A szovjetek avantgárd építészetük feladásával az 1920-as évek végétől klasszicista építészetük továbbfejlesztését tűzték célul maguk elé.
A XIX. század eleji orosz birodalmi nagyság formái a szovjethatalmat is hitelesíthették – mert Sztálin szerint a szocialista-realista művészet „tartalmában szocialista, formájában nemzeti”. Azt már Zsdanov tette hozzá, hogy „bírálva elsajátítjuk minden nép, minden korszak kultúrhagyományát”.
Az ideológiai konkoly és búza szétválasztása a szovjet és a csatlós országok vezetésének gondja maradt. Úgy kellett a mába átemeltetniük politikailag retrográdnak tekintett múltjuk építészeti elemeit, hogy a hasonlatosság lólába ne lógjon ki feltűnően. Megjelent a művészeti ideológiában a tipikus, amely „a pártosság legfőbb megnyilatkozási területe a realista művészetben és mindig politikai probléma” – jelentette ki Malenkov (MÉp 1953. 7-8. sz. 248). E szöveget magyarabbra úgy fordíthatjuk, hogy a politikai vezetés az értelmezés jogát fenntartotta magának. A szovjet építészeti reprezentáció eljutott a görögök stílushű utánzásáig. Dór körperipterosz, portikuszos pavilon, diadalív díszíti a Volga–Don-csatorna zsilipjeit – ne feszegessük, milyen színvonalon. Egyebütt lovas szobrok, barokk trófeakötegek hökkentették meg a szemlélőt.
A Rákosi-rendszer 1948 után igényelte a politikailag hasznos hazafiságot, és próbálta megkülönböztetni a káros nacionalizmustól. Zrínyi Miklós és Dobó István ösztönösen állt a jó oldalra – védték az országot –, Petőfi és Kossuth ezt már tudatosan tette; az utóbbiak lettek a példaképek. A középiskolában azt tanították, hogy a jó hazafiság a szocialista hazafiság, mert az az internacionalizmus része, a rossz hazafiság a nacionalizmus. Ezt még azok sem értették, akik magyarázták.
A korszak magyar tervezőinek a reformkor építészetét kellett visszahozniuk. A feladat tartalmi és formai szintézist kívánt, de társadalmi igény nem állott mögötte, csak politikai kényszer. Az építésztársadalom a történeti stílusban történő tervezési kényszert visszalépésként értékelte. A politikai vezetés érzékelte az ellenkezést. Céljaik érdekében nyomást gyakoroltak az építészekre. Az 1951-ben a politikai vezetés által koreografált építészeti vitában a magyar építőművészek Első Országos Kongresszusán Kardos György a klasszicizmus „haladó, nemzeti és népi formája” mellé óhajtotta állítani építésztársait. A vitát úgy rendezték, hogy a Major Máté nevével fémjelzett „modernista” irányzat vereséget szenvedjen a Perényi Imre és Weiner Tibor által képviselt „szocialista realistákkal” szemben. Bár a felszólalásokban Bonta János szerint „a szocialista-realista építészet ügye a modernizmus vonalát széles fronton áttörte”, a felszólalók többsége, a kötelező hűségnyilatkozatok mellett mellébeszélve, elméleti kérdések boncolgatásába fullasztotta a vitát.
A kongresszus határozatban mondta ki, hogy „gyökeréig fel kell számolni az imperialista burzsoázia […] kozmopolita művészet és népellenes befolyását a magyar építészetre.”
Azt is elhatározták, hogy „fel kell tárni a magyar építészet haladó hagyományait […] ezek közül különösképpen a hozzánk legközelebb álló nagy reformkor hagyományait, amelyek nekünk a formálásra, a formák kifejlesztésére, az eszmék leghatásosabb kifejezésére adnak hasznos útmutatásokat.” Ez világos beszéd volt. A magyar építészetben ismét megjelent a dór oszlopos, timpanonos portikusz, a falsávos homlokzat, a szegmensíves záródású falnyílás, a kagylóbetétes félkörívvel záródó bélletű főemeletsori ablak, a palmettás vasalat, rozetta, báboskorlát… és a többi klasszicizáló építészeti elem.
