Így váltak kábítószerfüggővé és szörnyeteggé a hollywoodi elit gyermekei negyven évvel ezelőtt 

Érzelem nélküli szex, folyamatos tudatmódosítás, majd totális nihil. Bret Easton Ellis első regénye ijesztő képet fest a fiatalságról, de sok szempontból aktuálisabb, mint valaha.

Bret Easton Ellis neve 1991-ben robbant be a köztudatba, amikor kiadták a máig leghíresebb regényét, az Amerikai pszichót, amelynél nagyobb botrány kevesebb könyvet kísért az irodalmi életben. Nem véletlenül. A történet főszereplője egy dúsgazdag manhattani befektető; a megnyerő külső, az elegáns megjelenés mögött azonban egy sorozatgyilkos lakozik, aki előszeretettel vadászik prostituáltakra. És az író olyannyira hatásosan, naturalisztikusan írta le, miként végez az áldozataival, majd gyalázza meg sok esetben a holttestüket, hogy horrorrajongóként is olykor felszisszentem, amikor középsuliban óra közben stikában olvastam – enyhén szólva sem egy elit gimibe jártam, a tanárok örültek, hogy legalább viszonylag értelmes dologgal ütöm el az időt, ha már nem rájuk figyelek. Ezekkel a plasztikus jelenetekkel Ellis magára borította a vizesvödröt, életveszélyes fenyegetéseket kapott, különösen a feministáktól. A sors iróniája, hogy a leghevesebb közülük talán éppen Gloria Steinem politikai aktivista volt, akinek a nevelt fia, Christian Bale játszotta el a gyilkost a filmváltozatban.

Christian Bale Bret Easton Ellis botránykönyvének adaptációjában, az Amerikai pszichóban Fotó: InterCom

És bár lehet vádolni nem kevés öncélúsággal a szerzőt, a regényén keresztül az elit lelketlenségét, istenkomplexusát, felszínességét, nihilizmusát ábrázolta, valamint azt, hogy ezt a tátongó ürességet miként próbálják deviáns viselkedéssel pótolni; legyen szó promiszkuitásról, kábítószerekről vagy éppen erőszakról. Lényegében ezt a kérdéskört járta végig Ellis első hét kötete, mielőtt eltávolodott volna ettől a tematikától; kis túlzással ugyanazt a könyvet írta huszonöt éven keresztül, a legelső ezek közül pedig éppen negyven éve jelent meg.

A saját élményeiből táplálkozott Bret Easton Ellis

Bret Easton Ellis mindössze huszonegy éves volt, amikor az egyetemi évei alatt a Nullánál is kevesebbet írta, állítólag mindössze két-három hét alatt, ecstasy mámorában, ami nem feltétlenül igaz. A Holdpark című regényének az első fele ugyanis egy különös önéletrajz, amelyben számos információ dokumentáltan hiteles, másokat a poén kedvéért eltorzított. Szerepel benne az író színésznő felesége például, aki sosem létezett, de a tökéletes megtévesztés szándékával még IMDb-adatlapot is készített neki. Ennek fényében pedig nem tudhatjuk azt sem, hogy a regény keletkezési körülményei valósak-e. Egyrészt ugyanis, miként a legtöbb pályakezdő szerzőt, Ellist is az inspirálta, amit maga is megélt. Los Angelesben nőtt fel, apja gazdag és befolyásos ingatlanbefektető volt, és nem mellesleg végtelenül abuzív természet, később róla mintázta az Amerikai pszichó sorozatgyilkosát, Patrick Batemant, azaz jól ismerte a kaliforniai szupergazdagok világát. Másrészt mégis hajlok rá, hogy kamuzik, ugyanis félelmetes, hogy ilyen fiatalon ennyire letisztult könyvet írt: minden mondat, minden szó a helyén van, nem egy kísérletező, még a saját hangját és elbeszélésmódját kereső alkotó szárnypróbálgatásának érződik, hanem az a kiforrott, markáns stílus jellemzi, ami a későbbi regényeit, ezért nehezen tudom elképzelni, hogy tudatmódosítók hatása alatt született.

És igencsak éles kritikát fogalmaz meg a Los Angeles-i producerekről, rendezőkről és üzletemberekről, de még inkább azok tizenéves elkényeztetett gyerekeiről. 

Hagyományos értelemben nem beszélhetünk történetről: egymáshoz lazán kapcsolódó jelenetek váltják egymást végtelen bulikról, drogozásról, szexről, orgiákról és végtelenül felszínes viszonyokról.

A könyv első mondata, azaz, hogy „Az emberek félnek belekeveredni a Los Angeles-i autópályák forgalmába”, egyben a regény tételmondata is. A szereplők között nincsenek valódi barátságok, kötelékek vagy a legkevésbé is funkcionáló családi viszonyok, mindenki felszínes és folyamatosan be van tompulva alkoholtól, Xanaxtól, fűtől vagy ezek kombinációjától, máskor kokain pörgeti a motort. Folyamatosan kiütött aggyal nem lehet mély érzelmeket átélni, így csak a testiség mentén kapcsolódnak egymáshoz.

A sztori főszereplője egy egyetemista srác, aki a karácsonyi szünetre visszatér Los Angelesbe, az ő narrációján keresztül ismerjük meg ezt a közeget. Nem a legmegbízhatóbb elbeszélő vezet minket, maga is folyamatosan be van tompulva, végtelen nihilizmussal szemléli, ahogyan az egyik függő „barátjából” férfiprostituált lett, vagy a haverjai snuff-filmet néznek, azaz olyan videót, amelyen valódi gyilkosság látható, de az sem zaklatja fel, amikor egy hajléktalan holttestére bukkannak az utcán, sőt még viccelődnek is vele. De az sem érdekel senkit, hogy éppen kivel fekszenek le és az ellentétes vagy azonos nembe tartozik-e a másik, szó sincs soha szeretkezésről, csakis gépies szexről. És akárcsak a többi férfi, a főszereplő is szőke, napbarnított, kék szemű, tökéletes a teste és persze kizárólag méregdrága, márkás ruhákat visel. Ellis visszatérően így ábrázolja a felső tízezer tagjait, a jóval később írt Glamoráma központi karaktere pél­dául arra lesz figyelmes, hogy állandóan összekeverik egy hasonmásával. És bár esetünkben is megjelenik az erőszak, még elsősorban csak parázslik a fiatal szereplők lelkében, hogy aztán könyvről könyvre idősebb generációkra terelődjön a fókusz, s egyre jobban elszabaduljon, míg végül az Amerikai pszichóban vagy éppen a Nullánál is kevesebb folytatásában, a Királyi hálószobákban csúcsosodjon ki.

Bret Easton Ellis portréja Forrás: Wikipédia

Érvényes mindez a mából nézve? Ha azt vesszük, hogy a fiatalok körében egyre kevésbé elutasított a kábítószer, valamint jóval egyszerűbb hozzájutni, mint negyven évvel ezelőtt, a testkultusz pedig csak erősödött a médiában, és a szépészeti beavatkozások is könnyebben elérhetőek, akkor a könyv aktuálisabb, mint valaha. Az az életmód, ami az elitet jellemzi benne, mára részben leszivárgott a kevésbé vagyonos osztályokba. Ráadásul a szereplők mindennapjainak a háttérzenéjét olyan előadók szolgáltatják, mint az Eagles vagy Frank Sinatra, nem üresen vagizó trapperek, mint manapság. Viszont utóbbiakra ma a popban ellensúlyt képeznek az olyan, a mélyebb érzelmeket és a lelki problémákat középpontba helyező sztárok, mint Billie Eilish vagy mondjuk Halsey, a pszichológiai podcastek népszerűbbek, mint valaha, azaz nem akarok „régen minden jobb volt” típusú boomerkedésbe esni, sokan keresik a kiutat a fogyasztói társadalom nihiljéből. És nem sok jelenséget tartottam károsabbnak a közelmúltban a woke-nál, de amikor a mozgalommal szintén nem szimpatizáló középiskolai tanár barátom elmondta, hogy mindez úgy csapódott le a gyerekekben, hogy kevésbé piszkálják egymást a külsejük vagy az anyagi helyzetük miatt, akkor rádöbbentem, hogy tényleg semmi sem fekete és fehér. Azaz Ellis világa, bár bennünk él, kitermeli a maga ellenkultúráját is.

A Nullánál is kevesebből egyébként film is született, amit az író szenvedélyesen gyűlöl. Érthető okokból: Hollywood valószínűleg magára vette a kritikát, és teljesen kifordította, az érzelmek nélküli elbeszélő mint egy irgalmas szamaritánus, úgy próbálja kimenteni a többieket a drog és a hedonizmus csapdáiból. Az alkotásra a magyar fordítók rátettek egy lapáttal, itthon Fagypont alatt címen került forgalomba, azaz az illetékesek sem a filmet nem látták, sem a könyvet nem olvasták, utóbbi esetében ugyanis emlékeztek volna arra a jelenetre, amelyben egy nem túl kellemes családi karácsonyon a narrátor azon gondolkozik Palm Springsben, hogy a negyvenfokos hőségben vajon mitől nem olvadnak meg az útjelző táblák.

Borítókép: Jelenet a Nullánál is kevesebb filmváltozatából (Forrás: TMDB)