Fenntartható zaklatás
A magyar filmesek több nézőpontból is megközelítették a témát. Nagy Zoltán Szép csendben (2019) című alkotása a kívülálló megfigyelő, Schwechtje Mihály Remélem legközelebb sikerül meghalnod :-) (2018) című filmje az áldozat, Hartung Attila FOMO – Megosztod, és uralkodsz (2019) című mozija az elkövető, Lőrincz Nándor és Nagy Bálint Legjobb tudomásom szerint (2021) című filmje az áldozat férjének szemszögéből meséli el a történteket.
Schwechtje bemutatja, hogy a zaklatásokat elszenvedő Eszter egyúttal fenntartója is a zaklatás kultúrájának azáltal, hogy ő sem véd meg egy bántalmazott kisfiút, Hartung azt boncolgatja, miként válik egy „jófiú” közösségi nyomásra erőszakolóvá, Nagy Zoltán a tanár-diák példán keresztül a hierarchikus viszonyokból adódó felelősséget kérdőjelezi meg.
A Legjobb tudomásom szerint-ben egy örökbefogadás előtt álló nő lesz erőszak áldozata, aki először nem akar feljelentést tenni, de végül a férje meggyőzi, a nézők pedig ezek után ízelítőt kapnak abból, hogy miért fordulnak olyan ritkán a hatóságokhoz az áldozatok.
A hangos, szaftos botrányok, mint a Marilyn Mansont érő vádak vagy a Johnny Depp kontra Amber Heard per elvonják a figyelmet a tényről, amelyről tulajdonképpen az egész #MeToo-nak szólnia kellene: a hatalommal való visszaélésről.
A nemi erőszak ugyanis köszönőviszonyban sincs a szexualitással, tisztán a hatalomról szól. A felek közötti hierarchikus viszony az, amely megnehezíti a zaklatott fél ellenállását, amikor még meg lehetne előzni a visszaélést. Nem kell elnyomó rendszerben élni ahhoz, hogy egy közösség összezárjon: nem csupán az elkövető körei, de az áldozat hozzátartozói is sokszor úgy gondolják, jobb lenne eltussolni az ügyet.
Ahogy a Szép csendben és a FOMO zaklatott kamaszlányainak szülei is inkább botrány nélkül simítanák el a dolgokat, tűpontosan kirajzolódik, hogy a szégyenérzet milyen könnyen felülírhatja az igazságot.
A rendszerbe vetett bizalom példák statuálása híján elveszik – ám társadalmi nyomás nélkül a törvényhozás sem fogja újragondolni eddigi gyakorlatát, így a kör bezárul. Az utolsó párbaj Marguerite-jének és a Legjobb tudomásom szerint Nórájának kihallgatásában fájóan sok a közös pont, hiába játszódik az egyik történet a XIV. században, a másik napjainkban.
„Érzett közben örömöt?” – teszik fel a kérdést mindkét nőnek az aktusra utalva. Marguerite azért nem szavahihető, mert egyszer jóképűnek nevezte az elkövetőt, Nóra meg azért, mert alkoholt fogyasztott, mielőtt megtámadták. Érdekes párhuzam az is, hogy mind a négy magyar #MeToo-film fiatal, első filmes alkotó munkája: vajon az idősebb nemzedéknek nincs mondanivalója a témáról, vagy csak nem szeretne vékony jégre lépni?
Bántalmazott férfiak
A #MeToo mozgalom vadhajtásai dacára is rengeteget tett azért, hogy újrafogalmazzuk mindazt, amit a női egyenjogúságról és a hatalmi viszonyokról eddig gondoltunk. Az elmúlt évek rávilágítottak arra, milyen sok nézőpontból meg lehet vizsgálni a szexuális zaklatás témáját, de a #MeToo-filmek korlátjai is felfedték magukat.
Például az, hogy szinte az összes eddig elkészült alkotásban az áldozatok fiatal, gyönyörű nők – hiszen mégis kit érdekelnek az átlagos nők vagy a bántalmazott férfiak? Ezek a filmek a társadalomnak nagyon szűk csoportját képviselik, hozzáállásuk sok férfi nézőt idegeníthet el, akik joggal kérhetik ki maguknak az ujjal mutogatást, vagy akár érezhetik azt, hogy védekezniük kell.
A #MeToo-filmek jó eszközei lehetnek a társadalmi érzékenyítésnek, párbeszédek elindításának, a Weinstein-botrány óta azonban már két, a közbeszédet meghatározó kollektív trauma is megrázta a világot: a koronavírus-járványt és az ukrajnai háborút megélve kérdés, hogy vajon meddig marad még érdekes a filmiparnak saját újjászületése.
Borítókép: Harvey Weinstein bukott mozimogul figurája a nizzai karneválon, 2019. Felemás mutatványok (Fotó: Europress/AFP)
