Magyar kórházvonattal a Don-kanyarba

Keveset tudtunk eddig arról, hogy a második világháború idején milyen lehetett az élet egy magyar kórházvonaton. Egy fotósorozat azonban, amely a közelmúltban került fel a Fortepan honlapjára, változtathat ezen: e képeket szemlélve a néző úgy érezheti, ilyen szerelvény személyzetével együtt kel útra a doni hadszíntér felé, hogy aztán – a keleti frontot megjárva – sebesült, amputált magyar katonákkal térjen vissza Magyarországra.

Forrás: Fortepan/Reményi József

– A főhadnagy tizennégy éves kora óta szenvedélyes fotós volt. A legkorábbi felvételek a harmincas, a legkésőbbiek a hatvanas években készültek. Számunkra az a sok száz felvétel a leg­értékesebb, amelyek Reményi József második világháborús tapasztalatait rögzítik. A főhadnagy ugyanis – egy kórházvonat személyzetének tagjaként – 1942 és 43 folyamán tizenhét alkalommal fordult meg a keleti fronton, és amellett, hogy példásan ellátta szolgálati feladatait, fotózott is – mondja Mezei.

Ez a körülmény azért jelentős, mert a történészek töredékes ismeretei a kórházvonatokról jószerével az 1987-ben magánkiadásban megjelent Orvosok – sebesültek című memoárból származnak. Ennek szerzője, Bak Mihály a 107-es kórházvonat beosztott sebésze volt, és 1945-ben egészen Dániáig jutott vele.

A fekvőbetegeket a vonat ablakain emelték ki, illetve be, 1942. Fotó: Fortepan/Reményi József

– A második világháború folyamán összesen tizenkét kórházvonat készült Magyarországon. Valamennyi az állam tulajdonában volt, de a Magyar Vöröskereszt működtette őket. Az első szerelvények 1941-ben gördültek ki a MÁV dunakeszi főműhelyéből, a többi 42-ben. Egy szerelvény felállítása közel százezer pengőbe került, míg egy teljes vonat értéke elérte, de meg is haladhatta a 600-700 ezer pengőt – mondja Mezei Bálint.

Egy-egy kórházvonat jellemzően huszonkét vagonból állt, amelyek közül tízet a fekvőbetegeknek alakítottak ki, öt állt a járó- és ülő betegek rendelkezésére, a fennmaradó hétbe pedig egyéb funkciókat és feladatokat telepítettek: volt parancsnoki, műtő-kötöző, gyógyszertároló és személyzeti kocsi (külön az ápolónőknek, külön a honvédeknek), ahogy konyha- és raktárkocsi is. A holttesteket az amúgy a matracok tárolására szolgáló szerelék- és paklikocsiban helyezték el.

A kórházvonat belseje – az ápolónővérek pihenője, 1942. Fotó: Fortepan/Reményi József

– Ezek a vonatok korszerűen felszerelt, önellátásra berendezett mozgó kórházak voltak. Általában mintegy ötszáz ember utazott rajtuk, de ’43 elején, amikor rosszabbra fordult a helyzet a keleti fronton, zsúfoltabban közlekedtek. A lehetőségekhez képest teljes ellátást nyújtottak, tehát sürgős esetben az e célra kialakított kocsiban műtötték meg a sebesülteket. Ilyenkor a szerelvény természetesen állt, hiszen mozgó vonaton nem lehet életmentő beavatkozást végezni – mutat rá a kutató.
Reményi József a 154-es számú kórházvonattal utazott leggyakrabban mint GH- (vagyis gazdasági hivatali) tiszt. E minőségben a vonaton lévők élelmiszer-ellátásáért felelt, ami annyit tett, hogy ha a szerelvény megállt, pénzt vett magához, és néhány honvéd kíséretében beszerző körútra indult. A megvásárolt élelmiszert aztán lovas kocsikkal szállították a vonathoz.

A 154-es valahol a mai szlovák–cseh–lengyel hármas határ közelében. Fotó: Fortepan/Reményi József

A főhadnagy ilyenkor sem hagyta pihenni Baldina fényképezőgépét. A háborús pusztítást, a helyi lakosság nyomorát éppen úgy megörökítette, mint a megszállt területeken feltűnő munkaszolgálatosokat, a zsidókból vagy hadifoglyokból álló transzportokat.
És hogy merre járt a 154-es? A „Lengyel Főkormányzóságon” keresztül, a németek és szövetségeseik által megszállt belarusz és ukrán területeken át érte el a keleti frontot, hogy aztán – összesen mintegy négyezer kilométer megtétele után – visszatérjen Budapestre.

Viszontlátás Sopron állomásán, 1942. Fotó: Fortepan/Reményi József

– A kórházvonatok személyzete hősies mentőmunkát végzett, útjaik során nemcsak szakmai felkészültségből, de lelki állóképességből és emberségből is vizsgáztak – hangsúlyozza Mezei, hozzátéve: – Reményi József képei – azontúl, hogy civil szemléletűek, tehát nem propagandafotók – azért is fontosak számunkra, mert a világháború végén valamennyi kórházvonat Ausztriába és Németországba került, és nem jutott vissza magyar földre. Elvesztésük azért is fájó, mert a háború után szétzilált hazai egészségügynek égető szüksége lett volna e modern – mobil rendelőként elsősegélyt biztosító, de akár kórházi jellegű ellátóhelyként is kiválóan használható –, kipróbált szerelvényekre. Fizikai valójukban tehát nem tanulmányozhatjuk őket, ám e felvételek lehetővé teszik, hogy mégiscsak megismerkedhessünk velük.

A kórházvonat belseje – a fekvőbetegeknek kialakított vagon, 1942. Fotó: Fortepan/Reményi József

„Minden anyag érték” Mit tudhatunk a képek készítőjéről, Reményi Józsefről (1911–1998)? A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Demecseren született, a nyíregyházi kereskedelmi középiskolába járt – e végzettségének köszönhetően kapta meg a gazdasági tiszti posztot. A világháború előtt az újpesti székhelyű Egyesült Izzó vállalatnál dolgozott. A háború után osztályidegennek minősítették, és főhadnagyból honvéddé fokozták le.  Az ötvenes években családjával együtt nélkülözni kényszerült, helyzete csak a hatvanas években normalizálódott. Végül a Tungsramtól ment nyugdíjba 1973-ban. Háborús naplója teljes terjedelemben 2015-ben jelent meg magánkiadásban A doni fotós címmel, mintegy háromszáz válogatott fotóval együtt. A felvételeiből készült vándorkiállítás 2014 és 21 között járta az országot. Tavaly augusztus óta a XIII. kerületi önkormányzat által állított emléktábla őrzi Reményi nevét egykori otthona, a Kresz Géza utca 36. alatti társasház falán. A személyes részleteket immár nyugdíjas vegyészmérnök lánya, Véghné Reményi Mária idézi fel: – Bátyja pap lett, lánytestvérei tanítóként helyezkedtek el. Ő is erősen szociális értékrendű, őszintén vallásos ember volt. Így szerette embertársait, lehetőség szerint mindenkivel jó viszonyra törekedett. Korán megmutatkozott, mennyire jó szervező. Amikor gyerek voltam, gyakran mondogatta nekem és két testvéremnek: „Minden anyag érték.” A bemutatott képek készítője, Reményi József főhadnagy. Forrás: A Reményi család hagyatéka Az egykori főhadnagy lánya háborús történetekkel is tud szolgálni: – A háború során több főtiszt is látogatást tett a kórházvonaton, ahol persze illő módon megvendégelték őket. Apámat azonban rendkívül bosszantották az ilyenkor rendezett díszes ebédek és vacsorák. Nemcsak azért, mert ő felelt a készletért, de azért is, mert meggyőződése volt, hogy minden ember egyenlő, felesleges hát a főtiszteket megkülönböztetett bánásmódban részesíteni, és finom falatokkal traktálni. Reményi József beállítottságát további két eset is mutatja. Amikor megtudta, hogy az egyik kollégája felesége zsidó származású, beszélt a kórházvonat parancsnokával, aztán felvette az asszonyt ápolónőnek, és – más névre szóló papírokkal ellátva – helyet biztosított neki a 154-esen. Az asszony ráadásul várandós volt – az óvintézkedésnek köszönhetően csecsemője rendben világra jött. A másik eset a mai Ukrajna területén történt: a főhadnagy éppen beszerzőkörútról tért vissza, amikor a kórházvonat köré gyűlt környékbeliek között felfigyelt egy anyára és a gyerekére. Olyan rossz bőrben voltak, hogy kiemelt egy kenyeret a frissen beszerzett készletből, és az asszonynak adta. Erre az leoldotta a nyakában függő ikont, és átnyújtotta neki. A Szent Szergijt ábrázoló ikon jelenleg is megvan, a család nagy becsben tartott kincse.

Borítókép: 1944-ig tábori lelkészi szolgálat is működött a kórházvonatokon (Fotó: Fortepan/Reményi József)