– Rendkívül megterhelő átkelni a Pireneusokon, háromszáz méterről mászik fel az ember ezernégyszázra, majd ereszkedik vissza ugyanazon a napon ezerre, harminc kilométeren át. Ha szerencséje van, csak szelet és esőt kap, rosszabb esetben hóviharba kerül – mondja el Tóth István kommunikációs tanácsadó. – Az egyik zarándokszálláson találkoztam egy brazil hölggyel, aki majdnem meg is halt ezen a szakaszon, mivel elszakadt a többiektől, és otthon sok havat nem látott életében. Összefagyva gyalogolt, amikor egy autó állt meg mellette, benne két férfi, akik nevettek rajta, majd elhajtottak. Öt perc múlva ugyanezen autó megint megállt, a sofőr hümmögött, és másodszor is elhajtott. A hölgy akkor kezdett el életében először igazán imádkozni, a pánik és a halálfélelem eluralkodott rajta, a teste elkezdett megmerevedni. Az autó öt perc múlva harmadszor is visszatért. A sofőr kiszállt, hátizsákostól betuszkolta a hátsó ülésre, rápakolt minden ruhát, és hazavitte a feleségéhez, aki már kandallótűzzel, forró teával és fürdővel várta. Egy óra múlva tudott a hölgy megszólalni, és csak annyit kért, hogy juttassák el a következő szállásra, mert folytatnia kell az útját. Fél éven belül temette el a koronavírusban meghalt férjét és apját. Emiatt indult el a Caminón.
Ugrásszerűen megnőtt azok száma, akik a pandémia során elvesztett rokonuk miatt kelnek útra. Tóth István más zarándokokkal is találkozott, akik hasonló indíttatásból gyalogoltak. A legmegrázóbb története szerint egy este négy zarándoktársának főzött, akik közül háromnak legalább egy szerette elhunyt Covidban.
A pandémia előtt is jellemző volt az eltérő motiváció. Furcsa módon vallási ok miatt a legkevesebben, mindössze tíz-tizenkét százaléknyian indulnak útnak. Harminc-negyven százalék magénéleti helyzet miatt kerekedik fel, néhány fiatal teljesítménytúraként tekint a távra, vagy a kulturális turizmust keverik a sporttal. A Szent Jakab-út a középkorban kedvelt zarándokút volt, ám a vallásosság csökkenése miatt bejárása kikopott a szokások közül. 1985-ben azonban Santiago de Compostelát az UNESCO a világörökség részévé nyilvánította, és az oda vezető út Európa első Kulturális Útja lett, amely azóta kiépült.
A szállások öt-tíz kilométerenként találhatók, ám az átlagos napi költés eltérő lehet. Vannak ingyen egyházi vagy önkormányzati fenntartású zarándokszállások, ám ezek gyorsan megtelnek, és mindig zsúfoltak. 25-30 euró körül így is ki lehet jönni naponta. Ha valaki nem akar koedukált hálótermekben, akár ötven-hatvan ismeretlennel együtt aludni, és osztozni a vizesblokkon, akkor a háromcsillagos hotelekben szállhat meg, bőséges reggelit és a szállások között csomagtranszfert kínáló, egyhetes Camino-élményekre fizethet be több mint ezer eurót.
– A nyolcszáz kilométeres távnak és a testi kellemetlenségnek, fáradtságnak oka van. Mechanikussá teszi a cselekvést, hogy az ember tudja, korán kell kelnie, legkésőbb nyolckor el kell hagynia a szállást, napi tizenöt-harminc kilométert kell gyalogolnia, hogy dél és kettő között megérkezzen a következő szállásra, hogy még legyen helye. Ott kimossa két-három ruhadarabját, hogy másnap reggelre megszáradjanak, lezuhanyzik, majd eszik valamit. Ez segít kiszakadni a hétköznapokból, és megtanítja az embert a dolgok könnyebb elfogadására. Hogy nem kell mindent tudnunk, de minden el fog rendeződni, ahogy annak lennie kell – magyarázza Tóth István.
A könnyített Caminón részt vevők ezt nem élik meg, pedig a gyász vagy a munkahelyi kiégés feldolgozásához szükség van arra a lelki munkára, amely a megfeszített gyaloglás monotonitása alatt megy végbe az emberben. A feldolgozáshoz hozzájárul a Camino egyik alapszabálya is: az utat minél kevesebb beszélgetéssel kell végigjárni, így eredményez a gyaloglás transzszerű állapotot.
A luxusutazások résztvevői sokszor hangoskodva zavarják az elmélyülni vágyó zarándokokat. Utóbbiak a napi etap után a zarándokszállások közös vacsoráin kötnek gyakori ismeretségeket, majd sokszor együtt folytatják útjukat.
– Legfeljebb három napig mentem egyvalakivel vagy csapattal, utána egy-két napig ismét egyedüllétre volt szükségem. A Camino jellemzője, hogy rengetegféle korú és nemzetiségű emberrel találkozni, ami a pandémia okozta kollektív bezártság nyomán különösen erős élmény – meséli Tóth István. – Volt köztük német újságíró, ír nővér, venezuelai pszichológus, brazil katona, Budapest-rajongó horvát, dél-afrikai borász, egy 63 éves amerikai Ironman és egy stewardessként világot bejárt, életvidám, fájdalmaival mosolyogva megküzdő magyar lány is. Rengeteg idős, hatvan-nyolcvanévest láttam, volt olyan 74 éves úr, aki a negyedik Caminóját járta végig. Az egyik legérdekesebb résztvevő, akivel találkoztam, a legnagyobb német informatikai magazin főszerkesztője volt, aki a tizenkilencedik Caminóján vett részt. Mindig kamerával jár, és az elmúlt években falusi templomok kövei alá, résekbe rejtette el az aktuális útról készült felvételeket, hogy gyerekei, ha felnőve végigjárják a Caminót, térképe alapján megkereshessék az emlékeit. Jövőre lesz tizenhárom éves a fia, és már tervezik, hogy elindulnak összegyűjteni az első két SD-kártyát.
