Hermann Róbert elfeledett pénzügyminiszterekről és a tárca meghatározó fontosságáról

Pénzügyminiszterek a dualizmus korában címmel történészkonferenciát tartottak a héten a Parlament felsőházi üléstermében. Az Országgyűlés Hivatalának Közgyűjteményi és Közművelődési Igazgatósága, illetve a Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár közös rendezvényének jelentőségéről és az elhangzott érdekességekről Hermann Róbert egyetemi tanárt, a Veritas Intézet dualizmus kori kutatócsoportjának vezetőjét kérdeztük.

Hermann Róbert Hadtörténész 20220927 Budapest Fotó Bach Máté Magyar Nemzet Fotó: Bach Máté

– Az, hogy a történészkonferencia a hajdani pénzügyminiszterek munkásságáról szólt, véletlen egybeesés, vagy tudatos témaválasztás most, hogy egy egész Európára kiterjedő gazdasági válság küszöbén állunk?
– Véletlen egybeesés! Már akkor tervben volt e konferencia megszervezése, amikor még nem lehetett tudni, hogy hová fejlődnek a dolgok 2022 szeptemberére. A konferencia apropója az, hogy Lónyay Menyhért gróf, a kiegyezést követő első magyar királyi, majd közös pénzügyminiszter, később magyar miniszterelnök születésének kétszázadik évfordulóját ünnepeljük. A magyar történetírásnak finoman szólva nem erőssége a szakminisztériumok történetének, személyiségeinek a feldolgozása. Miután a Veritas Intézet kutatási területének kezdőpontja a kiegyezés, és nálunk számos történész kolléga látókörében szerepelnek a monarchia pénzügyminiszterei, úgy gondoltuk, jó volna rámutatni azokra a köztudatból kiesett személyiségekre is, akiknek fontos szerepük volt az előző századforduló nagy gazdasági sikereiben. Ez nem túl sok ember, hiszen a dualizmus korában kevesebb pénzügyminiszter volt, mint miniszterelnök.

– Ez érdekes, mire utal?
– Arra, hogy a kor pénzügyminiszterei kellő szakmai súllyal rendelkeztek ahhoz, hogy akár kormányváltáskor is a helyükön maradjanak. A gazdaságpolitikáért szakmai szinten felelős tárcavezetők személye komoly biztosítéka volt a folytonosságnak, nem véletlen, hogy legtöbbjükből miniszterelnök is lett. A mindenkori kormányokon belül talán a pénzügyminiszteré az egyik legfontosabb tárca, békeidőben legalábbis mindenképp. A személyi folytonosság stabilitást tükröz, ami jelzésértékű a tőke, a külföldi partnerek számára. A dualizmus kora – az 1873-as nemzetközi válságot, illetve az első világháborút leszámítva – többé-kevésbé gazdaságilag nyugodt időszak volt. 

Ehhez társult az a szerencsés körülmény, hogy rendre szakpolitikusok ültek a pénzügyminiszteri bársonyszékben, és kevésbé volt a kinevezéseknek politikai jellegük. A történelmi párhuzamokkal ugyanakkor óvatosan kell bánni, mert a dualizmus óta két-három rendszerváltást is megéltünk már, a körülmények gyökeresen megváltoztak.

– Volt közös jellemzőjük? Jellemvonásokra, karakterre, képzettségre gondolok.
– Minden esetben kiváló és magasan képzett személyiségekről beszélhetünk, akik mögött megvolt a politikai támogatás még a nehéz időszakokban is. Klasszikus példája ennek Széll Kálmán, akinek súlyos gazdasági válság után kellett helyretennie az államháztartást. Nagyon stabil parlamenti háttér és kormány állt mögötte, ezért a takarékossági intézkedéseit nagy parlamenti többséggel tudta megszavaztatni. Ez azért is lényeges, mert Magyarországon mindig is nagy hagyománya volt az érzelmi politizálásnak, ami életveszélyes gazdasági ügyekben. E pénzügyminiszterek közös vonása, hogy ezt mindig ki tudták védeni, ami végtelenül fontos üzenete ennek a korszaknak.

– Az Osztrák–Magyar Monarchiában a hadügyi, a külügyi és az ezek fedezésére szolgáló pénzügyi volt a három közös tárca. Volt jelentősége annak, hogy melyik miniszter milyen nemzetiségű?
– Nagyon is! A korszak háromnegyedében magyarok voltak a pénzügyminiszterek. Ez egyrészt azt bizonyítja, hogy a magyar pénzügypolitika olyan teljesítményt nyújtott, amelyet az uralkodó is nagyra értékelt, ellenkező esetben valószínűleg inkább a gazdaságilag fejlettebb Ausztria delegálhatott volna pénzügyminisztereket. 

Persze tagadhatatlan, hogy szerepet játszott ebben a birodalmi politika is. A három közös tárca közül a hadügy élére sohasem neveztek ki magyart, és a közös külügyminiszterek esetében is kétharmadrészt az osztrák dominancia volt a jellemző. 

Alighanem a közös pénzügyminiszterségen keresztül kompenzálták Magyarországot, de ez nem von le semmit annak az értékéből, hogy a tárcavezetők egytől egyig felnőttek a feladathoz. Az aktuális kormányfő jelölte, és az uralkodónak jóvá kellett hagynia a kinevezést, azaz ­Ferenc József ellenében senki sem kapott miniszteri kinevezést.

– Konkrétan kikről emlékeztek meg a konferencián, és miért?
– Politikai válság és pénzügyi krízis kettős szorításában címmel Szigeti István kolléga Ghyczy Kálmánról beszélt, akihez az 1873-as válságból való kilábalás kötődik. Schwarczwölder Ádám kolléga az ország pénzügyi stabilitását megteremtő Széll Kálmánról, Kárbin Ákos a valutareform véghezviteléről nevezetes Wekerle Sándorról tartott előadást. Ress Imre, aki éveken keresztül a bécsi magyar levéltári kirendeltség vezetője volt, a közös pénzügyminiszterek hatásköréről, országos politikára ható informális befolyásáról értekezett, és van jó néhány személyiség, aki talán balszerencséjének is köszönhetően kiesett a köztudatból. Ilyen Lukács László, aki 1910–1912-ben volt tárcavezető, akiről Kovács Kálmán Árpád történész kollégának köszönhetően hallhattunk. Lukácsot Teleszky János követte, ő volt az, aki a pénzügyminiszteri hivatalt az első világháború időszakában töltötte be, és mint azt Ligeti Dávid kolléga is kiemelte előadásában: jelentős teljesítmény volt átalakítani a birodalmat hadigazdaságra úgy, hogy közben fennmaradjon a működőképesség.

Borítókép: Hermann Róbert (Fotó: Bach Máté)