Néhány éve a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjas munkáján dolgoztam a festői Gyergyói-medencében, amikor a véletlenek folytán megismerkedtem egy beteggondozóval, aki a helyi árvaház konyhájáról vitt meleg ebédet néhány idős embernek. Pár perc múlva rozoga autó hátsó ülésén találtam magam ételesdobozok közé préselődve. Bár a vidék gyönyörű volt, olyan messzire vittek minket a völgyben kanyargó utak, hogy egy idő után aszfaltnak már nyoma sem volt, csak a poros szekérutak látszottak előttünk, és a magasba szálló por, amelyet magunk mögött hagytunk. Egyórányi poroszkálás után düledező kerítést pillantottam meg. A gondozó, akit elkísértem, jól ismerte a helyet, egy mozdulattal megtalálta a kulcsot, és már nyílt is a rozoga kapu. A derékig érő gazban csupán kis ösvény mutatta az utat a ház felé. A szoba csendes volt, amikor beléptünk, fehér hajú asszony ült az ágyon a gyermekei és családtagjai fényképei előtt. Amikor meglátott minket, mosolyra derült arccal üdvözölt. Nem az ételnek örült meg igazán, hanem nekünk. Bár még soha nem látott engem, mélységes szeretettel fogadott, és mintha ezer éve ismertük volna egymást, mesélni kezdett. Sajnos nem volt sok időnk, mert még sokan várakoztak az ebédre, így amikor indulni készültünk, rám nézett, és azt mondta: „Köszönöm, hogy meglátogatott. Ön az első ember ebben a hónapban, aki meglátogat engem – leszámítva azt a férfit, aki az ételt szállítja. Bármikor szívesen látom.” Ekkor 86 éves volt.
Akkor tudatosult bennem, hogy ezzel a témával szeretnék foglalkozni, és így született meg a Winter is Coming (Közeleg a tél) című sorozat gondolata.
Ezt a történetet azért tartottam fontosnak megosztani, hogy érezhető legyen annak a magánynak a súlya, amellyel sokaknak szembe kell nézniük. Kezdetben azt gondoltam, nehéz dolgom lesz, hogy hasonló embereket találjak messze a lakott településektől a tanyasi világban – de sajnos egyáltalán nem kellett sokat keresni. Nem kellett messzire menni: tele vannak a városok és falvak magányos emberekkel. Akikről senki nem tud. Lépten-nyomon találkozni lehet velük, mindössze be kell kopogtatni a szomszéd ajtaján.
Magány, szegénység, betegség és bizonytalanság. Ezeket mindenki messziről elkerülné, ha tehetné. De mi van akkor, ha már képtelen az ember a kedve szerint alakítani életét? Ha már ott lebeg a közelgő vég, és minden este úgy fekszik le, hogy ez a nap lehet az utolsó. Sokuknak valóban megváltás lenne, ha eljönne ez a pillanat, és végre levethetnék a mindennapokkal járó terheket, amelyek már hosszú ideje béklyóba kötik életüket. Amikor elkezdtem ezt a sorozatot, azt feltételeztem, csak az igazán idősekről fog szólni. Később eszméltem rá, látva egyre több emberi sorsot, hogy ez az elszigetelődés és a vele járó hanyatlás már igen korán elkezdődhet, különösen akkor, ha kéz a kézben jár a szegénység, a betegség és olykor az alkoholizmus.
Azt gondoltam, fel vagyok készülve arra a melankolikus állapotra, amely ezekben az otthonokban fogad, de ez naiv elképzelés volt. A testi fájdalmak megkínozzák az embert, az öregség gyengévé tesz, viszont ezeket az embereket megismerve rájöttem arra, hogy mindenekelőtt a legnehezebb szembenézni a végtelennek tűnő magánnyal. Akinek a lelkét ez a kórság megtámadja, hamarosan pszichoszomatikus következményekkel is számolnia kell. Azoknak az embereknek, akiket fényképezek, java része még nem több mint hatvan, lassan önnön árnyékukká fakulnak, és az összefolyó napok sodrában egyszerűen élnek bele a világba, várva, hogy egy távoli rokon vagy barát benyisson az ajtón. Lassan elvesztik a kapcsolatot a külvilággal, a még élő rokonok és barátok fogyatkoznak. Aztán eljön az a sorsdöntő pillanat is, ha elég sokáig él az ember, amikor senki sem marad számára, akit valaha szeretett.
A Winter is coming című sorozat óda az időskori elmagányosodásról, amely hosszú és fárasztó utazás végnapjairól mesél – az utolsó megvívandó harcokról. Mindezekre még rányomja a bélyegét a szegénység, így vannak olyanok, akik a békés, idilli nyugdíjas évek helyett azzal szembesülnek, amit a legjobban egy kedves idős ember szavaival tudnék szemléltetni: „Ebben a hónapban azon morfondíroztam, melyik lenne jobb: éhesnek lenni, fázni, vagy megvenni a pirulákat.” December közepe volt, s amíg más azon tanakodott magában, mi kerüljön főfogásnak a karácsonyi asztalra, és milyen ajándékkal lepje meg a családot, ő a sötét szobában ült egyedül, és csak egy órára kapcsolta be a tévét, hogy ne fogyassza az áramot fölöslegesen.
Minden ember, akit ebben a sorozatban lefényképeztem, megosztotta velem élete történetét, és végiggondolva mindezeket úgy tűnik, gyakran kivédhetetlen, hogy az ember egyedül maradjon. Az egyik percben még minden rendben, majd hirtelen egyedül találják magukat. Ezt számomra a legnehezebb belátni ebben az anyagban, hogy az emberi döntések mely láncolata vezet el oda, hogy valaki ilyen helyzetbe kerüljön. És mit lehet tenni ellene? Nem tudom.
 NévjegyIlyés Zalán fotográfus 1994-ben született Erdélyben. Festészetet tanult, majd a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári film, fotó és média szakán végzett. Egy félévet ösztöndíjjal a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen töltött fotográfia szakon. 2017-ben elnyerte az MMA Magyar Művészeti Akadémia egyéves ösztöndíját. 2018-ban a Kolozsvári Diákkonferencián (TDK) fotográfia szekcióban első helyet kapott a West End Punk című sorozatával. 2019–2022-ben az MMA Magyar Művészeti Akadémia művészeti ösztöndíjasa. 2022-ben a Fresh Meat pályázat egyik nyertese, képeit kiállították a Budapest Fotófesztiválon. |
