Kiterjedt fényképgyűjteményünk van: körülbelül hétszázezer fotót őrzünk, és csaknem minden anyagban előfordul egy-egy kutyás felvétel. Sokáig csak egymásnak mutogattuk őket, aztán arra gondoltunk: a nagyközönség számára is érdekesek lehetnek. Így összeállítottunk belőlük egy önálló, kül- és beltéri tárlatot – már csak azért is, mert a múzeum melletti Tóth Árpád sétány népszerű kutyasétáltató hely, a gazdák így a reggeli vagy délutáni séta közben is találkoznak e felvételekkel – mondja Nagy-Lukács Fanni, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum Fotóarchívumának vezetője, a Négylábú bajtársak – Katonák és kutyák című tárlat koncepciójának kidolgozója.
A képek mellett több korabeli dokumentumot bemutató, jövő márciusig megtekinthető kiállítás anyagából kiderül: a francia hadsereg alkalmazott először kutyákat katonai célokra a XIX. század végén, más országok pedig gyorsan követték a példát. Az első világháborúban az Osztrák–Magyar Monarchia seregében már számos feladat ellátásában segédkeztek e négylábúak. Elsősorban a lőszer- és élelmiszer-szállítás volt a dolguk, de a szanitécek mellett is helytálltak. A külön e célra kiképzett állatok – elsősorban német és belga juhászok – az embernél biztosabb, gyorsabb észlelésükkel sok életet mentettek meg az általuk felkutatott sebesülthöz vezetve az elsősegélynyújtókat.
A távírószázadok is gyakran alkalmaztak ebeket különféle írásos üzenetek célba juttatására – ők voltak az úgynevezett jelentőkutyák. A több kilométer hosszú lövészárkokban is kitűnő szolgálatot tettek: vadászösztönüktől hajtva egy nap több tucat patkányt is elkaphattak, gondoskodva a földbe mélyített állások rágcsálómentesítéséről.
– A császári és királyi hadsereg komoly figyelmet fordított a hadi- és mentőkutyák nyilvántartására és ellátására. Nemcsak nevüket, fajtájukat, ivari hovatartozásukat törzskönyvezték, de színüket, különféle betegségeiket és képességeiket, valamint vezetőjük nevét is. Hideg időben kötelező volt meleg kabátot adni rájuk, változatos étrendjük szárított zöldségből, burgonyából, hüvelyesekből, lóhúsból és belsőségekből állt. Ha megbetegedtek, a külön e célra felállított kutyakórházakban kapták meg a felépülésükhöz kellő kezelést és gyógyszereket – mondja Nagy-Lukács Fanni. A tárlat anyagát elnézve feltűnik, hogy viszonylag kevés kép idézi a második világháborús időket. Ennek oka egyszerű: a Magyar Királyi Honvédség ekkor nem igazán alkalmazott hadikutyákat, a fényképeken feltűnő négylábúak gazdáik társai: jelenlétükkel segítettek elviselhetőbbé tenni a mindennapokat, társaságot és támaszt nyújtottak a háború megpróbáltatásai közepette. Ilyen állat volt például Ricsi, Szobránczy Negró Aladár vadászpilóta dán dogja, aki ugyan nem sokat repült a gazdájával – testmérete miatt egyszerűen nem fért be mellé a pilótafülkébe –, de ettől eltekintve mindenhová elkísérte őt és a bajtársait. Olyannyira közkedvelt volt az állomány körében, hogy a Szobránczy által vezetett alegység róla nevezte el magát Ricsi századnak, és a gépeikre is felfestették a dán dog képét. Az 1951-ben létrejött Magyar Néphadseregben ismét jutott feladat a négylábúaknak: laktanyák, repülőterek és egyéb katonai objektumok védelme. Az állatokat a dunakeszi Kutyavezető-képző Iskolában készítették fel az őrző-védő és járőrfeladatok ellátására.
A tárlat érdekes emlékhely, a Zala megyei Vonyarcvashegytől mintegy tíz kilométerre eső katonakutya-temető bemutatásával idézi meg a szocialista időket. A Keszthelyi-hegység bükkerdejében évtizedekig működött légvédelmi szerepet is betöltő átjátszóállomás. Ez idő alatt számos katona teljesített itt szolgálatot, négylábú társaikkal együtt. Gazdáik nekik létesítették a szóban forgó temetőt, amely – a bázis titkos volta miatt – sokáig rejtve maradt a nagyközönség előtt, ám a kétezres évek elején napvilágra került, hol található: a Büdöskúti pihenőház közelében.
– A sírok száma alapján tizenkét kutya vesztette itt életét, neveik a fejfákon olvashatók: Cigány, Kevin, Cézár, Néró bátyó… A legnevesebb köztük alighanem Vulkán őrnagy, aki 1973 és 76 között védte a bázist, és egy történet fűződik a nevéhez: úgy mentett meg a fagyhaláltól egy, az erdőben eltévedt katonát, hogy ráfeküdt, és a testével melegítette, míg társaik rájuk nem találtak – meséli Nagy-Lukács Fanni. – Sírfelirata szerint vandál személyek gyilkolták meg orvul, szolgálatteljesítés közben. Hogy ez pontosan mit takar, nem tudjuk, csupán feltételezhetjük, hogy orvvadászok lehettek az elkövetők. És ami a kétezres évek eleje óta eltelt időszakot illeti: a Magyar Honvédség jelenleg öt kutyás alegységgel rendelkezik. Az állatok fő feladatai: robbanóanyag-keresés, objektumok őrzés-védelme, járőrszolgálat. Az egyik legismertebb alegység, a Robbanóanyag-kereső Kutyás Műveleti Század 2006-ban jött létre, a terrorizmus elleni harc, valamint az iraki és afganisztáni missziók során adódó feladatok ellátásának segítésére. Az ebek egy-másfél éves korukban kerülnek e század gondozásába, ahol csaknem egy hónapon át tesztelik őket – a gyakorlatban vizsgálva például, éreznek-e félelmet a magasságtól, a mélységtől, vagy megijednek-e, amikor lövések dördülnek a közelükben. A legjobban teljesítő állatok ezek után megkezdik a négy hónapos alaptanfolyamot, melyet záróvizsga követ.
A kiképzés elején a kutyáknak csupán labdát kell megkeresniük. Némi idő elteltével azonban a kiképzők különféle robbanóanyagok szagmintáját rejtik a labda mellé, hogy az állat megtanulja felismerni azokat – mintegy harmincat.
A tanfolyam végére azután eltűnik a labda, és a kutyának már a robbanószermintát kell felkutatnia. Megtalálását úgynevezett passzív jelzéssel adja vezetője tudtára, vagyis azzal, ha leül vagy lefekszik. Ha ugyanis elkezd ugatni, azzal felhívhatja magára az ellenség figyelmét, míg ha kaparni kezd, vagy hozzáér a felfedezett objektumhoz, azzal működésbe hozhatja a robbanószerkezetet. A záróvizsgát – meg az évente megtartott ismétlő vizsgákat – sikerrel teljesítő állatok aztán hét-kilenc éves korukig maradnak szolgálatban.
A kiállításon megismerhetünk néhány ilyen négylábút is. Zuba, a német juhász-belga juhász keverék például a tizenegyedik váltással érkezett Afganisztánba, a Magyar Honvédség Tartományi Újjáépítési Csoportjához, ahol 2006 októbere és 2013 márciusa között – 13 váltásban – több mint 2500 magyar katona és számos négylábú teljesített szolgálatot. De nem csak idehaza kiképzett állatok segítették a magyar katonákat Afganisztánban. A Mónika nevű kóbor keverék 2010-ben kölyökként szegődött egy járőrhöz, majd miután összebarátkozott a katonákkal, követte őket. Ezt követően évekig szolgált házőrzőként – kezdetben a magyar táborban, majd amerikai bázisokon.
A kémfogó bull terrier Az első világháború legnevesebb hadiebe az Egyesült Államok hadseregében szolgált. 1917 júniusában a 102. gyalogezred – connecticuti gyakorlatozása közben – rátalált egy bull terrier kölyökre, és elnevezte Stubbynak. A kis testalkatú jószág egykettőre megtanult alakzatban menetelni, megkülönböztetni egymástól a különféle kürtjeleket, de azt is elsajátította, hogyan kell tisztelegni. Amikor a 102-esek elindultak Franciaországba, a nyugati frontra, Stubby követte az ezredet a vonatra. A hajóra már gazdája, Robert Conroy tizedes csempészte fel a kabátjában, és amikor az altiszt parancsnoka felfedezte a jelenlétét, a legenda szerint mellső lába megemelésével tisztelgett neki, ahogy a kiképzésen elsajátította. A parancsnok erre engedélyezte, hogy a kutya az ezreddel maradjon. Stubby meghálálta a bizalmat: másfél év alatt négy hadjárat tizenhét támadásában vett részt: kifinomult szaglása révén a készülődő mustárgáztámadást, hallása révén a tüzérségi csapást jelezte előre. Egyszer a nadrágjánál fogva elkapott és az őrök érkezéséig visszatartott egy német felderítőt, aki az amerikai állásokról készített vázlatokat. E tettéért őrmesterré léptették elő, így ő lett a történelem első kutyája, aki tiszti rendfokozatot kapott. 1926-ban bekövetkezett halálakor a The New York Times közölt róla nekrológot, de emléke mindmáig él: 2018-ban egész estés animációs film készült a kalandjairól. Ugyanezen év májusában szobrot állítottak neki Connecticutban. A tárlaton külön tabló foglalkozik a történetével. |
Borítókép: Sakkozó eb egy osztrák–magyar állásban az olasz fronton (Fotó: HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum)
