és a filmben is szerepel: a Haim család összes tagja önmaga egy verzióját játssza. Haim természetes filmsztár, akit a film egy pontján úgy jellemez egy másik szereplő, mint „angol pit bulldog, szexuális vonzerővel és nagyon zsidó orral”, máskor pedig Grace Kellyhez hasonlítják. Nem tipikus szépség, a kamera mégis szerelmes belé, és az összes hibájával együtt gyönyörködik benne. Hoffman is úgy néz ki és úgy viselkedik, mint egy átlagos tinédzser: esetlen, pattanásos arcú és sebezhető. Látjuk, ahogy elbénáz egy meghallgatást, de azt is, amikor sikerein felbuzdulva elszáll magától.
A premiert követően meglepő erővel robbant ki az interneten a főszereplők tízéves korkülönbsége körüli vita, amely sanszos, hogy senkit sem izgatna, ha a nemek felcserélődnének. Anderson kezében a potenciális románc soha nem tűnik kizsákmányolónak, a rendező ráadásul nem fél attól, hogy politikailag inkorrektnek tűnhet – ami manapság, lássuk be, bátor dolog. „Nagyon erős érzés vagy” – mondja az egyik szereplő a másiknak, és mintha a film önmagát írná le. A Licorice Pizza felnőttmese, rendetlen és formálatlan, mégis elér a szívhez. Pontosan úgy néz ki, mint egy régi hollywoodi film.
(Licorice Pizza – amerikai vígjáték, 133 perc, rendezte: Paul Thomas Anderson. Bemutató: 2022. március 24. Forgalmazó: Fórum Hungary)
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pixabay)
