Szürke zóna

Történelmi eposz, minisorozat, feketekomédia és oknyomozó újságírós film: lassan öt év telt el Harvey Weinstein zaklatási botránya óta, és a filmipar fejest ugrott a traumafeldolgozásba. Egyre több film foglalkozik szexuális zaklatással és hatalmi visszaéléssel. De vajon őszintén vágyik-e Holly­wood a megtisztulásra – vagy csupán meglátta a piaci rést a kínzó társadalmi igényben?

FRANCE-CARNIVAL-FESTIVAL-NICE Fotó: VALERY HACHE Forrás: Europress/AFP

A hetvenes években indult az úgynevezett rape and revenge­ műfaj, a zsánerbe tartozó filmek kivétel nélkül a nemi erőszak utáni véres bosszúról szólnak. A bosszúálló lehet maga a bosszú angyala szerepében visszatérő áldozat vagy a hozzá közel álló személy, aki értelemszerűen nem nyugszik, amíg a támadó vagy támadók meg nem kapják, amit érdemelnek. Az erőszakoló minden esetben velejéig romlott ember, gonosz, sötét alak a sikátorban, esetleg ittas, züllött férfiak csoportja. 

Ezek a legtöbbször B kategóriás filmek nem elemeznek, a műfaj alapja az erőszak. Az erőszak persze könnyen válhat a sokkolás eszközévé: Gaspar Noé Visszafordíthatatlan című filmjében például egy életre beleég a néző tudatába az a hosszú perceken át tartó jelenet, amikor egy idegen megerőszakolja Monica Belluccit.­ 

Az erőszak lehet nyomozás kiindulópontja (Három óriásplakát Ebbing határában, A törvény nevében, Gyilkos nyomon) és gyermekkori traumák okozója (Sleepers – Pokoli lecke, Patrick Melrose), bírósági dráma tárgya (Vádlottak, Ha ölni kell). Hozzáad egy karakter jellemfejlődéséhez, ha bántalmazták, vagy éppen elvesz belőle – ám ahhoz, hogy valóban #MeToo-filmről beszéljünk, még mélyebbre kell ásni: a társadalom egészéről látleletet venni.

Pasztelles erőszak

A #MeToo-film önmagában még nem műfaj, ám a narratíva fontos eleme a szexuális erőszak és a bántalmazókat védelmező környezet bemutatása. A szexuális ragadozók által vezetett munkahelyek sötét bugyrait először 2019-ben a Fox tévécsatorna-vezér Roger Ailes zaklatási ügyét feldolgozó, közepesre sikerült Botrány, majd 2020-ban a Weinstein irodájában játszódó, még kevésbé érdekes Az asszisztens mutatta be. 

Eközben a streamingcsatornák is belehúztak: elsőként jött a The Morning Show (Apple), majd a Tönkretehetlek (HBO), legutóbb az Egy botrány anatómiája (Netflix). 2021-ben forgatókönyv-Oscart érdemelt Emerald Fennell újraértelmezett rape and revenge filmje, az Ígéretes fia­tal nő; és Ridley Scott egészen a középkorba repített vissza, hogy az igaz történeten alapuló Az utolsó párbajban húzzon párhuzamokat a jelennel. 

Az Ígéretes fiatal nő főhőse, az orvosi egyetemről kibukott Cassie (Carey Mulligan) nem tudja feldolgozni legjobb barátnője halálát, aki nemi erőszak hatására végzett magával. 

Esténként Cassie öntudatlan részegnek adja ki magát bárokban, majd jól megleckézteti a bepróbálkozó férfiakat. Ebben a történetben nem a rosszarcú bunkók az erőszaktevők, hanem a kedves fiúk: Fennell ügyesen, feketehumorral és némi romantikuskomédia-ízzel, pasztellrózsaszínben mutatja be az erőszak szürke zónáját.

Az utolsó párbaj a XIV. századi Franciaország utolsó hivatalos párbajának hátterét dolgozza fel Eric Jager könyve alapján, mégpedig Kuroszava Akira 1950-es A vihar kapujában című eposzának struktúráját követve, azaz ugyanazt a történetet háromszor, három nézőpontból elmesélve. 

Jean de Carrouges (Matt Damon) és Jacques Le Gris (Adam Driver) lovagok halálig tartó párbajra készülnek, miután Carrouges felesége, Marguerite (Jodie Comer) nemi erőszakkal vádolja meg Le Gris-t. Egész másként látják a történteket: Carrouges jó férjnek, Le Gris pedig romantikus hősnek látja saját magát, míg Marguerite szemében mindketten egoista, erőszakos állatok. Scott viszont sajnos elkövette azt a hibát, hogy kijelentette, Marguerite nézőpontja az igazság, holott szájbarágás nélkül a néző megkapta volna az illú­ziót, hogy övé a végső döntés. 

Hasonló­ szarvashibát követtek el a The Morning Show sorozat alkotói is, akik az első évad sikerétől felbuzdulva csináltak egy teljesen felesleges másodikat, amelyben a néző alaposan meggyűlöli a narcisztikus szereplőket, miközben a zaklató egyre rokonszenvesebbé válik. Az alaphelyzet pedig igazán hálás volt: a reggeli műsor sztárpárosából a mindenki által kedvelt férfit megvádolják, és összedől a kártyavár. 

A nemrég bemutatott Egy botrány anatómiája című brit minisorozat sem járt jobban, az ígéretes indulás után hamar a „disznó férfi kontra bosszúálló nők” csapdába zuhan, arccal előre.

Fenntartható zaklatás

A magyar filmesek több nézőpontból is megközelítették a témát. Nagy Zoltán Szép csendben (2019) című alkotása a kívülálló megfigyelő, Schwechtje Mihály Remélem legközelebb sikerül meghalnod :-) (2018) című filmje az áldozat, Hartung Attila FOMO – Megosztod, és uralkodsz (2019) című mozija az elkövető, Lőrincz Nándor és Nagy Bálint Legjobb tudomásom szerint (2021) című filmje az áldozat férjének szemszögéből meséli el a történteket. ­

Schwechtje bemutatja, hogy a zaklatásokat elszenvedő Eszter egyúttal fenntartója is a zaklatás kultúrájának azáltal, hogy ő sem véd meg egy bántalmazott kisfiút, Hartung azt boncolgatja, miként válik egy „jófiú” közösségi nyomásra erőszakolóvá, Nagy Zoltán a tanár-­diák példán keresztül a hierarchikus viszonyokból adódó felelősséget kérdőjelezi meg. 

A Legjobb tudomásom szerint-ben egy örökbefogadás előtt álló nő lesz erőszak áldozata, aki először nem akar feljelentést tenni, de végül a férje meggyőzi, a nézők pedig ezek után ízelítőt kapnak abból, hogy miért fordulnak olyan ritkán a hatóságokhoz az áldozatok.

A hangos, szaftos botrányok, mint a Marilyn Mansont érő vádak vagy a Johnny Depp kontra Amber Heard per elvonják a figyelmet a tényről, amelyről tulajdonképpen az egész #MeToo-nak szólnia kellene: a hatalommal való visszaélésről. 

A nemi erőszak ugyanis köszönőviszonyban sincs a szexualitással, tisztán a hatalomról szól. A felek közötti hierarchikus viszony az, amely megnehezíti a zaklatott fél ellenállását, amikor még meg lehetne előzni a visszaélést. Nem kell elnyomó rendszerben élni ahhoz, hogy egy közösség összezárjon: nem csupán az elkövető körei, de az áldozat hozzátartozói is sokszor úgy gondolják, jobb lenne eltussolni az ügyet. 

Ahogy a Szép csendben és a FOMO zaklatott kamaszlányainak szülei is inkább botrány nélkül simítanák el a dolgokat, tűpontosan kirajzolódik, hogy a szégyenérzet milyen könnyen felülírhatja az igazságot. 

A rendszerbe vetett bizalom példák statuálása híján elveszik – ám társadalmi nyomás nélkül a törvényhozás sem fogja újragondolni eddigi gyakorlatát, így a kör bezárul. Az utolsó párbaj Marguerite-jének és a Legjobb tudomásom szerint Nórájának kihallgatásában fájóan sok a közös pont, hiába játszódik az egyik történet a XIV. században, a másik napjainkban. 

„Érzett közben örömöt?” – teszik fel a kérdést mindkét nőnek az aktusra utalva. Marguerite azért nem szavahihető, mert egyszer jóképűnek nevezte az elkövetőt, Nóra meg azért, mert alkoholt fogyasztott, mielőtt megtámadták. Érdekes párhuzam az is, hogy mind a négy magyar #MeToo-film fiatal, első filmes alkotó munkája: vajon az idősebb nemzedéknek nincs mondanivalója a témáról, vagy csak nem szeretne vékony jégre lépni?

Bántalmazott férfiak

A #MeToo mozgalom vadhajtásai dacára is rengeteget tett azért, hogy újrafogalmazzuk mindazt, amit a női egyenjogúságról és a hatalmi viszonyokról eddig gondoltunk. Az elmúlt évek rávilágítottak arra, milyen sok nézőpontból meg lehet vizsgálni a szexuális zaklatás témáját, de a #MeToo-filmek korlátjai is felfedték magukat.

Például az, hogy szinte az összes eddig elkészült alkotásban az áldozatok fiatal, gyönyörű nők – hiszen mégis kit érdekelnek az átlagos nők vagy a bántalmazott férfiak? Ezek a filmek a társadalomnak nagyon szűk csoportját képviselik, hozzáállásuk sok férfi nézőt idegeníthet el, akik joggal kérhetik ki maguknak az ujjal mutogatást, vagy akár érezhetik azt, hogy védekezniük kell. 

A #MeToo-filmek jó eszközei lehetnek a társadalmi érzékenyítésnek, párbeszédek elindításának, a Weinstein-botrány óta azonban már két, a közbeszédet meghatározó kollektív trauma is megrázta a világot: a koronavírus-járványt és az ukrajnai háborút megélve kérdés, hogy vajon meddig marad még érdekes a filmiparnak saját újjászületése.

Borítókép: Harvey Weinstein bukott mozimogul figurája a nizzai karneválon, 2019. Felemás mutatványok (Fotó: Europress/AFP)