Megmentőjét vette feleségül

Öles cím a cikk tetején: Így járnak a kollaboránsok!

Forrás: Fortepan/Reményi József

Szóval, egyik este konyakozom a tisztekkel, mikor egyszer csak megjelenik Angéla, pontosabban Angéla vöröskeresztes nővér.

 Hisz magát Debrecenből ismerem, kis kezit csókolom! – kiáltottam fel örömömben. Angéla a Dóczi polgári leányiskolába járt, én meg a fiúkhoz. Már akkor szemrevaló volt, hát még érett kisasszonyként. Próbáltam csapni a szelet, de hűvösen elutasított. Minek képzelte magát?!
Egy évre rá megint összefutottunk, mikor feljutottam a kórházvonatra, hogy valahogy hazavergődjek. Akkor készült ez a fotó. Nézzék azt a kis csinoskát, balról a második, hogy teszi-veszi magát a náci tisztek között. Komolyan mondom, gyomor kellett hozzá, hogy egyáltalán exponálni tudjak.
Sikerült megúsznom a háborút. Mikor kollaboránsok után kutattak, elővettem az archívumomat. Sejtettem, hogy egyszer még jó lesz valamire. Bevittem a hatóságokhoz a képet, persze másokról is volt terhelő anyagom bőven. Nem csalódtam, cserébe alkalmazott az akkori belügy, nem sokra rá, mikor jöttek a kommunisták, átvett az ÁVO. Mindig mondta apám, ha már az eszeddel nem sokra viszed, légy ügyes, Tibike. Bár a fotózást sosem tekintette munkának.

*

Egyik reggel nézegetem a képeslapokat. Angéla nővér! Öles cím a cikk tetején: Így járnak a kollaboránsok!

 Kiment a lábam alól a talaj, ahogy olvasom tovább, hogy még a vöröskeresztes nővérek között is akadtak olyan elvetemültek, akik lepaktáltak a nácikkal, de ezek már lakat alatt vannak, és várják a bírósági tárgyalást, a méltó büntetésüket.
Angéla nővérnek az életemet köszönhetem. Harkovnál a negyvenfokos hidegben elfagyott a lábam. Mire a kórházvonat elindult velünk a hátországba, már üszkösödni kezdett. Annyi hasonló eset volt, hogy nem sokat vacakoltak, futószalagon zajlott a csonkolás. Angéla nővér azt mondta: ezzel a sebbel várjunk pár napot, megpróbálja kikezelni. Kenőcsökkel, olajokkal gyógyítgatta a sebet, jó ég tudja, honnan hozta a vajákos tudományát. Megmaradtam, a lábam is helyrejött.

A vonaton működött egy tudósítói iroda, az volt a dolguk, hogy a sebesültekről, elhunytakról már menet közben tájékoztatást adjanak a vezérkarnak. Volt közöttük egy falubeli pajtásom, tőle tudtam meg, a nővérek megpróbálják kiszedni a német tisztekből, hogy az útba eső tábori kórházaikban vannak-e magyar sebesültek. Össze is szedték, akit csak lehetett. 

Ahogyan mentették azokat a munkaszolgálatosokat is, akik külön vagonban, szinte ellátatlanul utaztak velünk.

Ezt az Angélát akarják elítélni?! Felkutattam a tanúkat. Végül is elértük, hogy Angélát szabadon engedjék. Meggyalázva, meggyötörve jött ki a börtönből. Ezt bezzeg nem fotózta senki! A kutatás közben kiderült az is, hogy ki volt a fotós, aki feldobta őt. Jelentsük fel, hogy ne árthasson többet, ajánlottam Angélának, de szelíden csak a fejét ingatta. Nem lehet, hisz annak idején nővéri esküjéhez híven Krisztus vérének pirosát hordozta a keresztjén. Pontosan tudta, hogy ki volt a feljelentő. Imádkozott a lelki üdvéért.
Két évre rá esküdtünk. Több mint negyven év házasság után mondhatom, ma is elvenném. Három gyermekünk született. Ők mit sem tudtak eddig az édesanyjuk kálváriájáról. Most, hogy Angélám halálának tizedik évfordulóján a szülőfaluja díszpolgára lesz, ideje, hogy elmondjam nekik a történetét.

Borítókép: Kórházvonat, 1942 (Fotó: Fortepan/Reményi József)