– Mi vette rá arra, hogy Kádár János és Grósz Károly kapcsolatával foglalkozzon?
– A szegedi Móra Ferenc Múzeumba, amelynek a történésze vagyok, 2011-ben bekerült egy igen jelentős fotógyűjtemény a Kádár-korszakról és a rendszerváltásról. Enyedi Zoltán egykori fotóriporter negyvenezer fényképéről van szó, amelyek között számos olyan fotót is felfedeztem, amely akkor készült, amikor Grósz Károly 1988. augusztus 28-án visszatért Aradról a Ceausescuval folytatott tárgyalásokról. Ebben az évben 13 éves voltam, és a barátaimmal kimentünk a makói főút mellé meglesni a konvojt, amellyel Grósz visszajött. Ekkor még mindenki úgy volt vele, milyen bátor, hogy szembe mer nézni Ceausescuval. A szegedi televíziónak adott interjújából derült ki, hogy a megbeszélés kudarcba fulladt. Később elnyertem a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Molnár Tamás Kutatóintézetének egyik ösztöndíját, amelynek köszönhetően megírhatom Grósz Károly életrajzát. Menet közben fogalmazódott meg, mi lenne, ha szűkebb nézetből is megközelíteném a témát, és populárisabb formában feldolgoznám Kádár János és Grósz Károly kapcsolatát. Ez az ötlet vezetett el az Apagyilkossághoz.
– A cím hallatán krimire gondol az ember. Valójában mire utal az apagyilkosság?
– Tisztában vagyok azzal, hogy ez vad cím, maga a szöveg viszont reményeim szerint szelíden elemző. A metafora mögött a következő szempont áll: amikor az 1988. évi májusi pártértekezleten Kádár János átadta a hatalmat Grósznak, új Politikai Bizottság (PB) is alakult. Az 1980-as években és már korábban, a kommunista diktatúra időszakában a PB döntéshozó szervként működött. Kádár két-három főt akart volna lecserélni a bizottsági tagok közül 1988-ban, hogy ne tűnjön úgy, mintha maga a rendszer bukott volna meg, de a pártértekezlet küldöttei – valószínűleg Grósz Károly és a központi bizottság titkára, Berecz János közreműködésével – kiseperték az összes egykori kádáristát. Ezért is mondhatjuk, hogy Grósz nem Kádár Jánost buktatta meg, hanem a kádárizmust. Ő lett az új főtitkár, Kádár a Magyar Szocialista Munkáspárt elnöki titulusát kapta meg. A címben használt metafora onnan ered, hogy az értekezlet után Kádár azt mondta a titkárságvezetőjének, Katona Istvánnak, hogy megjelentek a környezetében a Brutusok. A történeti legendárium szerint Brutus az apagyilkosság jelképe. Bár a kapcsolat nem szakadt meg Kádár és Grósz között, Kádár sosem tudta feldolgozni, hogy Grósz fontosabbnak tartotta a lojalitásnál a radikális politikai változtatást. Furcsa mentori viszony volt az övék. Kádár méltányolta, hogy Grósz munkásszármazású, és úgy érezte, megbízhat benne.
– A pártfőtitkári csere Kádár döntése volt, vagy a Szovjetunió is hatott rá?
– Miközben zajlott a májusi pártértekezlet, a Bajza utcai szovjet nagykövetségre már megérkezett a Szovjet Kommunista Párt főtitkára, Gorbacsov gratuláló távirata Grósz számára. Valamit tudhattak. Hatalomra kerülése után nem sokkal Gorbacsov jelezte az idősödő Kádárnak, gondolkodjon el az utódláson. Kádár felemás megoldáshoz folyamodott, hiszen főtitkár maradt, de 1987 júliusában miniszterelnökké tette Grószt. Ezzel azt akarta felmutatni a Szovjetuniónak, hogy komoly személyi változás történt. Az új miniszterelnök rendkívül buzgón, dinamikusan vágott bele a kormányfői tevékenységbe, reformkorszakot indított el. Személye Gorbacsovnak is feltűnt. Miniszterelnöki kinevezése után, 1987 nyarán Grósz Moszkvába látogatott. Gorbacsovnak az lehetett róla a benyomása, hogy megvan az emberük, hiszen vele összhangban komoly változást akartak Magyarországon, ennek érdekében diplomáciai szálakat is megmozgattak.
– Két olyan fontos interjút is felhasznált forrásként, amelyek eddig nem kaptak nyilvánosságot. Melyik ez a kettő?
– Az egyiket Vitézy László, a tekintélyes filmrendező az 1990-es évek elején készítette Grósz Károllyal. Ebben a hosszú életinterjúban a politikus őszintén, precízen beszél a múltjáról, önmagáról. A másikat szintén kiváló dokumentumfilmes rögzítette: Róna Péter. Ez azért mellbevágóbb az előzőnél, mert Grósz halála előtt egy-két hónappal vették fel hanggal, képpel. Ezeken a felvételeken már nem az a Grósz Károly szerepel, akit az ország megismert, hanem egy súlyosan beteg ember, aki készül a halálára. Pont ezért életgyónásaként is felfogható, ami miatt némiképp szubjektív. Az oral history anyagok esetében előfordulhat, hogy a visszaemlékező elhallgatja a történteket, vagy csak részben pontosak az emlékei. Ezzel számolnia kell a történésznek. Ettől függetlenül rendkívül értékes forrás mindkettő, számomra nagy segítséget jelentettek.
A két interjún kívül minden olyan vonatkozó forrást felhasználtam, amely ma elérhető. Ezt azért kell hangsúlyozni, mert bármikor előkerülhetnek olyan dokumentumok, amelyek átírhatják a történeti narratívákat.
