Klasszikus vívódó, hezitáló alkata okozta a Stasi-százados vesztét

A meghasonlott egykori Stasi-tiszt, Werner Teske volt az NDK utolsó kivégzettje; tragikus történetét, amely a kommunista elnyomás látlelete is, magyarul Az utolsó küldetés címmel a filmtárakban elérhető alkotás is feleleveníti.

Forrás: Europress

Teske – aki a történtek idején még negyvenéves sem volt; ha élne, idén lett volna nyolcvan – klasszikus vívódó, hezitáló alkat volt, végül a vesztét is ez okozta. A filmben Lars Eidinger kiváló alakítása is kidomborítja, hogy sem megfelelően azonosulni nem tudott a diktatúrával, sem a kellő távolságot megtartani tőle. Vonzó volt számára a kiemelt belügyes állás, de viszonylag gyorsan meghasonlott, ami emberi gyengeségeit is a felszínre hozta, és ez stiklikkel járt együtt. A Stasi belső ellenőrzése buktatta le, a megbotlott ember pedig kiváló préda a kommunista rendszer kíméletlen belügyes nagykutyáinak, mint amilyen Erich Mielke Stasi-miniszter volt, a 80-as években már hadseregtábornok, az egész NDK-rezsim talán legerősebb embere. Mielke – biztos, ami biztos – egy kofferban tartogatta az országot irányító Erich Honeckert kompromittáló iratokat – szovjet műszóval: kompromatokat – is.

Mindketten biztos támpontként álltak a Teskét halálra ítélő katonai tanács mögött. (A felállás kísértetiesen emlékeztet az 1980-as évek Lengyelországára: a hadiállapotot fél ­évvel azután kiáltották ki Varsóban, hogy Teskét az NDK-ban kivégezték, a leszámolásokhoz Miel­ke lengyel pandantja, ­Czeslaw Kiszczak tábornok, belügyminiszter biztosította a hátteret.) A szovjet típusú megtorlás következménye a tarkólövés, amellyel Teskével végzett a hóhéra. Ezt csak az 1960-as években vezették be, a lipcsei börtönben, ahol az NDK kivégzéseit jellemzően végrehajtották, korábban a náciktól örökölt guillotin fejezte le az elítélteket – a folytonosság jegyében. A későbbi országegyesítő Helmut Kohl 1982-ben lett az NSZK kancellárja, és Kelet-Berlinben gesztusként az első, 1987-es Honecker–Kohl-találkozóra dolgozták ki a halálbüntetés eltörlésének tervét.

Az NDK több mint harminc év leforgása alatt a történelem mélyére került, csak időnként érik el az elmúlt évszázad második német diktatúrájával kapcsolatos híradások a kollektív emlékezet felszínét. Főleg olyan beszámolókról van szó, amelyeket a »Nem is volt az olyan rossz« címszóval lehet elkönyvelni. Minél távolabbi a tapasztalat, annál erősebbek a tisztára mosásának a tendenciái

–figyelmeztet Vera Lengsfeld a Die Achse des Guten német jobboldali weboldalon Az utolsó küldetésről megjelent elismerő filmkritikájában. Annyi bizonyos: egyre kevesebben élnek az 1950-es években évi százezres nagyságrendben – a berlini fal felhúzása előtt pedig már havonta több tízezren – Nyugat-Németországba menekülők közül, akiknek távozása a demográfiai összeomlás szélére taszította az NDK-t, a Teske kivégzésében is megmutatkozó őrült paranoiát is kiváltva a kelet-berlini felső vezetésből. Három évtized távlatából homályba vész, hogy az antifasizmus ideológiájára épülő országban a polgárok folyamatosan egymásra kémkedtek, az ágy alatt is poloskát gyaníthattak – sokszor joggal –, a tanár pedig a Barátság! köszöntést követően látszólag futólag kérdezte meg a diákot, látta-e az előző esti híradót, és milyen ruhát viselt a tévébemondónő. (Hátha ugyanis a nyugatnémet bemondóét írja le; a nyugati tévét tilos volt nézni.)

Teske családja az 1990-es német újraegyesítésig úgy élt új identitással, hogy azt hihették, a férfi továbbra is börtönben ül. Az egységes Németországban később elővették ezt az ügyet is, de a felülvizsgálat a felelősök enyhe börtönbüntetésével végződött.

Az NDK bűneivel kapcsolatosan a főkolomposok, Mielke­ és Honecker­ felelősségét is firtatták – a történelem iróniája, hogy utóbbi körül egy 1931-es, még a weimari demokrácia idején elkövetett rendőrgyilkosság nyomán szorult a legszorosabbra a hurok –, de mindketten ágyban, párnák közt haltak meg aggastyánként, betegen: Mielke berlini idősotthonban, Honecker önkéntes chilei száműzetésében. A Teske kivégzésére már a nyugdíjból visszahívott hóhér egyébként ugyanúgy 150 keletnémet márkát kapott jutalomként az utolsó fellépéséért, mint az a határőr, aki az utolsóként lelőtt szökevénnyel végzett 1989-ben a berlini falnál. Ebből az összegből jó párszor és bőségesen be lehetett lakmározni akkoriban egy keletnémet vendéglőben, Radeberger sörrel vagy akár Rotkäppchen (Piroska) pezsgővel öblítve le az ebédet.

Ahogy a rendszer szerint a hazaszerető, derék keletnémet állampolgárok szokták.

Tettes és áldozat

– Mennyiben volt különös Werner Teske esete az NDK-ban? Ön miért tartotta fontosnak, hogy felkutassa? – kérdezem Gunter Lange német történész-újságírót. A Stasi-tiszt ügyét feltáró Der Nahschuss (A közeli lövés) című könyv szerzője Berlinből válaszolt kérdéseinkre.
– Teske sorsa ideológiailag kapcsolódik össze az NDK-val. Egyértelművé válik a demokráciának nevezett berendezkedés és a kétes jogállamiság közötti különbség. A belnémet történelem az én életemben mint a kettéosztott Berlin nyugati részén felnőtt fiatalembernek az életében játszott elsősorban szerepet.
– Miért volt fontos a hatóságoknak, hogy elítéljék és kivégezzék Teskét; különösen, hogy valójában nem is indult útnak Nyugatra?
– Mindkét német állam titkosszolgálata működött a másiknak a területén, és mindkettő büntetőeljárást helyezett kilátásba a hazaárulás esetére. Az NDK büntető törvénykönyvé­ben ez politikai töltetet kapott. A hazaárulás kísérletét tizenkettőtől tizenöt évig terjedő­ börtönnel lehetett volna büntetni. Werner Stiller Stasi-százados – aki egyébként 2016-ban Budapesten halt meg – 1979-ben disszidált, és elárulta a nyugaton dolgozó ügynökeit. Ennek következményeit három ember szenvedte el a későbbiekben, köztük Teske, akinek semmilyen kapcsolata nem volt a nyugati titkosszolgálatokkal. Ő ténylegesen nem használta ki az alkalmat az árulásra, noha anyagot gyűjtött hozzá, és a menekülőutat is kitervelte. A Stasi belső vizsgálataiért felelős kilences számú főosztály és a katonai bíróság együtt dolgozta ki a vele szembeni eljárást, a halálos ítéletről és annak végrehajtásáról előre döntöttek, bírva Erich Mielke Stasi-miniszter és Erich Honecker, az államtanács elnöke jóváhagyását. Valójában inkább bosszúról lehetett szó, hiszen elrettentő ereje nem lehetett: az állambiztonsági minisztérium elhallgatta a kivégzést.

Gunter Lange

– Mi lett az ügy következménye az NDK összeomlása után?
– Az 1990-es években, az újraegyesített Németországban az érintett katonai jogászokat részrehajló jogalkalmazással és gyilkosságban való bűnrészességgel vádolták meg. De csak egyiküket ítélték el négy évre, annak is egy részét nyitott intézményben kellett letöltenie.
– Az NSZK nyilvánvaló elszívóhatást gyakorolt az NDK állampolgáraira. Milyen szerepet játszott ez a Teske-ügyben?
– Teske lényegében a keletnémet állampárt, az NSZEP meggyőződéses tagja volt, de nagyjából az 1970-es évek közepétől szkeptikusan kezdte szemlélni az NDK médiájának kritikátlan beszámolóit, az államvezetés elöregedését és a gazdasági célok helytelen meghatározását. Maga is tisztában volt azzal, milyen vonzóak a nyugati fogyasztási cikkek az NDK lakóinak szemében. Kihallgatói kérdésére, hogy az NSZK-ba akart-e távozni, azt felelte, inkább Ausztriát választotta volna.
– Tettes vagy áldozat volt-e végső soron Teske?
– Feltétlenül mindkettő. Húsz-húszezer nyugatnémet, illetve keletnémet márkát sikkasztott el személyes, illetve családi használatra. A disszidálás terve azért merült fel benne, mert tartott a lelepleződéstől, és szakmai­lag is elégedetlen volt. Az átszökés viszont ultima ratióként, inkább csak fiktív szándékként jelent meg a számára. Noha 1978-ban megvolt arra a lehetősége, hogy Nyugatra szökjön, mégis maradt Keleten. A tényleges ítélet még az NDK büntetőjoga szerint is visszaélés volt a joggal.

Borítókép: Feszület a Stasi egykori lipcsei vesztőhelyén, ahol Werner Teskét is meggyilkolták (Fotó: Europress/AFP)