Az Új Symposion című folyóiratban prózái mellett esszéi és kritikái jelentek meg, az 1960-as évek végétől sorra kiadták köteteit. Írásaiból – magyar és szerb nyelven egyaránt – hangjátékok sora készült, több művét megfilmesítették. A nyolcvanas évekre szellemileg autonóm és saját alkotói világát, jellegzetes nyelvi és motívumkészletét (amely erős biblikus alapokon és zenei élményanyagon nyugszik) megteremtette, ugyanakkor mind az irodalmi közvélemény, mind a művelődéspolitika által számontartott szerzővé vált. Ezt bizonyítják elismerései: 1987-ben Déry Tibor-díjat, egy évvel később József Attila-díjat kapott. 1993-ban családjával együtt Budapestre költözött. 2000-ben a Magyar Köztársaság Babérkoszorújával tüntették ki. Két évvel később, húsz éve halt meg Szegeden.
Gion Nándort a kisebbségi lét momentumait megörökítő íróként szokás említeni, miközben az irodalomtörténet-írás – a vele foglalkozó kutatók köre Gerold Lászlótól Árpás Károlyon keresztül Kurcz Ádám Istvánig terjed – kiemeli egyedi, neoavantgárd alapokon nyugvó realizmusát.
Szövegeiben a történelmi, valamint az egyéni és közösségi sorsok központi helyet foglalnak el.
Olyan kérdéseket vet föl ugyanis szövegeiben, mint hogy mennyire befolyásolja az etnikai, vallási, kulturális, nyelvi hovatartozás az ember mindennapjait, kapcsolatait, pályáját; hogy mennyire meghatározott a külső tényezők által az életünk, s alakíthatjuk-e azt saját magunk a szabad akaratunkból; hogy a történeti és a társadalmi folyamatok miként determinálják – akár nemzedékeken át – egy-egy család életét.
Ezek a problémák állnak a később Latroknak is játszott címmel összeállított regénytetralógiája darabjainak középpontjában – Virágos katona (1973); Rózsaméz (1976); Ez a nap a miénk (1997); Aranyat talált (2002) – is. Gion elbeszéléseiben és regényeiben nagy szerepe van a perifériának. A társadalom, a történelem, a nemzet és az állam elhagyott területein, senkiföldjein kallódó szereplők azonban csak látszólag csellengenek esetlenül ezekben a művekben.
Gion Nándor ugyanis szigorúan szerkesztett szövegeket írt, amelyeket realista éleslátással és egyszerűnek tűnő ábrázolástechnikával, ugyanakkor hihetetlenül mély mitikus és metaforikus tartalommal formált meg és konstruált szerves egésszé.
Műveiben – amelyek olykor nyelvi és stiláris könnyedségükkel akár el is vonhatnák az olvasó figyelmét a bennük föltárulkozó mélységekről és magasságokról – minden szó és mondat szinte mérnöki pontossággal van elhelyezve, s valamennyi szövegbéli mozzanat egyetlen végső tartalom felé mutat. Ez pedig nem más, mint az igazság. Így aztán írásai őszinte (s ilyen értelemben is realista) művek, amelyekben – minden bennük föllelhető tragikum, irónia és cinizmus ellenére – az erkölcsi értékek uralkodnak: elsősorban a tisztaság (vagyis a gonoszságtól, a romlottságtól, a gyűlölettől, az önzéstől való mentesség) erénye.
Egyéni és közösségi sorsok jelennek meg Gion írói világában: barátságokkal, szerelmekkel, titkokkal és bűnökkel – legyenek azok kollektív és állami szinten elkövetettek vagy kicsiny, gyermekes csínyek a szigorúan vett magánélet rejtett területéről. A kisebbségi lét okozta frusztráció, a kitaszítottság és a szükségtelenség érzése, valamint a közösség, a befogadás és az otthonosság iránti vágy ellentétei járják át műveit. A rendszerváltozás után, a magyarországi otthon- és útkeresés idején született szövegei kifejezetten szociografikus értékűek, és kordokumentumként is olvashatóak.
Gion Nándor egyszerre volt népi és urbánus alkotó (föltéve, hogy ez a magyar irodalmi élet hagyományos és évszázados töredezettségét kifejező fogalompár alkalmazható egyáltalán olyan szuverén író életműve értékelésekor, mint amilyen Gion, aki messze fölötte állt ezeknek a kategóriáknak). Tetralógiája témaválasztását tekintve – egy kisváros, szülővárosa (amelyet műveiben következetesen faluként emleget) – történeti, „népi”; avantgárd alapokon nyugvó, tömör, szaggatott és nyelvi egyszerűségében is kissé „homályos” elbeszélésmódja viszont „urbánus”.
A kilencvenes évek közepén jelent meg Domokos Mátyás irodalomtörténész válogatásában Gion Nándor Mint a felszabadítók című elbeszéléskötete.
Ez volt az első könyv, amelyet – akkori fiatal bölcsészjelöltként – tőle olvastam.
A címadó írásban, annak a végén a Hugyik Mihály asztalos és „vasárnapi költő” által nagy pontossággal és igényességgel elkészített diófa bútorzatot a megrendelői pár perc alatt baltákkal szétszabdalják. Mégpedig úgy, hogy az az 1944-es „felszabadító hadseregnek is becsületére válna”.
