Kiterjedt fényképgyűjteményünk van: körülbelül hétszázezer fotót őrzünk, és csaknem minden anyagban előfordul egy-egy kutyás felvétel. Sokáig csak egymásnak mutogattuk őket, aztán arra gondoltunk: a nagyközönség számára is érdekesek lehetnek. Így összeállítottunk belőlük egy önálló, kül- és beltéri tárlatot – már csak azért is, mert a múzeum melletti Tóth Árpád sétány népszerű kutyasétáltató hely, a gazdák így a reggeli vagy délutáni séta közben is találkoznak e felvételekkel – mondja Nagy-Lukács Fanni, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum Fotóarchívumának vezetője, a Négylábú bajtársak – Katonák és kutyák című tárlat koncepciójának kidolgozója.
A képek mellett több korabeli dokumentumot bemutató, jövő márciusig megtekinthető kiállítás anyagából kiderül: a francia hadsereg alkalmazott először kutyákat katonai célokra a XIX. század végén, más országok pedig gyorsan követték a példát. Az első világháborúban az Osztrák–Magyar Monarchia seregében már számos feladat ellátásában segédkeztek e négylábúak. Elsősorban a lőszer- és élelmiszer-szállítás volt a dolguk, de a szanitécek mellett is helytálltak. A külön e célra kiképzett állatok – elsősorban német és belga juhászok – az embernél biztosabb, gyorsabb észlelésükkel sok életet mentettek meg az általuk felkutatott sebesülthöz vezetve az elsősegélynyújtókat.
A távírószázadok is gyakran alkalmaztak ebeket különféle írásos üzenetek célba juttatására – ők voltak az úgynevezett jelentőkutyák. A több kilométer hosszú lövészárkokban is kitűnő szolgálatot tettek: vadászösztönüktől hajtva egy nap több tucat patkányt is elkaphattak, gondoskodva a földbe mélyített állások rágcsálómentesítéséről.
– A császári és királyi hadsereg komoly figyelmet fordított a hadi- és mentőkutyák nyilvántartására és ellátására. Nemcsak nevüket, fajtájukat, ivari hovatartozásukat törzskönyvezték, de színüket, különféle betegségeiket és képességeiket, valamint vezetőjük nevét is. Hideg időben kötelező volt meleg kabátot adni rájuk, változatos étrendjük szárított zöldségből, burgonyából, hüvelyesekből, lóhúsból és belsőségekből állt. Ha megbetegedtek, a külön e célra felállított kutyakórházakban kapták meg a felépülésükhöz kellő kezelést és gyógyszereket – mondja Nagy-Lukács Fanni. A tárlat anyagát elnézve feltűnik, hogy viszonylag kevés kép idézi a második világháborús időket. Ennek oka egyszerű: a Magyar Királyi Honvédség ekkor nem igazán alkalmazott hadikutyákat, a fényképeken feltűnő négylábúak gazdáik társai: jelenlétükkel segítettek elviselhetőbbé tenni a mindennapokat, társaságot és támaszt nyújtottak a háború megpróbáltatásai közepette. Ilyen állat volt például Ricsi, Szobránczy Negró Aladár vadászpilóta dán dogja, aki ugyan nem sokat repült a gazdájával – testmérete miatt egyszerűen nem fért be mellé a pilótafülkébe –, de ettől eltekintve mindenhová elkísérte őt és a bajtársait. Olyannyira közkedvelt volt az állomány körében, hogy a Szobránczy által vezetett alegység róla nevezte el magát Ricsi századnak, és a gépeikre is felfestették a dán dog képét. Az 1951-ben létrejött Magyar Néphadseregben ismét jutott feladat a négylábúaknak: laktanyák, repülőterek és egyéb katonai objektumok védelme. Az állatokat a dunakeszi Kutyavezető-képző Iskolában készítették fel az őrző-védő és járőrfeladatok ellátására.
