„Uramisten, pesti embör!”

Százöt éve, 1917. április 24-én hunyt el Tömörkény István író, újságíró, néprajzkutató.

Az élettörténetéről beszéljek? Nincs neki. Élete külső adataival – onnan kezdve, hogy született 1866-ban a ceglédi vasúti állomáson, útközben és meghalt 1917 április 24-én Szegeden, az Oroszlán-utcában, amelyet már Tömörkény-utcának hívnak – nem lehetne megtölteni egy oldalt.Heroikus lendület, romantikus élethullámzás a pályájából csak úgy hiányzik, mint a művészetéből s titánkodásnak soha nyoma se volt egyikben sem. Ami emberi szemnek látható volt belőle, a legpolgáribb élet volt és ha valamire büszke volt, nyilván erre volt az.

Tisztelte az Istent és a királyt, adókönyve és életbiztosítási kötvénye mindíg rendben volt, szerette a fehér mellényt, a hámozott szőlőt, baráti összejövetelek amabilis konfuzióit és zuhogó esőben a friss szántások közt való kocsikázást; soha nem lázadozott haragos szóval a társadalmi rend ellen, noha éjfél után sokat kifigurázta, sokra becsülte felsőbb hatósága elismerését és minden órában meg tudott volna halni a családjáért – ime, ez majdnem az egész ember. Még se egészen az, volt benne valami, ami mindenkitől megkülönböztette a világon és akármennyire rejtegette, mindjárt elárulta a rendkivüli embert. A boltozatos homloka talán, vagy a szemeiben világító lámpás. Talán az ötletek aranymuslincái, amelyekkel jókedvében telerajzotta baráti körét, talán a tiszta emberi jóság ellenállhatatlan radioaktivitása, de sehol semmi kisiklás a rendes nyomtávolságú sínekről, sehol semmi extra nagyvonalúság. Életpályája szelíd és egyenletes folyású volt, mint a szegedi Tiszáé – a szabályozás után.Kezdetben persze voltak kanyarodásai és kiöntései, hajnalok pirosságát sokszor ringatta a tükrén és neki is volt gyöngyösen habzó zöld árja, de hamar mederbe szokott és a folyam nem igen szerette, ha a patakot emlegették. Juventus ventus –, mondta mosolyogva és bocsánatkérőn.[…] Tömörkény ujságírónak is éppen olyan eredeti és egyedülvaló volt, mint írónak, csakhogy sokkal öntudatosabban volt az. Komolyabban vette a hétköznapokat, mint a vasárnapot és súlyosabb dolognak az ujságírást, mint az írásművészetet. Ez megint az ő sajátos polgári józansága, amely az élet gyakorlati dolgaiban jobban szeretett a földön állni, mint a felhők közt szállongani. Az írásművészet: gyönyörű játék, az ujságírás: komoly foglalkozás és rendes életpálya. Ne felejtsük el, hogy abban az időben, amikor Tömörkény beállt a céhbe, szerkesztői irodának nevezték a műhelyt és hivatalos órákat tartottak benne a bohémek. Az lehetett probléma, hogy – jobb szállás híján – a szerkesztőségi kanapén reggeli, vagy esti lapokból vessenek-e ágyat éjszakára, de egy hétig se maradhatott volna ujságíró az, aki boldog, ha félhasábnyi munkát megtakaríthat.
Arról az emberről, akitől származik a tréfás szállóige,

a Szegedi Naplót már nem köll írni, mert negyven esztendő alatt úgy megszokta a megjelenést, hogy most már magától is megjelenne minden reggel

arról az emberről mindenkinél jobban lehetne megfaragni a kötelességteljesítés szobrát.
[…] Egyszer Szegeden járt Kóbor Tamás, aki talán még ma is a legszellemesebb kozőrje a pesti irodalomnak. Akkor segédszerkesztője volt a virágjában levő Hét-nek, amely nagyon megbecsülte Tömörkényt, noha még akkor csak úton volt a csillagok felé. Közös ismerősök összehozták a két embert, akik még addig nem találkoztak egymással és kiváncsian várták, mi lesz most, két híres szellemes ember közül melyik sziporkázik jobban. Hát nem igen akarta kezdeni egyik sem.Hallgatagon ült a kávéház márványasztalánál a pesti író, meg a szegedi író. Kóbor unottan nézegette Tömörkény pörge bajuszát.Tömörkény kedvtelve szemlélgette a Kóbor sápadt homlokára göndörödő fürtöket. Szólni azonban egyik se szólt, csak fújta a füstöt és kortyogtatta a feketét, meg a buckait. A sokadik buckainál aztán megtört a jég. Tömörkény kivette szájából a cigarettát és odahajolt Kóborhoz:
– Kóbor úr, – kérdezte szigorúan, – süti ön a haját?
Egyébre nem igen volt kíváncsi a pesti irodalom titkaiból, pedig Kóbor azok közé tartozott, akiket szívesen szívelt.

Általában azonban olyan gyanakvással nézett Pest felé, amilyennel a tanyai magyar néz a város felé. Ha pesti emberek dolgairól, sikereiről, afférjairól diskuráltunk, ő nem nagyon érdeklődött, de a véleményét rendesen kifejezte egy kézlegyintéssel: – Uramisten, pesti embör!
A Petőfi-társaságbeli székfoglalóját lakoma követte, ahol szép felköszöntőt is mondtak rá, ezt azonban már nem hallgatta végig, azt mondta, sietni kell neki a vasúthoz.
– Ne bolondozz, Pista, – ráncigálta vissza Pósa bácsi, – hiszen fölvesznek tán az esteli vonatra is.
– Arra én nem ülök, Lajos, – csóválta meg Pista a fejét. – Sütétbe nem látja a sínöket a vasút és elcsellög valamerre.
És otthagyta a köszöntést visszaköszöntetlen. Nem volt igazuk azoknak, akik rossznéven vették tőle. Ő úgy volt igazi, ahogy volt és sohse akart másforma lenni és ez tette valami szokatlanul naggyá. Csak persze a kicsiszolt semmikhez szokott szem a szögletet látja meg először a gyémántban.
(Móra Ferenc: Tömörkény, 1922)

Százöt éve, 1917. április 24-én hunyt el Tömörkény István író, újságíró, néprajzkutató.

Borítókép: Halász Géza