Már a Jaffa Kiadó gondozásában megjelent Biszku – A megtorlás belügyminiszterének életútja című 255 oldalas kötet bevezetőjében jogosan villantja fel a szerző, hogy a rendszerváltás után Biszku Béla volt az egyetlen az egykori vezető pártállami politikusok közül, akit bíróság elé állítottak az 1956 utáni megtorlásban játszott szerepe miatt, s ezzel személye egyaránt vált a Kádár-rendszer bűneinek és az elszámoltatás kudarcának szimbólumává. Erkölcsi értelemben azonban még rosszabb a helyzet Biszku Bélával kapcsolatban, elegendő, ha a több száz kivégzettre és az őket gyászoló családtagjaikra, baráti köreikre gondolunk (és akkor még nem beszéltünk azok sokaságáról – ők voltak többen –, akik a szovjet csapatok és magyar csatlósaik elleni harcban estek el), mivel soha, még majdnem 95 évig (!) tartó élete legvégén sem volt hajlandó elismerni bűnösségét – állítólag ezt még Kádár János is megtette, legalábbis Németh Miklós, a rendszerváltás előtti utolsó kommunista miniszterelnök szerint eléggé valószerűtlen módon még papot is hívatott magához halálos ágyán –, ezzel viszont nem hithű kommunista, hanem megátalkodott gonosztevő lett és maradt.
A kötet világos szerkezetű, kronológiai sorrendben halad Biszku Béla életútján, így szemünk előtt bontakozik ki, hogyan emelkedett ki elvtársai közül a kommunista szempontból kulcsfontosságú angyalföldi térségből az agilis, ámde középszerű kvalitásokkal rendelkező pártkáder, és vált a Kádár-rendszer korai és érett szakaszának egyik legmeghatározóbb alakjává, a dogmatikus szélsőbaloldali ideológia gyakorlati átültetőjévé és szószólójává. Már a gyerekkoráról is megtudunk érdekes részleteket, például azt, hogy a keresztanyja, Ilku Mária rokonságban állt a később szintén kommunista csúcsvezetői posztra emelkedett Ilku Pál honvédelmi miniszterhelyettessel, majd művelődésügyi miniszterrel (ilyenek ezek a kommunisták, mindenhez értenek), illetve azt is, hogy az 1929-es tarpai parlamenti pótválasztás utáni ellenzéki tüntetésen részt vett a nagybátyja is, akit a csendőrök nagyon megvertek és később beleőrült a történtekbe, majd nem sokkal ezután meg is halt. Különösen meglepő adalék is kiderül Biszku Béla diákéveiről, ugyanis az erről szóló füzeteit átvizsgálva a történész rámutat arra, hogy a majdani belügyminiszter – persze a korszellemnek megfelelően – dolgozatokat írt a keresztény templomokról, saját maga fogalmazott egy imát is, amit vallásos buzgalom hatott át, illetve dagályos körmondatokban számolt be többek között a bérmálkozásáról is, sőt még az is felmerült – valószínűleg szülői nyomásra –, hogy papi pályára lép, de erről az egyik tanára gyorsan lebeszélte. Az egyik fogalmazásában pedig tizenöt évesen Erdély elvesztését „legfájóbb érzelmének” nevezte. Időközben, tizennégy éves korában apja elhagyta a családot, akik ekkor meglehetősen nagy szegénységben éltek, amikor Budapestre költöztek, még az is előfordult, hogy kilakoltatták őket, mert nem tudták fizetni a lakbért, így egy hónapra a lépcsőházban (!) húzták meg magukat. Budapest egyik legszegényebb negyedében, az angyalföldi Tripoliszban találtak végül otthonra (ott lakott egész életében Radics Béla „gitárkirály” is).
Ilyen előzmények után kissé – de nem nagyon – meglepő, hogy 1938-ban a Wertheim gépgyári szerszámlakatos Biszku Béla megbarátkozott a kommunista eszmékkel, majd 1944-ben részt vett az ellenállási mozgalomban is. 1945-ben aztán kinyílt a világ számára, a kötet gondosan végigkíséri karrierjét egy külön fejezetben 1956-ig. Megtudjuk, hogy részt vett az angyalföldi pártszervezet megalapításában, és ott volt mellette ekkor az a Nezvál Ferenc is, aki úgyszintén az 1956 utáni megtorlások egyik kulcsfigurájává nőtte ki magát, hiszen cipőfelsőrész-készítőből igazságügy-miniszterként működött közre a halálos ítéletekben. Szívós munkával – miközben féléves pártiskolát is elvégzett – három év alatt elérte, hogy 1948-ban ő legyen a kommunista párt, az MDP Nagybudapesti Pártbizottsága Káderosztályának vezetőhelyettese, amely poszton komoly ráhatása volt, hogy mikor melyik funkcióba ki kerüljön, és fegyelmi ügyeket is kezdeményezhetett. Innen már csak egy ugrás volt, hogy tagja legyen a fővárosi pártbizottságnak, sőt annak egyik titkára legyen. Érdekes színfoltja a kötetnek és egyben Biszku Béla pályafutásának az a kis kitérő, amikor Biszku Bélán a betegesen erőltetett „éberséget” kérték számon 1951-en, a Rákosi-rendszer egyik legsötétebb évében. Ehhez képest viszont meglepő fordulat volt karrierjében, hogy 1953 júliusában (miután Rákosiékat megfeddték Moszkvában és Nagy Imrét kellett kinevezni miniszterelnöknek) Földvári Rudolf a maga utódjául Biszkut ajánlotta a budapesti pártbizottság első titkári székébe. Korai volt még a javaslat, Biszkut újra pártiskolára küldték, ezúttal két évre, ami akkoriban a pártfőiskolának felelt meg, és miután elvégezte – kapott hozzá egy pártbüntetést (!) is –, vezetett az útja egy újabb ugródeszkához, a XIII. kerületi pártbizottság első titkári székébe, ahol Kádár Jánost váltotta fel. Aki ennek a kerületnek az első embere volt, az méltán számíthatott arra, hogy még magasabbra, az országos politikába vezet az útja. Ebben a funkcióban a végletekig opportunista magatartást tanúsított, ha kellett, két héten belül szöges ellentétben nyilvánított véleményt Rákosiról is, éppen akkor, amikor moszkvai utasítás alapján 1956 júliusában leváltották a rettegett pártvezért, akinek a helyére Gerő Ernő került, nem különösebben megváltoztatva a párt politikáját.
A kötet itt ér Biszku Béla tevékenységének kétségkívül központi témájához, az 1956-os forradalom és szabadságharchoz.Plasztikusan mutatja be a sodró történéseket: Biszku Béla hogyan is viselkedett az első napokban – például október 23-án angyalföldi párttitkárként beleszagolt a tüntetések levegőjébe, hogy megtudja, mi is történik valójában. A szükséges forráskritika alkalmazása után történész levonja a megfelelő következtetéseket, megkérdőjelez olyan visszaemlékezéseket, beszámolókat, amelyek tényszerűen nem összeegyeztethetők a valósággal, így egy reális, jól körülhatárolható képet kapunk Biszku Béla ez idő tájt tanúsított magatartásáról, többek között arról, hogy mennyire kétségbe vonható az az állítás, miszerint október 23-án Kádár Jánossal együtt ment a Magyar Rádióba közölni a párt utasításait, és megfelelőképpen szétszálazza a Köztársaság téri pártház ostromának Biszku Bélát érintő történéseit is. Még az az abszurd jelenet is kirajzolódik szemünk előtt, hogy a magyar elvtársak, amikor 1956. október végén a szovjet „nagy testvér” látszólag elengedte a kezüket, a Parlament párnázott ajtóit levéve azokon aludtak, és éppen innen akarták megszervezni az „illegális” kommunista mozgalmat, mert több véleményvezérük is úgy látta, ezt a harcot egyelőre elvesztették – mint sajnálatos módon láthattuk, nem ez a harc lett neki a végső. Még az is eszükbe jutott, hogy ők maguk szerveznek önállóan (a szovjetek nélkül!) egy kis sereget, amellyel a felkelők ellen harcolnak, megvédve a kommunizmus eszméit.
Biszku Béla hozzá hasonlóan keményvonalas kollégájával, Földes Lászlóval (Hobo apjával) – aki nem átallotta a válságos napokban a párt katonai bizottsága képviseletében a pártállami vezetést arra az őrületes borzalomra biztatni, hogy robbantsák fel a Corvin közt a forradalmárokkal egyetemben – együtt helyezkedett, hovatovább bujkált november elején, hol a Külkereskedelmi Minisztériumban aludt, ahol Hobo apja volt a miniszterhelyettes, hol egy ÁVH-s tiszt nővérénél húzta meg magát, ekkor a felesége is elhagyta Victor Hugo utcai lakásukat. A történések fonalából kirajzolódik, hogy a párt legfelsőbb vezetésében is nagy volt a fejetlenség, az elvtársak nem tudtak szervezetten védekezni, sokan közülük igyekeztek a zavarosban halászni, és még a szovjet intervenció napján, november 4-én sem volt szinte senki a fővárosi pártbizottság épületében, az gyakorlatilag ezekben a napokban nem működött. Úgy tűnik azonban, hogy politikai előélete, manőverezési képessége és nem utolsósorban a csillagok szerencsés együttállása meghozta gyümölcsét, és az újonnan alakult MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságába beválasztották – ez volt az a plénum, amely 1957 júniusában átalakult Politikai Bizottsággá, amely gyakorlatilag a legmagasabb szintű döntéshozó szerv volt mindvégig a Kádár-rendszerben, a legbefolyásosabb hatalmasságokkal a soraikban –, ahol negyedszázadot töltött a legfelsőbb pártvezetésben.
A könyv azt a meglepő tartalmi elemet is hozza, hogy Biszku Béláról kezdetben a megszálló szovjetek vezetői nem nyilatkoztak túlságosan hízelgően, Malenkov, Szuszlov és Arisztov a Moszkvába írott jelentésükben egyenesen ellenségesnek aposztrofálták, mint aki nem a helyes álláspontot képviseli. Az mindenesetre már világos, hogy még a legfelsőbb pártvezetés különböző tagjai sem voltak egységesek a forradalom leverésétől számított közel egy hónapon keresztül a történtek megítélésében (meglepő módon például Aczél György sem állt rögtön a Szovjetunió által sulykolt Kádár-féle értelmezés mögé), míg az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottsága 1956. december 5-én mutatta ki a foga fehérjét és vette fel a kesztyűt, ellenforradalomnak minősítve a forradalmat. Innentől kezdve nem volt visszaút, a kocka el lett vetve, és elérkezett Biszku Béla ideje. A monográfia szerint Biszku már 1956. november 11-én szorgalmazta, hogy egykori ÁVH-s tisztek bevonásával, a szovjet csapatok irányítása mellett sürgősen szervezzék újjá a politikai rendőrséget, ami a megtorlás alfája és ómegája lett. Szó esik a könyvben az 1956. december 6-i Nyugati pályaudvarnál a Kádár-bábkormány mellett felvonuló, mindössze 200-300 felvonuló által végrehajtott provokációról is, melynek során öt, ezzel szembehelyezkedő embert meggyilkoltak a karhatalmisták. 1957. február 12-én aztán Biszku szintet lépett: Marosán György és Kállai Gyula mellett megbízták a Nagy Imre-csoport elleni eljárás kézben tartására, ami egyértelműen a felelősséget is jelentette a forradalom miniszterelnöke sorsának alakulásában.
A megtorlás belügyminisztere 1957–1961 című fejezetben Krahulcsán Zsolt egyértelművé teszi Biszku Béla politikai szerepvállalásának felelősségét, amikor leírja, hogy gyakorlatilag a forradalom utáni megtorlás vezetője lett, és a fegyveres testületek felett is óriási befolyást szerzett. Gyors felemelkedésének okára is rámutatott a történész, miszerint Kádár János káderhiányban szenvedett, mert a pártfunkcionáriusok zöme vagy Rákosi vagy Nagy Imre mellett kompromittálta magát, alig akadt valaki, aki ne tartozott volna egyik vagy másik csoportba. Biszku így Kádár szemében ideális választás volt, „új seprű jól söpör” alapon az addig viszonylag tiszta kezét saját belátása szerint koszolhatta össze – ez a lehető legjobban sikerült neki. Nem rejtette véka alá: a politikai megbízhatóság mindenekfelett állt a Belügyminisztérium újjászervezésében, még a szakmaiságot is megelőzte, s a gondolatot tettek követték, mérnöki precizitással húzta szorosabbra a pártállam ellenőrzésének gyeplőjét a belügyi tárca fölött. Ez, valamint a jogszabályi háttér megteremtése vezetett oda, hogy a megtorlás gépezete olajozottan működött. A szerző Biszku Béla tevékenységét talán a 88. oldalon összegzi a legkézzelfoghatóbban, amikor arról ír, hogy a belügyminiszter a Politikai Bizottság 1957. december 10-i ülésén, ahol elhangzott, hogy már 110 embert kivégeztek a forradalomban való részvételükért, kifogásolta az enyhe bírói ítéleteket és a kivégzések alacsony számát, valamint fennen hangoztatta, hogy a kormány és az Elnöki Tanács rendeletei törvényes lehetőséget biztosítanak a „súlyos ítéletek” meghozatalára, amit már az országos pártértekezlet is forszírozott. Nagyon fontos része a könyvnek, hogy tisztázza: a szólamokat tettek követték, és Biszku Béla bekerült abba a szűk körbe – Kádár János, Münnich Ferenc és Kállai Gyula mellett –, amely kidolgozta a Nagy Imre-csoport elleni per koncepcióját. A több hónapig tartó kihallgatásokban Biszku Béla ezen belül is kulcsfontosságú szerepet játszott: a Politikai Bizottság akaratát – amelynek alakulására ő is hatással volt – közvetítette Rajnai Sándoron keresztül a vizsgálók felé, de a nyomozásról ő volt az, aki beszámolt a legfelsőbb hatalmi pártszervnek.
De volt ezenkívül egy még ennél is ördögibb testület, amely halálmadárként körözött a büntetőeljárás alá fogott emberek feje fölött: az MSZMP vezető testületei által létrehozott operatív bizottság, amelynek Biszkun kívül tagja volt Nezvál Ferenc, Szénási Géza legfőbb ügyész és Domokos József, a Legfelsőbb Bíróság elnöke. Ők voltak azok, akik szinte teljhatalommal bírtak, és élet-halál urai voltak a kiemelt fontosságú perek vádlottjait illetően, napi szinten hozhattak döntéseket a kihallgatások legapróbb részleteit illetően, de még arra is volt jogosítványuk, hogy helytelenítsék a bírói ítéleteket. Hátborzongató, de ugyanabból a szobából hallgathatták végig, ha kedvük vagy belátásuk úgy hozta – márpedig sokszor hozta így – a kihallgatásokat, mint ahol a hírhedt Péter Gábor tette ugyanezt pár évvel korábban, és ugyanúgy, ahogy az ÁVH egykori atyaúristene, ők is érdemben beleszólhattak a vallatások menetébe és tartalmába, nemegyszer beavatkoztak a vizsgálatok menetébe. Ugyancsak érdekes adalék a kötetben, hogy maga Kádár is megfogalmazta Biszkunak aggályait, amikor azt mondta neki, hogy ne akarjon nyomozó lenni. Biszku azonban nem hallgatott erre, úgy látszik, a vélt elvárások túlteljesítésének ambíciója még a párt első embere iránt érzett tiszteletet is felülírta nála. Ez azonban nem akadályozta meg Kádárt abban, hogy Biszkut küldje tárgyalni 1957 augusztusában Moszkvába a vádirattervezetről. Itt megtudták a magyar pártvezetők, hogy a szovjetek már meghatározták a halálra ítélendők névsorát, ami majdnem megegyezett az 1958-ban kivégzettekével, kivéve Donáth Ferencet, akit szintén halálra szántak a szovjetek, de végül „csak” 12 év börtönt kapott. Nagy Imréék sorsa a kutatások jelen állása szerint hivatalosan az 1957. december 21-i zárt MSZMP KB-ülésen dőlt el véglegesen, ahol Kádár János kijelentette: „szabad folyást kell engedni a törvényes eljárásnak”. Azért még ezen a szűk körű tanácskozáson is tudott hazudni Biszku, amikor azt hangoztatta, hogy nem alkalmaztak erőszakot a kihallgatások során Nagy Imréék ellen – szinte hihetetlen egybeesés, de éppen ezen a napon vesztette életét az egyik vádlott, Losonczy Géza „mesterséges táplálás” közben, amely tevékenység minden volt, csak éppen nem erőszakmentes.
Krahulcsán Zsolt továbbá számba veszi a kötetben az értelmiség megrendszabályozását, valamint egy, a többihez képest terjedelmesebb fejezetben az 1961 és 1978 közötti időszakot, amely Biszku Béla legfelsőbb pártvezetésben töltött éveit jelenti. Külön érdekesség, hogy volt, aki őszintén meg merte fogalmazni véleményét a mindenható belügyérről: Oczel János, a Központi Népi Ellenőrzési Bizottság elnöke „kétségbeejtően hiú és buta” embernek tartotta. Ebben a fejezetben válik világossá az is, hogy a rákosista államvédelmisek és igazságszolgáltatók leépítésében Biszkunak ugyancsak központi szerep jutott. Ugyanígy a prágai tavasz eltiprásában való szerepét is tisztázza, valamint olyan érdekességek is előkerülnek, mint a „Biszku-csoport” Kádár elleni „puccsa” vagy éppen az, hogy miért is vesztette el a gerontokrata vezetés átlagéletkorához képest igencsak korán a befolyását és került időnap előtt nyugdíjba. Kuriózum, hogy 1978-as nyugdíjazását követően 1979-ben szerezte meg a jogosítványát, de saját bevallása szerint már ezt megelőzően is vezetett. El lehet képzelni, ahogy a belügyminiszter elvtársat elkapják a sarki rendőrök, amint jogosítvány nélkül vezet…
Élete alkonyán az ellene indított – egyébként jogerős ítélet nélkül záródó – eljárásban bicskanyitogató pökhendiséggel és minden alapot nélkülöző, fennhéjázó magabiztossággal előadott védekezése szintén szerepel a kötetben, holott többek között háborús bűntettekért és a kommunizmus bűneinek nyilvános tagadásért kellett felelnie. Minő fintora a sorsnak, hogy Biszku Bélához élete végén irgalmasrendi nővérek jártak mosni és takarítani (hőn szeretett lányai valahogy ezt nem tudták elvégezni), de még ez sem segített a lelkiismerete felébresztésében. Ilyen az isteni szeretet, megbocsátás és gondviselés: még a leggaládabb embert is magához öleli. Pont az ellentéte annak, amit a kommunisták műveltek, akik ártatlanokat küldtek tömegével bitófára, börtönbe és aláztak meg. Mintapéldányuk Biszku Béla, aki ágyban, párnák közt halt meg, holott ugyanott lett volna a helye, mint Bárdossy Lászlónak, Sztójay Dömének vagy Szálasi Ferencnek. Az ő életét mutatja be történészi mívességgel Krahulcsán Zsolt, akinek példáját követve még számos egykori kommunista csúcsvezető élettörténetének „harag és részrehajlás nélküli” megírása vár a történettudósokra. A cél adott, tapasztalt történészek is vannak hozzá, most már csak meg kell valósítani, hogy az utókor is tanuljon apáik, nagyapáik hibáiból, bűneiből, illetve hőstetteiből és önfeláldozásából.
Borítókép: Biszku Béla a bíróságon (Fotó: Kurucz Árpád)
