Sarkadi Imrét, az ötvenes, majd hatvanas évek elejének „sztáríróját” is leselejtezte a zűrzavaros kor. Utoljára nyolcvanadik születésnapjára jelent meg egy tanulmánykötet, a Pokolraszállás – Sarkadi Imre emlékezete Márkus Béla szerkesztésében. Ezért is lepett meg, hogy 101. születésnapja alkalmából újonnan készített dokumentumfilmet sugárzott róla a televízió. Nem firtattam, hogy vajon mért nem a teljes csöndben elmúlt centenáriumra készült a film, a lényeg, hogy elkészült, s ráadásul Domokos János készítette, az egyik legönállóbb, sehová be nem sorolható, szinte minden filmjét másképp készítő dokumentumfilmes. Ha van örömzene, akkor Domokost nevezhetjük örömfilmesnek. Alkotómódszerének lényege a szabadság, nem köti semmi, csak makacs maximalizmusa, hogy éppen a legmegfelelőbb formába öntse témáját, s a legtöbbet hozza ki belőle. Sarkadival sem volt könnyű dolga, hiszen még élő ismerőse alig akad, jobbára az archívumok kincsestárából kellett dolgoznia.
Az 1921-ben született, a „fényes szellőkkel” magasba röpített író elkötelezett baloldali volt, s „ebbe más is belehalt már”. Lényegében ennek a belső küzdelemnek, az „elkötelezetlen elkötelezettségért” a „szabad-harcos” magatartásért vívott küzdelemnek jár utána Domokos felelevenítve Sarkadi személyiségét s legjobb műveit.
Az író elvitathatatlan tehetség. Németh László írta róla, hogy Pilinszky János és Sarkadi Imre nemzedékük legtöbbet ígérő tehetségei.
Németh László ezúttal nem tévedett, jóllehet Sarkadi pályája korán félbeszakadt.
A Sarkadi-életmű sokat mond a háborúról s az 1945 után magához térni akaró ország sok-sok ellentmondásáról, de a legtöbbet talán a sematizmust kiszolgálók, majd vele birokra kelők tudat- és lélekhasadásáról, az első generációs értelmiség szellemi és lelki túlterheltségéről. Az életmű kiemelkedő darabjai Sarkadi személyiségéből, sorsából következően a szabadság és elkötelezettség összebékíthetőségének kísérletéről s annak kudarcáról szólnak. A végzetes zuhanást az ötödik emeletről minden bizonnyal nem öngyilkosság okozta, de egy szakadatlanul vívódó, kételyek közt hánykolódó, önsorsrontó élet volt az övé, mint generációjából sokaké. Hamar követik a halálba: Czibor János, van-e, aki e nevet ma ismeri? Kondor Béla, akitől életében nem vásároltak közgyűjteménybe s B. Nagy László, a legendás filmkritikus, aki irodalomtörténészként a Sarkadi-életmű egyik legjobb ismerője volt.
Sarkadi kétségtelenül írt sematikus novellákat is. Korán meg is jutalmazták érte: Kossuth-díjat kapott már 1955-ben.
A Kútban is – amelyből a Körhinta forgatókönyvét írta – sematikus volt, hogy a „hívőket még hívőbbeké tegyük”, s aztán láss csodát, a filmet mégis mint a sematizmussal való szakítás első művét ünnepelték. Az igazán nagy traumát Sarkadinak 1956 és az azt követő évek jelentették. Hogy végleg szakított a pártirodalommal, azt az is bizonyítja, hogy amikor az 1953-ban írt Tanyasi dúvad novellájából Fábri Zoltán 1959-ben forgatókönyv írására kérte, tiltakozott: „Az egy kurvaság volt, elment a kedvem attól, hogy pénzért hazudjak.” A novellából végül a rendező írt forgatókönyvet.
A siker kétarcúságáról írta keserűen ironikus Nyeremény című novelláját 1959-ben, amelyből adaptációt készít Domokos, felhasználva Bujtor István remek felolvasását.
