időjárás 3°C Aranka 2023. február 8.
logo

Március tündöklő idusa

BÁN JÁNOS
2022.03.15. 12:11 2022.03.15. 14:24
Március tündöklő idusa

A dobozból töredezett papírú térképek, olasz, horvát és magyar nyelvű, szakadozott újságok mellett csupán egy megfakult fénykép és egy színét vesztett kokárda került elő, utóbbiról csak sejteni lehetett, hogy piros-fehér-zöld volt valaha.

A fotó a hátán olvasható jelzés szerint Polában készült, s egy tejfelesszájú legényt ábrázolt. A kikötői móló korlátjának támaszkodott, s hetykén nézett a kamerába. Mögötte homályosan a tenger hullámai fehérlettek fakón, kiemelve a játékszernyi csatahajók körvonalait.

A legényke, aki a fotón mosolyog a jövőbe, világéletében büszke volt arra, hogy őfelsége a császár és király haditengerészeténél szolgálhat. 

Magyar embernek a hajósélet maga a megtestesült álom; igaz, Pál bácsi – akkor még nyilván csak Pali – hamar ráébredt arra, hogy az adriai flotta regulájában hiába is keresgéli a kalózélet romantikáját.

Azon a március 15-én reggel az Adria fölött csodálatos tavaszi verőfény ragyogott, a csatahajó vaskorlátja szinte átmelegedett a napfénytől. Lefelé dohogott az Erzherzog Karl az Adrián, Cattaro felé. A legénység túl volt a reggeli rutinfeladatokon, néhány nyugodalmas perc következett. 

Pál bácsi egy horvát legénnyel, Mir­kóval a hajó tatját súrolta komótosan. Pál bácsi abbahagyta a súrolást, a távoli észak felé nézegetett, és azt mondta:

– Otthon máma afféle ünnep van. Tudod-e, milyen, Mirkó?

A Mirkó a fejét rázta, honnan tudná ő azt…

– Negyvennyolcban e napon tört ki a forradalom Pesten. Annak van a napja!

Mirkó arca elkomorult, Pál bácsinak nem jutott eszébe, hogy Mirkónak ez semmiképp sem jó hír; a nagyapja Jellasics seregében harcolt, éppen miellenünk.

– Mutatok valamit! – mondta erre Pál bácsi feltápászkodva, talán azért, hogy felvidítsa a horvát matrózlegényt. 

– Nézzed, ez az én féltett kincsem. A kecskeméti nagyapám adta, amikor elindultam Fiumébe. Egy kokárda!

Mirkó megszeppenve bólintott. Hisz ez tiltott holmi; a kazánfűtőnél is látott már ilyet, de mivel a kazánfűtő Veglia szigetéről származott, neki piros-fehér-kék szalagja volt.

Ahogy ott álltak a korlátnál, felbukkant Mócsa, a ceglédi szabómester fia, aki alig pár hónapja vonult be a flottához.

– Hát az meg mi? Mutassad! – kérlelte Pál bácsit, ahogy melléjük lépett. Pál bácsi jóban volt ugyan a ceglédi legénnyel, de azért kelletlenül mutatta a régi kokárdát.

Felcsillant Mócsa szeme, úgy simogatta a szövetet, mintha az Úrjézus palástjának volna a darabja. 

„Hej, a teremtőjét, de szép idők voltak!” – sóhajtotta, és már mesélte is, hogy amikor Kossuth Cegléden járt, hogy hallgatta az egész város mennydörgő szavait, és hogy özönlöttek az önkéntesek a felkelők seregébe azon a napon.

Mirkó figyelmesen hallgatta a magyar fiúkat. Aztán halkan annyit mondott horvátul, hogy az ő nagyapja Pákozdnál esett el…

Pál bácsi és Mócsa zavartan pislogtak, aztán vállon veregették a Mirkót, s tán még valami olyasmi is elhangzott, hogy lám, az is az osztrákok miatt van, hogy magyar meg horvát egymás torkának estek. Aztán halkan, nagyon halkan énekelni kezdtek.

– Kossuth Lajos azt üzente… – szinte torokhangon, magának gyújtott rá Mócsa, de az arca kipirult a tengeri széltől. Pál bácsi is csak halkan kísérte, aztán, mikor odaért, hogy „Ha még egyszer azt üzeni…”, hirtelen azt érezte, hogy nagyon könnyű a lelke. Régen énekelte ezt a dalt, még otthon, Kecskeméten, a kertekben, nagyapja öblös hangját próbálva túlharsogni.

Most meg ott állt az Erzherzog Karl tatján, a tavaszi naptól szinte meleg hajókorlátot markolva, másik kezében nagyapja kokárdájával. Csak az a kis tér maradt ott, a tatnál, ahol hárman álldogáltak a korlátnak dőlve őfelsége csattogó piros-fehér-piros hadilobogója alatt. Mirkó megszeppenve hallgatott, mert a Kossuth nevet ő is jól ismerte.

– Mindnyájunknak el kell menni…

Olyan volt az, mint a részegség, mesélte több mint fél évszázaddal később Pál bácsi.

 – Egy pillanatra otthon voltunk, nem vettük észre, hogy bizony már hangosan énekelünk…

Valaki állt mögöttük. Fekete kabátján megcsillantak a rezes gombok. A legények egy csapásra elnémultak, vigyázzba vágták magukat, mert Wilhelm első tiszt állt ott, kezét hátrakulcsolva, baljós kifejezéssel arcán.

– Was singen sie? (Mit énekelnek?) – kérdezte fojtott hangon. Wilhelm első tiszt rendszerint üvöltött; ha ilyen halkan beszélt, az mindig rosszat jelentett. 

– Was singen sie? – kérdezte megint.

Pedig nagyon jól tudta, hogy miféle ének volt az. Ismerte ő is.

Néhány perc múlva azok hárman ott álltak a parancsnoki hídnál feszes vigyázzban. Wilhelm és két másik tiszt vörös arccal méregették a matrózokat. A hídon ekkor bukkant fel Molnár, az öreg hajóorvos, akit Polában vettek a fedélzetre. Öreg bútor a flottánál, régi pajtása a tengernagy úrnak. Pirosló orrú, széles arcú pesti öregúr, császári egyenruhában.

Molnár doktor most megállt a három feszengő legény előtt, végigmérte őket.

– Was machen sie hier? (Mit csinálnak itt?)

– kérdezte pattogó hangon Wilhelmtől. Wilhelm, akinek nem volt felettese ugyan a doktor, de jól ismerte annak befolyásos barátait, kelletlenül sorolta:

– Sie haben Kossuth-Lieder gesungen, Herr Doktor! (Kossuth-dalokat énekelnek, doktor úr!)

Molnár doktor bólogatott: úgy, úgy. Aztán felfújta arcát, és társasági hangon – csak úgy mellékesen – megkérdezte:

– Maguktól is hallani akarom! Mit énekeltek maguk?

Pál bácsi – akkor még nyilván csak Pali – Mócsára pillantott, aztán Mirkóra.

– Jelentem, mi csak…

– Mit énekeltek maguk? – kérdezte most már türelmetlenebbül a hajóorvos.

Pál bácsi vállat vont, most már lesz, ami lesz; úgy nevelték, hogy hazudni ne hazudjon senki emberfiának.

– Jelentem, azt, hogy „Kossuth Lajos azt üzente…”

– Énekelje – vágott közbe a hajóorvos –, énekelje!

Hosszú pillanatig csend volt. Pál bácsi és Mócsa tátogtak, mint a partra vetett hal, de aztán Mócsa megrándította vállát, és belefogott:

– Kossuth Lajos azt üzente… – egyedül is szépen csengett a nóta a hajóhídon, de annál a résznél, hogy „elfogyott a regimentje”, már Pál bácsi is bekapcsolódott. 

Ha énekelni kell, hát énekelni kell! Az osztrák flotta csatahajójának parancsnoki hídján még úgysem énekelt senki Kossuth-nótát! Csak Mirkó tátogott bizonytalanul, valami horvát–magyar halandzsát nyikorogva, de igyekezett ő is, ahogy csak tudott.

A hajóorvos elmosolyodott.

– Hát ezt? – hirtelen maga is belekapott, öblös hangon harsogta, hogy „Éljen a magyar szabadság… Éljen a haza!”.

Wilhelm elsápadt, zavartan pislogott a tisztekre.

– Hát ezt? – nevetett Molnár –, hiszen ez a tengernagy úr kedvenc nótája! Szép magyar ének ez! Maguk nem tudják?

Wilhelm kelletlenül nemet intett.

– Na de ez nem dalárda, hanem hadihajó! – mordult hirtelen a hajóorvos a három megszeppent matrózra. 

– Tüstént menjenek vissza a dolgukra! Indulás!

Wilhelm szólni akart, de a doktor megelőzte, és élénken afelől kezdett érdeklődni, hallotta-e, hogy az új szabályzat értelmében miképpen szigorodnak a szabadságolás feltételei, s közben szemrebbenés nélkül karon ragadta Wilhelmet, és kivezette a hídról.

Pál bácsiék addigra már lent támolyogtak a fedélzeten; hinni sem akarták, hogy ennyivel megúszták. Annak a napnak a vége felé, amikor megkezdték a behajózást a cattarói öbölbe, kint a fedélzeten a hajóorvos egyszer még elcsípte Pál bácsit.

– Máskor, fiam – intette –, figyeljenek kicsit, ha énekelni támad kedvük. A tiszt urak közül nem mindenki osztja a mi ízlésünket! 

– Pál bácsi nyelt egyet, szólni nem tudott. 

– Szép, meleg nap volt a mai – jegyezte meg a doktor, és a tenger felé fordult. 

– Tündöklő március idusa…

Pál bácsi azt mondta: akkor ott a fedélzeten meg mert volna esküdni rá, hogy amint elfordult, a vén hajóorvos tiszti kabátja alól egy pillanatra felvillant valami. Talán egy kis szövetdarab, épp olyan, amilyen Pál bácsi zsebében lapult. Aprócska piros-fehér-zöld kokárda.

De a doktor csak intett, és Pál bácsi – akkor még nyilván csak Pali – szédelegve ment a dolgára az ütegekhez.

Azt hiszem, bár ezt nem mondta soha, ez volt élete legszebb márciusi napja, ott kint a tengeren.

Borítókép: Kokárdák a Magyar Nemzeti Múzeum előtt az 1848-49-es szabadságharc és forradalom kitörésének 172. évfordulóján 2020. március 15-én (Fotó: MTI/Mohai Balázs)

Március 15.

Vadonatúj fotókat osztott meg Orbán Viktor a békemenetről

A dosszié összes cikke
Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.