Nemzethalál vagy népesedés?

A nemzethalál már nem csupán népi írók lázas, kicsúfolt víziójaként van jelen (irodalmi) életünkben.

Anyám nagy mesélő, a családi legendárium hangoskönyve. Kérni sem kell, valahányszor találkozunk, előre tudható, megkezdődik a lejátszás, s megelevenednek az olykor már neki is csak örökül hagyott, esetenként évszázados történetek. A mesék, jól tudjuk, akkor hatásosak, ha van tanulságuk. Az évek során bennem­ például tudatosult, hogy nem is nagy családban élek. Pedig négy gyerekem, két testvérem van, apámnak három fivére, anyámnak két bátyja – volt; a kisvárosban, ahol élek, ahol élünk, kiterjedt a rokonság.

Az izgalmas történetek még egy nemzedékkel mélyebben kulminálódnak. Nagymamámék – aki amúgy, akkor még természetes módon, velünk élt, több is volt, mint „Mami”: gyerekkorom védőszentje – heten voltak testvérek. Öt fivér, két nővér. Ebben sincs semmi különös, száz éve, sőt annál is valamivel régebben még sok gyerek született. Ha mind a hét testvér csupán a népesség állandóságát biztosító módon, kettesével adta volna tovább a genetikai programot, akkor nekem eme Koroknay-ágon huszonhét első, illetve másodunokatestvérem kellene hogy legyen. Ám nagyanyám nővére Svájcba ment férjhez, egyik fivére ötvenhatos szerepvállalása miatt Ausztrá­liáig menekült, a másik agglegény maradt – nem sorolom végig, tizenegyen vagyunk. Hasonló számvetést bárki készíthet, s tisztelet a kivételnek, hasonló eredményre jut.

Az első és legfontosabb kihívás továbbra is a népesedés. Az igazság az, hogy továbbra is jóval több a temetés, mint a keresztelő. Ha tetszik nekünk, ha nem, a világ népeit két csoportba lehet sorolni. Vannak azok, akik képesek saját maguk biológiai fenntartására. Mi a másik csoportba tartozunk, azok közé, akik erre nem képesek. A helyzetünk javult, de fordulat nincs. Márpedig mindennek ez az alfája és ómegája. Ha itt nem lesz fordulat, előbb-utóbb ellakják tőlünk Magyarországot, ellakják tőlünk a Kárpát-medencét.

Újabban anyám egyik visszatérő története a hetvenes évek elején a svájci nagynéni meghívására tett genfi látogatás. Valahol az is jellemző, hogy egy generációval később mi már nem tartjuk a kapcsolatot az ott élő rokonokkal. Ha már eljutottak Genfig, Juliska néni megszervezett egy párizsi kiruccanást. Anyám ott és akkor látott először – elnézést, így szokta mesélni – négert és fejkendős arabot. Mosolyogva szokta hozzátenni, hogy a vonaton a velük tartó, amúgy művelt, intelligens barát mellé leült egy fekete férfi, s Gyuri bácsi kínjában egyfolytában feszengett, nehogy akár csak a ruhája érintkezzen a szomszédjáéval.

A második legfontosabb kihívás a migráció. Hívhatjuk népességcserének és elárasztásnak is. […] A migráció kettéválasztotta Európát, azt is mondhatnám, hogy a Nyugat kettévált. Egyik fele az egy olyan világ, ahol európai és Európán kívüli népek élnek együtt. Ezek az országok többé nem nemzetek, ezek az országok nem mások, mint népek konglomerátumai, azt is mondhatnám, ez már nem a Nyugat, hanem a poszt-Nyugat. 2050 körül be is következik a matematika törvényeinek megfelelően a végső demográfiai váltás, a kontinensnek azon a részén a nagyvárosokban ötven százalék fölé emelkedik a nem európai származású emberek aránya.

Eltűnődtem, én vajon mikor láttam először nem európai gyökerű embert. Valószínűleg 1988-ban Bécsben. Ám az akkor valószínűtlenül szerencsés osztálykirándulás nem ezért égett az emlékezetembe. Hanem mert egyik este a tévében közösen megnéztük a kultuszfilmként jegyzett Hairt, másnap pedig szinte személyesen csöppentem a forgatásba. Megunva az ődöngést a városban a barátommal elhatároztuk, hogy életünkben először végre degeszre tömjük magunkat banánból. A Mariahilferre néző egyik parkban ücsörögtünk jóllakottan, amikor hippikommunára lettünk figyelmesek, amelynek tagjai nem csupán gitároztak, énekeltek, italoztak és füstöltek fesztelenül, félmeztelenül, hanem ha a kedvük úgy szottyant, párosával közösültek is. Mondanom sem kell, Budapesten hasonló akkor még elképzelhetetlen lett volna.
Két év múlva kerültem a fővárosba, a Műegyetemre. Két szír csoporttársam is akadt. Mérsékelten idegenkedtünk tőlük, idővel az egyikük barátunk lett. Az egyetem légköréhez amúgy a Goldmann téren lézengő arabok ugyanúgy hozzátartoztak, mint a méréslabor vagy éppen a csütörtök esti fergeteges buli a gépészkollégiumban. Az arab, zömében szír diákok idővel valahogy lemorzsolódtak, elmaradoztak. Helyettük jöttek mások, többen, többfélék, Budapest bizonyos részei ma már e tekintetben is világvárost mutatnak.

A Nyugat szellemi értelemben Közép-Európába költözött. A Nyugat itt van, ott pedig már csak a poszt-Nyugat maradt. […] Európa két fele között csata zajlik. A toleranciaajánlatunkat visszautasították, harcot folytatnak Közép-Európa ellen, azzal a céllal, hogy olyanná tegyék, mint amilyenek ők. Brüsszel ránk akarja kényszeríteni a bevándorlókat.

A nemzethalál már nem csupán népi írók lázas, kicsúfolt víziójaként van jelen (irodalmi) életünkben, immár a legmagasabb szintű és elsődleges prioritású kormányzati stratégia eleme, miként kerülhetjük el a sorsot, amelyet mi végzetnek látunk. Látszólag a Nyugat a legfőbb ellenségünk, amelynek a részesei vagyunk. Valójában a kényelem, az önámítás, hogy velünk ez úgysem történik meg. Mert mi mások vagyunk.
Nem. Jól tesszük, ha azzal kelünk és fekszünk, hogy népesedési fronton nálunk nem másképp történnek a dolgok. Csupán fáziskéséssel.
(Az idézetek Orbán Viktor miniszterelnök tusnádfürdői beszédéből valók)

Borítókép: Illusztráció (Forrás: Pexels)