Hétfő hajnali öt óra. Chris Rock humorista a színpadon Jada Pinkett Smith kopaszságán élcelődik, mire a színésznő férje, Will Smith felpattan székéről, lendületes léptekkel felsétál a színpadra, lekever egy óriási pofont kollégájának, majd visszasétál a helyére, és rá is kiabál. Mindezt már nem hallom, mert az Oscar-gálát közvetítő ABC csatorna pánikszerűen lenémítja a közvetítést. A Twitteren és minden létező közösségimédia-felületen ugyanaz a kérdés visszhangzik, mint amelyet félhangosan én is felteszek: mégis mi a frász történt?!
Csend vodkareklámmal
Hollywood saját magát és a mozgóképet ünneplő gálájával kapcsolatban egy dolog nem változott az évtizedek során: minden alkalommal elharsogja a szakma, hogy az Oscar már senkit nem érdekel, hogy ódivatú és lejárt lemez – hogy utána mégis piedesztálra emelje a győzteseket. Az Amerikai Filmakadémia által 1929 óta kiosztott Oscar-díj történetében voltak bizarr esetek. 1940-ben az első Oscart nyerő fekete színésznő, Hattie McDaniel nem ülhetett egy asztalnál a fehér színészekkel az akkori szigorú szegregációs törvények értelmében. 1973-ban Marlon Brando amerikai őslakost küldött maga helyett, hogy visszautasítsa a Keresztapáért kapott díját, 1974-ben meztelen férfi szaladt be a színpadra. 2000-ben Angelina Jolie szájon csókolta saját bátyját, 2003-ban a dokumentumfilmes Michael Moore durván beszólt az akkori elnöknek, George W. Bushnak. 2016-ban az #OscarIsSoWhite (Oscar olyan fehér) kampány okozott botrányt, amelyet egyébként éppen az akkor mellőzött Will Smith indított, 2017-ben Bonnie és Clyde, azaz Jane Fonda és Warren Beatty rossz filmcímet olvasott fel a fődíjnál: a La la land alkotóinak az aranyszobrocskával a kezükben esett le, hogy nem ők nyertek.
Mindezek persze eltörpülnek amellett, amikor az egyik legnépszerűbb és legtöbbet foglalkoztatott fekete amerikai színész élő adásban pofon vágja az egyik legnépszerűbb és legtöbbet foglalkoztatott fekete amerikai komikust, majd az eset után mindössze néhány perccel előbbi színész ugyanazon a színpadon könnyek között veszi át a legjobb férfialakításért járó elismerést. Dráma a köbön, ám az azért sokat elárul a társadalomról és a médiáról, hogy a gálát követő napokban például a Dűne látványtervezéséért Oscart nyerő magyar Sipos Zsuzsannát, a legjobb filmet, esetleg rendezőt csupán hír formájában láttamozzuk, az elemzések és viták a pofonról szólnak.
Az internetes rögtönítélő erkölcsrendészettel ugyanaz a baj, mint azokkal, akik rettegnek tőle: a felszínt kapirgálják, és nem szolgálnak valódi változással. Értsd: a szervezők hiába próbálták fiatalossá és haladó szelleművé tenni az eseményt, az összkép körülbelül olyan erőltetettre sikerült, mint a Szex és New York sorozat folytatása, amelyben minden szereplő kapott új színes bőrű legjobb barátot, és minden részben szó esik arról, miről és hogyan szabad beszélni. Az Oscar-gálán szinte minden tizedik percben elhangzott a reprezentáció kifejezés, a kiállás a különféle faji-nemi identitású kisebbségek mellett, kaptunk első siket színészt és első queer-afro-latina színésznőt díjazottként, és amíg kilencvenkét év alatt egyetlen rendezőnőnek ítéltek szobrot, most egymás után kétszer is hölgy kapta azt: Chloé Zhao után idén Jane Campion. A fiatalok figyelméért és a négyórás gála felrázásáért mindent bevetettek: kitalálták a közönségdíjat a legkedveltebb filmeknek, hogy a rajongók is örülhessenek, színpadra hívták a jubileumot ünneplő Keresztapa és a Ponyvaregény kultfilmek alkotóit, és még a koreai pop sztárjait, a tinikedvenc BTS zenekart is bevágták egy klip erejéig. Énekelt Beyoncé, volt rap, és még az elhunytakat felvonultató „in memoriam” szekciót is feldobták gospelkórussal és kölyökkutyával. Egyperces néma csendet kértek Ukrajnáért – vodkareklám előtt –, ám végül az erőfeszítések dacára sajnos mégis egy taslira fogunk emlékezni az egész bohózatból.
A filmes év durván a következőképpen zajlik: januártól márciusig az előző év lezárása folyik, ám eközben a Berlini Filmfesztiválon és a Sundance-en már lehet figyelni újdonságokra. Igazán Cannes nyitja meg a szezont: a filmfesztiválokon próbálhatnak szerencsét ugyanis a világ filmesei, itt adhatják el alkotásaikat a forgalmazóknak, és reménykedhetnek, hogy a kritikusok felkapják őket. Nyáron a stúdiók bemutatják blockbustereiket, azaz kasszasikereiket a nagy bevétel reményében, ősszel bedurvul a verseny: Karlovy Vary, Velence, Toronto, Los Angeles… Ilyenkor jön ki a díjvárományos mozifilmek zöme, majd december végétől elkezdődik a kalkulálás, az erőviszonyok kiértékelése: különféle kritikusi csoportok listái és elismerései, majd a filmes akadémiák és szervezetek gálái, amelyeknek koronája és végcélja az Oscar. Idén a Sundance-en, Amerika kifejezetten a legkisebbeknek esélyt adó független filmes fesztiválján nyert fődíjat Sian Heder CODA-ja, melynek címe a Child of Deaf Adults, vagyis a siket felnőttek gyermeke rövidítése. Az Apple rögtön lecsapott rá, és rekordösszegért megvásárolta ezt az egyébként nem eredeti történetet – hiszen a CODA a 2014-es francia A Bélier család remake-je – azzal az egyértelmű céllal, hogy streamingszolgáltatója is versenybe szállhasson az Oscaron, és ezáltal komolyan vegyék.
A streaming diadala
A terv sikerült, ez pedig egészen új trendet jelez előre. Idén történt meg először, hogy a legjobb film és a legjobb rendezés díja is a járvány alatt megerősödött, ráadásul befektetés – és bukás – szempontjából jóval kevesebb kockázatot vállaló streamingszolgáltatók által forgalmazott filmekhez vándorolt, hiszen A kutya karmai közt a Netflixen debütált. Az már csak hab a tortán, hogy a Will Smith nevével fémjelzett Richard király premierje után jó két hónappal máris az HBO-n landolt, vagy hogy több másik jelölt, például az olasz Paolo Sorrentino új rendezése, az Isten keze vagy az Elena Ferrante regényéből készült Az elveszett lány is Netflix-gyártás. Miután tehát a Disney bekebelezte a legnagyobb franchise-okat, mint a Csillagok háborúja vagy a Marvel képregény-univerzuma, a kritikailag elismert, sőt művészfilmek játszóterét is meghódították a streamingszolgáltatók, és a kezdeti ellenállás, sőt bojkott dacára már nem csak jelölés szintjén szerepelnek. Ma már nemcsak az olyan, korábban elismert alkotók streamingpremierjeire figyelnek, mint amilyen Martin Scorsese (Az ír) vagy Alfonso Cuarón (Roma), hanem bárki beszállhat a versenybe.
Tehetséges maszkmesterek
Van azonban, ami nem változik. Oscar továbbra is szereti a kevés kockázatot vállaló történeteket, ennek ékes példája Kenneth Branagh önéletrajzi ihletésű, az írországi zavargások kellős közepén a politikát kínosan kerülő Belfastjának sikere vagy a könnyen befogadható és szerethető CODA. Nem veti meg a feldolgozásokat, lásd Spielberg West Side Storyja vagy az említett CODA, és végtelenül rajong az életrajzi filmekért: Smith a teniszsztár Williams nővérek édesapjának megformálásával, Jessica Chastain pedig Tammy Faye Messner tévés személyiség alakításával győzedelmeskedett a fő színészi kategóriákban. Nem meglepő tehát, hogy a közeljövőben jön majd többek között új Elvis-, Marilyn Monroe- és Bob Dylan-film is, és az sem, hogy a színészi teljesítményt Oscar előszeretettel a fizikai átalakulás mértékében méri. A maszkmester tehetsége sokat nyom a latban: Chastain viaszszerű mű pofazacskói ugyanúgy mindent vittek, mint anno Gary Oldman felismerhetetlen Winston Churchillje. A felirat továbbra is tabu: egy-két nemzetközi film és alakítás továbbra is be tud kúszni az angol nyelvű mezőnybe, és noha el is tud érni némi sikert a vérbeli mozirajongók körében, ahogy tette idén Hamagucsi Rjúszuke Murakami Haruki Vezess helyettem című novellájának remek feldolgozásával vagy Joachim Trier A világ legrosszabb emberével, az Élősködők 2019-es elsöprő sikere nem indított sajnos „nyitási” mozgalmat.
Kérdés tehát, hogy a legelső ilyen vagy olyan hátterű díjazott személye mikor válik vajon csupán hozzáadott háttérinformációvá. Kellenek a történelmi győzelmek, kellenek elsők, de ilyen egoista, önfényező közegben nagyon jó volna, ha már túllépnénk a címkéken, és pusztán a mozi maradna. A mozi, amely összehoz és felemel, amely új világokat mutat meg, bármely kontinensen éljünk is.
Borítókép: Amy Schumer komikus Pókemberként a 94. Oscar-gálán. Függő viszonyok. (Fotó: Reuters/Brian Snyder)
