Elképzelni is nehéz, Losonczy Géza tavalyelőtt lett volna 70 éves. Ha valakire illik az elkoptatott frázis, Losonczy Géza maga volt a fiatalság.
Negyvenéves korában ölték meg, börtöncellájában a Kádár-kormányzat pribékjei. A gyilkosság körülményei és időpontja ismeretlenek. Lehetséges, hogy a megrendült elmeállapotú és éhségsztrájkot folytató rabot „mesterséges táplálás” közben vagy módszerével tették el láb alól 1957 decemberében (december 21-én a magyar Munkásmozgalom-történeti lexikon 1976. évi kiadása szerint), vagy valamivel később, a készülő Nagy Imre-per vizsgálati szakaszában. Mindenesetre a vértörvényszék előtt már nem jelent meg. Az 1958. június 16-i per ítélete szerint „Losonczy Géza terhelt ellen az ügyészség a bírósági eljárást megszüntette, mert nevezett időközben, betegség következtében meghalt”. A többi vádlott közül Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst halálra ítélték és kivégezték, Szilágyi Józsefet már korábban félholtra verték, halálra ítélték és kivégezték, Kopácsi Sándort életfogytiglani, Donáth Ferencet 12 évi, Jánosi Ferencet 8 évi, Tildy Zoltánt 6 évi, Vásárhelyi Miklóst 5 évi börtönre ítélték.
Losonczy három rendszer börtönét járta meg. Letartóztatták a Horthy-korszakban mint illegális kommunistát; a Rákosi-rendszerben mint a Kádár János, Donáth Ferenc, Újhelyi Szilárd, Kállai Gyula és társaik elleni koholt per egyik vádlottját; végül egykori elv- és börtöntársa, Kádár kormányzata alatt.
Nem ő az egyetlen. Donáth is, Haraszti Sándor is, más kommunisták is hasonló sorsra jutottak. Talán mint örök lázadók, miként Albert Camus „lázadó embere”? Talán mint rendhagyó kommunisták? Vagy mint a periodikusan megújuló államterrorizmus ártatlan áldozatai? Mindebben van valami igazság, ha hozzá kell is tennünk, hogy a kommunista párt által megbélyegzett „Horthy-fasizmus” törvénytisztelőbb és humánusabb volt az illegális kommunistákkal való bánásmódjában, mint saját pártállamuk.
[…] Nagy Imre kérésére Losonczy átvette a Magyar Nemzet főmunkatársi állását, majd ott találjuk 1954 és 1956 között mindenütt, ahol a szellem fegyverével folyt a harc a Rákosi–Gerő-rendszer ellen.
Nagy Imre leváltása után sem enged egy tapodtat sem. Pedig […] Rákosi személyesen is megpróbálta „megpuhítani”. Losonczy ehelyett az életre pezsdült magyar sajtó legkeményebb cikkeit írja, ő lesz az 1955. őszi úgynevezett „írói memorandum” egyik kezdeményezője, részt vesz a Petőfi Kör nyilvános értekezletein, az 1956. júniusi sajtóvitán ő tartja az egyik legfontosabb előadást.
[…] 1956. október 23. Losonczy Géza fiatal életének utolsó indulója. Aznap délelőtt – ennyi igaz a későbbi vádiratból – az ő lakásán találkozik Nagy Imre vele, a házigazdával, valamint Haraszti Sándorral, Újhelyi Szilárddal, Vásárhelyi Miklóssal, Gimes Mikóssal, Jánosi Ferenccel… A társaság fele, mint láthatjuk, volt „debreceni”. A megbeszélés témája – mi más lehetne? – a helyzet mérlegelése, a perspektívák, a kibontakozás lehetőségei. Összeesküvés? Ha összeesküvés az, hogy egy ország volt miniszterelnöke és a párt volt politikai bizottsági tagja három volt kommunista államtitkárral és vezető újságírókkal arról beszél, hogy mi lesz holnap, amikor egykét órán belül százezres tömegek tüntetése kezdődik … akkor összeesküvés folyt ezen a délelőttön. De ez csak a sztálinista félfasizmus szemében áll így. Egyébként a megbeszélés résztvevői nem is mindenben értettek egyet. Nagy Imre nem helyesli a tüntetést. Losonczy, mint legtöbb társa, helyesli: a Gerő-féle pártvezetés csak tömegnyomás súlya alatt képes, ha képes bármit is változtatni.
24 óra sem telik el, s a nézeteltérés Nagy Imre és barátai közt a szakításig fokozódik. Míg Nagy a kezdődő forradalom drámai éjszakáján, bent a pártközpontban, ahová behívták, hogy mentse, ami menthető, jelentősebb feltételek nélkül elfogadja a felajánlott szerepet, vagyis a miniszterelnökséget, addig Losonczy, valamint Donáth Ferenc elutasítja az események „ellenforradalomnak” való minősítését, és lemondanak újkeletű központi vezetőségi tagságukról. Ezt levélben közlik, majd – miután Gerő lemond, és Kádár János lép a helyére – mégis részt vesznek a pártvezetőség október 26-i ülésén, azt javasolva, hogy kezdjenek tárgyalásokat a felkelőkkel a társadalmi béke és a kibontakozás érdekében.
A KV, amelynek összetétele Rákosi óta alig módosult, leszavazza az indítványt (Donáthon és Losonczyn kívül csak Horváth Márton szavaz mellette), mire Losonczy és Donáth kivonul a teremből, s ezután nem vesznek részt ennek a minden ízében elmeszesedett testületnek a tevékenységében mindaddig, míg az, október 28-án, fel nem oszlatja saját magát.
Ettől kezdve azonban Losonczy, valamint Donáth, Vásárhelyi Miklós, Gimes Miklós, Széll Jenő, Szilágyi József és a megújhodás többi híve ismét Nagy Imre mellé áll. Segítik „átlépni a Rubikont”, vagyis megszabadulni a pártapparátus bénító nyomása alól, s „feltámadott a tenger, a népek tengere” gigászi erejével együtt megújítani az országot. Erre egy hetük van, vagy annyi sem. Ezalatt Losonczy belép a koalíciós, többpárt-összetételű szűkebb kormányzati kabinetbe, majd a feloszlatott és újjáalakult párt, az MSZMP ideiglenes vezető szervébe. Ez volt az a pártvezetés, amelynek hét tagjából hatot bitófára, börtönbe vagy deportációba küldött… a hetedik.
(Molnár Miklós: Losonczy Géza emlékezete, Kapu, 1989. november. Az idézetek forrása: Arcanum Digitális Tudománytár)
Hatvanöt éve, 1957. december 21-én hunyt el tisztázatlan körülmények között Losonczy Géza újságíró, Nagy Imre kormányának államminisztere, az 1956-os forradalom mártírja.
Borítókép: Kádár János (Fotó: Fortepan/Album059)
