Bálás kaland

„Hosszú haj a fiúknak és farmernadrág – ezek mind az ellenállás jelképei voltak a hetvenes években.”

Forrás: Szerényi Gábor rajza

Munka után pedig hajmosás, s irány a buli, a többi renitens közé. A beat, a rock látszott akkor egyedüli megoldásnak, hogy ha igazi szabadságot nem is, de illúzióját pillanatokra átélhessük.

A meló nagyon kellett, ilyen jól keresni másutt nem nagyon lehetett ennyi munkával. A londinerek egymást hergelve számoltak be kalandjaikról. „Képzeld, csak álltam a lift mellett, és az egyik amerikai nő húsz dollárt adott a kezembe! 

Még a kofferjéhez se kellett érnem!” Egy másik arról számolt be, hogy egy gyors taxiszerzésért – hajnali háromkor – „csak öt schillinget adott az osztrák hegyikecske kereskedő a harmadikról!”. 

Ez tényleg botrány. Erősen kifestett, miniszoknyás lányok is felbukkantak a kávéházi részen, úgy hírlett, hogy alkalmi társalkodónőként kerestek jómódú külföldieket. „Az egyik úgy be volt fújva parfümmel, hogy rá lehetett volna könyökölni a tömény illatfelhőre, ami körülvette” – villantotta meg érzékletes tájleíró képességét Gyuri. 

Mindig volt valaki, aki emelte a tétet, legalábbis szövegben. Világhírű, gyönyörű színésznőkről „derült ki”, hogy fékezhetetlen nimfománok, s alig várták, hogy szállodai lakosztályukban rávessék magukat a tartózkodásukkal tüntető, szemérmes szobapincérekre, akik gyanútlanul szervírozták lakosztályukban a délelőtti frissítőt.

A szállodában valahogy érezhető volt, hogy ez egy különös hely. Titokzatos, gazdag világ, pont az ellenkezője az amúgy általános szürke sóherségnek. Volt a hallban „dollárbolt” is, ahol magyar állampolgár csak külön engedéllyel vásárolhatott. 

Már ha egyáltalán tudott igazoltan birtokolt valutához jutni.     A londinerek persze hogy tudtak. A kínálat – illatszerek, drága italok, csupa, egyébként hazai boltokban nem kapható, csábos áru – izgató volt. Szinte elérhetetlen. Szinte. A hotel személyzete persze kicselezte az adminisztrációs akadályokat. Ennyi járt az odaadó munkálkodásért.

Alapelv, hogy mindig a vendégnek van igaza. Udvariasság, végtelen türelem, kedvesség. Leleményes problémamegoldás. „Vágja ketté a téliszalámirudat, úgy nem vámolják meg a határon!” – hangzott el a bajor vendégnek a pénzkímélő jó tanács. 

De azért a szolgálatkészség nem volt szervilizmus: „Na, mondtam neki, hogy langsam, langsam, nem dajcslandban vagy!” Mert gazdag vendég is tud elkanászodni. Ezt egy idősebb, nagy tapasztalatú portás mondta az alkoholtól kissé elvadult éjszakában.

A Kádár Gyuri amúgy szeretett gondoskodni a jó hangulatról. Egyszer az volt a feladata, hogy a rézkilincseket szidolozza fényesre a folyosón. Mutatóujjára rongyot tekert, átitatta a folyékony súrolószerrel, s kenegette az ajtók, ablakok zárszerkezetét. Gépies, unalmas feladat. 

Hirtelen ötlettől vezérelve az egyik mosdó opál üvegablakára sarlót és kalapácsot rajzolt a fehér tisztítószerrel. Senki nem látta, mesélte később, de hát egy szállodában nehéz észrevétlennek maradni. Megvoltak erre a megfelelő berendezések, szakképzett személyzet. A bennfentesek – mind azok voltunk – tudni vélték, hogy az Astoria kémközpont, ahol a gyanús nyugatiakat megfigyelik. Ezt azért nem volt ajánlott félvállról venni.

Wirthné, a személyzetis berendelte irodájába raportra: „Mégis mit képzel, hol van?” Gyuri kivágta magát: „Ez üzenet a munkásosztálytól azoknak a kizsákmányoló kapitalistáknak, akik idejönnek a mi szocialista hazánkba, a népi demokráciába, és itt urizálnak! Meg akartam mutatni, hogy mi, munkások vagyunk a fontosak a mi országunkban.” 

Ha nem lett volna egy másik besúgó hallgatózó, aki megerősítette a sztorit, nehezen hittem volna el, hogy a lezser, bohém Gyuri ilyen frappánsan kivágta magát. Wirthné ezzel együtt alaposan leteremtette. 

„Ne szórakozzon, mert kivágom a szállodából, a kedves külföldi vendégeket meg ne próbálja provokálni!” Így foglalta össze intelmeit a zárt arcú asszonyság, akinek minden félreértést megelőzendő arany ötágú csillag lógott a nyakában mint ékszer és politikai piktogram egyben. 

Gyuri ezúttal megúszta komoly figyelmeztetéssel, de amikor kijött az irodából, láttam, hogy könnyeivel küszködik. Hol lett volna akkor Pesten hely, ahol dollárt dugdosnak az ember zsebébe a puszta szépségéért?

A vidám élet folyt tovább, hogy aztán váratlanul mégis vége szakadjon. Én voltam Gyuri végzetének az oka, önhibámon kívül. Egyik nap a szokásos szökellésekkel gurgattuk a hátsó, Magyar utcai személyzeti bejáratnál a szennyesbálákat, s a munkasor végén a Patyolat kisteherautójának platójára dobáltuk a cuccot. 

Gyuri megint rögtönzött. Atletikus alkatának különösebb nehézséget nem okozva engem is felkapott, s bedobott az amúgy puha ágyneműkupacok közé. 

Nem fájt, sőt, megállapítottuk, hogy milyen szépen repültem. Igen ám, de az ügyeletes szobaasszony észrevette, s mint utóbb kiderült, én voltam a féltett kedvence, ezért Gyurit azonnali hatállyal kirúgatta. 

Más kérdés, hogy a pillanatnyi veszteség az előszobája lett egy sikeresebb másik életszakaszának, de az már egy másik történet egy másik pesti tájon. A tanulság annyi volt, hogy a lappangó vonzalom olykor hatékonyabb erő a munkaerő frontján, mint egy személyzetis szigora.

Borítókép: Szerényi Gábor rajza