Már a Jaffa Kiadó gondozásában megjelent Biszku – A megtorlás belügyminiszterének életútja című 255 oldalas kötet bevezetőjében jogosan villantja fel a szerző, hogy a rendszerváltás után Biszku Béla volt az egyetlen az egykori vezető pártállami politikusok közül, akit bíróság elé állítottak az 1956 utáni megtorlásban játszott szerepe miatt, s ezzel személye egyaránt vált a Kádár-rendszer bűneinek és az elszámoltatás kudarcának szimbólumává. Erkölcsi értelemben azonban még rosszabb a helyzet Biszku Bélával kapcsolatban, elegendő, ha a több száz kivégzettre és az őket gyászoló családtagjaikra, baráti köreikre gondolunk (és akkor még nem beszéltünk azok sokaságáról – ők voltak többen –, akik a szovjet csapatok és magyar csatlósaik elleni harcban estek el), mivel soha, még majdnem 95 évig (!) tartó élete legvégén sem volt hajlandó elismerni bűnösségét – állítólag ezt még Kádár János is megtette, legalábbis Németh Miklós, a rendszerváltás előtti utolsó kommunista miniszterelnök szerint eléggé valószerűtlen módon még papot is hívatott magához halálos ágyán –, ezzel viszont nem hithű kommunista, hanem megátalkodott gonosztevő lett és maradt.
A kötet világos szerkezetű, kronológiai sorrendben halad Biszku Béla életútján, így szemünk előtt bontakozik ki, hogyan emelkedett ki elvtársai közül a kommunista szempontból kulcsfontosságú angyalföldi térségből az agilis, ámde középszerű kvalitásokkal rendelkező pártkáder, és vált a Kádár-rendszer korai és érett szakaszának egyik legmeghatározóbb alakjává, a dogmatikus szélsőbaloldali ideológia gyakorlati átültetőjévé és szószólójává. Már a gyerekkoráról is megtudunk érdekes részleteket, például azt, hogy a keresztanyja, Ilku Mária rokonságban állt a később szintén kommunista csúcsvezetői posztra emelkedett Ilku Pál honvédelmi miniszterhelyettessel, majd művelődésügyi miniszterrel (ilyenek ezek a kommunisták, mindenhez értenek), illetve azt is, hogy az 1929-es tarpai parlamenti pótválasztás utáni ellenzéki tüntetésen részt vett a nagybátyja is, akit a csendőrök nagyon megvertek és később beleőrült a történtekbe, majd nem sokkal ezután meg is halt. Különösen meglepő adalék is kiderül Biszku Béla diákéveiről, ugyanis az erről szóló füzeteit átvizsgálva a történész rámutat arra, hogy a majdani belügyminiszter – persze a korszellemnek megfelelően – dolgozatokat írt a keresztény templomokról, saját maga fogalmazott egy imát is, amit vallásos buzgalom hatott át, illetve dagályos körmondatokban számolt be többek között a bérmálkozásáról is, sőt még az is felmerült – valószínűleg szülői nyomásra –, hogy papi pályára lép, de erről az egyik tanára gyorsan lebeszélte. Az egyik fogalmazásában pedig tizenöt évesen Erdély elvesztését „legfájóbb érzelmének” nevezte. Időközben, tizennégy éves korában apja elhagyta a családot, akik ekkor meglehetősen nagy szegénységben éltek, amikor Budapestre költöztek, még az is előfordult, hogy kilakoltatták őket, mert nem tudták fizetni a lakbért, így egy hónapra a lépcsőházban (!) húzták meg magukat. Budapest egyik legszegényebb negyedében, az angyalföldi Tripoliszban találtak végül otthonra (ott lakott egész életében Radics Béla „gitárkirály” is).
