Karikó Katalin szerint a szorgalom és a kitartás elengedhetetlen, a kudarcokból pedig építkezni kell

Angela Merkel és Bill Gates is kíváncsi a véleményére, közben nem feledi, honnan indult. Karikó Katalin felfedezéseinek is köszönhetően született meg a milliók életét megmentő, koronavírus elleni vakcina. A Széchenyi-díjas kutató a lapunknak adott exkluzív interjúban a San Diegóban főzött öreglebbencsről, a magunkba vetett hit fontosságáról, a hagyományok erejéről beszélt.

2022.12.07. Budapest Karikó Katalin Biokémikus. Magyar Nemzet Éberling András Fotó: Éberling András

– Először is gratulálni szeretnék, mindenekelőtt a második unokájához, a november 11-én született Zsuzsanna Willow Amoshoz. Miért éppen Zsuzsanna?
– Családunkban tizenkét generáció óta az elsőszülött lányok a Zsuzsanna nevet kapják. Zsuzsannának hívják a nővéremet, az anyukám, a nagymamám, a déd- és üknagymamám is ezt a nevet viselte. Zsuzsanna a lányom és most már az unokám is. A lányomnak fontos volt, hogy az ő lánya is Zsuzsanna legyen. A családi hagyományok erejét bizonyítja az is, hogy ugyanabba a pólyába tettük a kicsit, amelybe annak idején az én anyukám, aztán én, majd a lányom került a megszületése után. 

A második unoka érkezésének idején a lányoméknál, a nyugati parton lévő San Diegóban voltam három hétig. Legalább háromszor főztem meg Zsuzsi kedvenc ételét, az öreglebbencsként vagy slambucként ismert pásztorételt. A vejem – aki amerikai – szintén imádja. Ottlétemkor a nagyobbik unokámat is sokat kényeztettem, akinek Alexander a hivatalos neve. Én Sanyikának hívom, mert az Alexander nekem még mindig inkább Sándor.

A felfedezések öröme

– Idén nyáron az ELTE-n díszdoktorrá avatták. Akkor úgy nyilatkozott, hogy néhány hónap leforgása alatt párszor már körberepülte a Földet, hogy átvegyen 75 díjat, elismerést és kitüntetést. Hol tart most?
– Egyre fáradtabb vagyok, amit azonnal megért, ha elmesélem a december eleji programjaimat. Szegeden részt vettem a Szent-Györgyi Tanulmányi Verseny megnyitóján, három nappal később Angela Merkel volt német kancellár vendége voltam Berlinben, közvetlenül utána átvettem a Siemens-gyűrűt, másnap pedig a Semmelweis–Budapest-díjat. Utóbbi a századik idei elismerésem. Magam sem hiszem el, hogy mindez velem történik.
– Rangsorolhatók ezek az az elismerések?
– Ambivalens érzéseim vannak ezzel kapcsolatban. A mi felfedezéseink alapvetően mások munkáira, eredményeire épülnek. Vajon miért csak minket emelnek ki? Mindenki a Nobel-díjról beszél, pedig léteznek egyéb elismerések is. 

Az Egyesült Államok legrégebbi, kétszáz évvel ezelőtt alapított díját, a John Scott Awardot is megkaptam, amelyet korábban olyan tudósok érdemeltek ki, mint Marconi, Tesla, Thomas Edison és Marie Curie. Feldolgozhatatlan, hogy ilyen géniuszok társaságába kerültem! Hallott valaki itthon erről az elismerésről? Aligha. Egy díj értékére a nagyközönség sokszor csak abból következtet, hogy milyen felhajtás kíséri a bejelentését és az átadását. Ha beszámol róla a média, akkor odafigyelnek rá, ha nem, elsikkad a figyelem, bármilyen magas minőséget képvisel is. Én a John Scott Awardra nagyon büszke vagyok, elsősorban a korábbi díjazottak miatt.
– A Nobel-díj még hiányzik. Csalódott, hogy (még) nem kapta meg?
– Nem a díjakért kutattam. Elismerések nélkül is boldoggá tett a felfedezések öröme. Úgy érzem, másoknak sokkal fontosabb, hogy Nobel-díjas legyek, mint nekem.
– Itthon azért sokan tudják, hogy a C-vitamin előállítása Szent-Györgyi Albert nevéhez fűződik…
– Azért, mert magyar volt. Most, hogy Kanadában voltam, arra kértem fiatalokat, hogy soroljanak fel kanadai jégkorongozókat. Mindenki ismert néhányat. Amikor azt kértem tőlük, hogy nevezzenek meg kanadai kutatókat is, síri csend honolt a teremben. Nem azért, mert ott nincsenek kiváló szakemberek, hanem mert a munkájuk, a személyük ott sem áll az emberek érdeklődésének a középpontjában. Az embereket egyébként általában nemigen érdekli, hogy ki fedezte fel a betegségüket gyógyító hatóanyagot. Az a lényeg, hogy hasson, és kész.
– Mikor dőlt el, hogy a tudománynak szenteli az életét?
– Nem az alsó tagozatban. Elsős kisiskolásként négyes volt a bizonyítványom. Bevallom, nem volt semmilyen különleges képességem. A kisújszállási általános iskola felső tagozatán azonban nagyon jó kémia- és élővilágtanárom volt, akik inspiráltak az ismeretszerzésre, a tudásra. Ma is büszke vagyok rá, hogy nyolcadikos koromban harmadik lettem az országos élővilág tantárgyi versenyen. 

A középiskolában is kiváló pedagógusok tanítottak. Nekik köszönhetően már másodikos gimnazistaként tudtam, hogy kutató bio­lógus leszek. 1973-ban vettek fel a szegedi József Attila Tudományegyetem biológus szakára, ahol három évig népköztársasági ösztöndíjas voltam. 

A diploma megszerzése után akadémiai ösztöndíjat kaptam, Tomasz Jenő szerves kémikus hívott meg a Magyar Tudományos Akadémia Szegedi Biológiai Központjában (SZBK) működő kutatócsoportjába. Akkoriban azt éreztem, minden hallatlanul fontos, amit csinálok. 1982-ben doktoráltam, majd jött a kijózanodás: 1985 táján létszámcsökkentés miatt elküldtek az SZBK-ból: éppen a harmincadik születésnapomon kaptam meg az elbocsájtó üzenetet, amely nagyon szomorúvá tett.

Karikó Katalin. Fotó: Éberling András

Jobbnak lenni a legjobbak között

– Érezte bármikor hátrányát a vidéki létnek?
– Kisújszállás tizen-egynéhány ezer lakosú kisváros. A mi házunkat nádtető borította, az utcai közkútra jártunk vízért, mert akkoriban nem volt még vízvezeték. Tízéves koromban láttam először tévét. Nem volt hűtőszekrényünk és egyéb elektromos háztartási eszközünk sem (ahogy akkoriban persze másoknak sem nagyon), de volt helyette szerető és támogató családi közeg. 

Édesapám hentes volt, édesanyám könyvelő. A nővérem közgazdász lett, tudományos fokozatot szerzett, eredményes vállalkozást működtet. Mi sohasem amiatt sajnálkoztunk, hogy mink nincs, hanem abból igyekeztünk előnyt szerezni, amink volt. Az egyetemi évfolyamtársaim egy része már az egyetemre kerülve tudott angolul, volt, akinek már nyelvvizsgája is volt. Én egy kukkot sem tudtam, de keményen dolgoztam, hogy behozzam a lemaradásomat. Mindig is szorgalmas voltam, amit a tudomány szeretete erősített. Nekem ez fontos volt az életben.
– Olvastam, hogy nem mindenki támogatta. Egyik középiskolai tanára azt mondta, elintézi, hogy ne vegyék fel a szegedi egyetemre.
– Korán megtanultam, hogy nem mindenki nekem szurkol, hogy vannak ellenlábasaim is. Ez mindig arra sarkallt, hogy másoknál többet nyújtsak. A legjobbnak kellett lennem a felvételin, hogy kétség se férjen a bejutásomhoz. Pályafutásom alatt legalább négyszer tanácsoltak el különböző munkahelyekről. A Canada Gairdner International Awards díjátadón őszintén mondtam köszönetet mindazoknak, akik megpróbálták nehézzé tenni az életemet. Ők ugyanis arra ösztönöztek, hogy még jobb legyek.
– Azt mondja, hogy az ellendrukkereinek, a gáncsoskodóknak tartozik köszönettel?
– Gimnazistaként levelet írtunk Selye Jánosnak, a világhírű stresszkutatónak. Tőle tanultam meg, hogy az embernek tudnia kell kezelni a stresszhelyzeteket. Megtanultam a negatív kritikákból is építkezni: ha visszadobták a tanulmányomat, vagy elutasították a pályázati kérelmemet, mindig alaposan áttanulmányoztam az indoklást. Nem a bírálókban kerestem a hibát, hanem önmagamban: lehet, hogy én követtem el hibát, valamit talán nem magyaráztam el elég világosan, ezért nem értették meg az üzenetemet. Azt vallom, tanulni kell minden elutasításból. 

Az nem segít, ha mindig másokat okolsz a sikertelenségeid miatt. Meg kell tanulni a kudarcokat előnnyé formálni. Hosszú távon ez jóval hasznosabb. Persze csak akkor eredményes, ha sok energiát fektetsz bele.
– Tehát az egyik jótevője az az ember, aki 1985-ben eltanácsolta a Szegedi Biológiai Központból?
– Igen! Ha nem teszi meg, most biztosan nem tartanék itt. Itthon akartam maradni, nem sikerült. Aztán Európában néztem álláslehetőségek után, ez az út sem volt járható. Ezután mindenünket pénzzé tettük, majd a hároméves Zsuzsanna lányunkkal és a férjemmel elindultunk az Egyesült Államokba. A jegyünk csak egy irányba szólt. A Temple Egyetemről három nagyon produktív év után elmentem, mert más irányban akartam folytatni a kutatást. 1989-ben kerültem a Pennsylvaniai Egyetemre (UPenn), ahol huszonnégy évig kutattam. 1990-ben visszautasították az első mRNS-sel kapcsolatos pályázatomat, de nem csüggedtem. 

Győzködtem magam, hogy ne adjam fel, hogy újra és újra pályázzak, hiszen a kutatási eredmények is egyre reménytelibbek lettek. Aztán 2013-ban a UPennről azzal küldtek el, hogy nem hozok pénzt. Azóta persze nagyon sok pénzhez jutottak a Drew Weismannal közös szolgálati szabadalmunk értékesítéséből. Ha akkor nem küldenek el, akkor nem megyek Németországba a BioNTechhez, és akkor ma valószínűleg nem létezne a BioNTech–Pfizer vakcina. 

Az elutasításokból, kudarcokból sok dolgot megtanultam. Az egyik az, hogy nem engedtem, hogy mások ítélkezzenek felettem, hanem a kudarc utáni döntéseimmel én határoztam meg önmagamat és a további utamat. Pályám első, elismerésekben nemigen bővelkedő negyven évét nem kudarcként éltem meg. A laborban csodálatosan éreztem magam. Szabad voltam, azt csináltam, amit fontosnak gondoltam. A tudományos kutatásban a legtöbb stressz abból adódik, hogy sok kutató számára egy idő után nem a kíváncsiság vezérelte kísérletezés a fontos, hanem az egyre magasabb pozíció elérése. A kutatásokat sokan a nagyobb rang és hatalom megszerzésé­hez vezető út közbülső állomásának tekintik. 

A fiatalkori célból – felismerni valami újat, és azt tudományos folyóiratban közzétenni, hogy minél többen megismerjék – eszköz lesz, kényszerűség, ami csak az előrejutáshoz, a kinevezéshez fontos. Így aztán éppen a felfedezés öröme vész el, és marad helyette a feszültség, a versengés az egyre magasabb pozíciók megszerzéséért. Én nem voltam törtető, engem mindig a tudásvágy hajtott. Meg is lett az „eredménye”: az egyetemen nemhogy nem jutottam előbbre, de még a tudományos beosztásomból is leminősítettek.
– Miért állt fel a BioNTech cég alelnöki székéből az idén ősszel?
– 2013-ban kapcsolódtam be az ottani munkába. Az alapokat leraktuk, felépítettünk egy sikeres céget, a vállalat most már nélkülem is jól működik.
– Számtalan alkalommal előfordul, hogy adott szakterületen kiemelkedően eredményes kutatóról azt feltételezik, hogy mindenhez ért. Megtapasztalta, hogy a képzettségén messze túlmutató kérdésekre is választ várnak öntől?
– Számtalanszor. Biokémikus vagyok, nem orvos, de ha betegek kérnek tanácsot, megpróbálok segíteni nekik, orvos kollégámmal igyekszünk megválaszolni a kérdéseiket.
– Meglepően közvetlen. Egyetemistákat, pályakezdő kutatókat egyenrangú partnerként kezel. Önnel mintha egyáltalán nem szaladt volna el a ló. De mi tartja vissza a paripáját?
– Kellően hosszú időt éltem ahhoz, hogy a világhír, a felfokozott érdeklődés ne tudjon megváltoztatni. Természetesen örülök, hogy Bill ­Gatesnek nem kell bemutatkoznom, mert tudja, ki vagyok, de a sikernek nem ez a mércéje, a sikert nem ilyesmivel mérik. Lelkem mélyén megmaradtam ugyanannak a lelkes és kíváncsi kutatónak, aki évtizedek óta vagyok. Elfogadom, hogy a díjakkal kötelezettségek is együtt járnak. Sokat gondolkodtam azon, hogy a díjak átvételét követő beszélgetésekben mire irányítsam a hallgatóság figyelmét. 

Egyik célom a tudomány népszerűsítése, a másik pedig az, hogy megkedveltessem a fiatalokkal a természettudományokat. Saját életemről szólva mindig hangsúlyozom, hogy egy kutatónőnek nem kell választania a szakma művelése és a családalapítás, a gyermekvállalás között. Egy nő anyaként és kutatóként is képes helytállni. A gyermek születése utáni első években természetesen sok segítségre van szükség. Megfelelő bölcsődei és óvodai ellátás nélkül nekem is otthon kellett volna maradnom, hiszen nem volt pénzünk dadusra, bébiszitterre. A társadalmi elvárás ilyenkor általában az, hogy a nők „áldozzák fel” magukat, mert úgy tartják, hogy a gyermeknevelés elsősorban a nők feladata. Tőlem mindig megkérdezik, hogyan tudtam összeegyeztetni a munkát és a családot. Ha ötgyerekes családapa lennék, vajon kit érdekelne ez a szempont…

A családra koncentrálva

– Azt szokták mondani, hogy minden sikeres férfi mögött áll egy nő, aki segíti a partnerét. Vajon ez a szlogen megfordítva is igaz lenne? Férje, Francia Béla, igencsak jó támogatója lehetett, és nemcsak a feleségének, hanem Zsuzsi lányuknak is, aki szintén messzire jutott: kétszeres olimpiai és ötszörös világbajnok evezésben. Mit köszönhet a férjének?
– Nélküle nem tartanék itt, mindenben mellettem állt. Nem voltak olyan elvárásai, hogy a kísérletektől zajos időszakokban meleg étellel várjam őt. Elfogadta a kutatóléttel járó életformát. Asztalos édesapjától ellesett néhány szakmai fogást. A bútorainkat ő készítette el, legújabb munkájaként üveges szekrényt állított össze a kitüntetéseimnek. Most, december hatodikán volt 45 éve, hogy megismerkedtünk egy biológusok által szervezett egyetemi bulin. Akkor még mindketten diákok voltunk.
– Tartja a kapcsolatot a barátaival?
– Nem volt időm mély baráti kapcsolatok kiépítésére, ápolására. Fiatalon elköteleződtem a tudomány iránt, minden energiámat arra fordítottam, hogy abban jó legyek. És természetesen a családomra koncentráltam.
– A tavalyi, meglehetősen mozgalmas év után – még 2021. december 23-án is díjátadáson vett részt Los Angelesben – milyen lesz az idei karácsony?
– Ketten leszünk otthon a férjemmel. Én ilyenkor fiatalságom, a hetvenes és nyolcvanas évek magyar táncdalénekeseinek dalait szeretem hallgatni.

Névjegy

Karikó Katalin 1955-ben Szolnokon született. Az Amerikai Egyesült Államokban élő Széchenyi-díjas magyar kutatóbiológus Kisújszálláson nőtt fel. 1978-ban a szegedi József Attila Tudományegyetem biológia szakán diplomázott. 1978–1982 között a Szegedi Biológiai Központban folytatta PhD-tanulmányait, 1983-ban avatták doktorrá. 1985-től az Egyesült Államokban él. A Covid–19-világjárvány megfékezésére hivatott mRNS-vakcina létrehozását felfedezéseivel alapozta meg. Tizennégy amerikai szabadalommal rendelkezik. 2022-ben a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagjává választotta.

Borítókép: Karikó Katalin (Fotó: Éberling András)