Sztálinváros jelképei voltak ezek az épületek

A szovjetek avantgárd építészetük feladásával az 1920-as évek végétől klasszicista építészetük továbbfejlesztését tűzték célul maguk elé.

Forrás: Fortepan/Gallai Sándor

Tervezőirodáink polcain ott voltak a neoreneszánsz korának mintakönyvei és a magyar klasszicizmusról szóló írások. Az építészek azonban inkább dugdosott német építészeti albumokat lapozgattak. E korszak magyar építészete közelebb állott a harmadik birodalom architektúrájához, mint hazai klasszicizmusunkhoz. A korszak jelképeként létesült sztálinvárosi építkezésekben a kikötő (Gergely István, Nyíri István, 1951), a rendelőintézet (Ivánka András, Kondoray Gyula, 1951), a kultúrház (Zilahy István, 1952) vagy az Arany Csillag szálló (Zilahy István, 1951) inkább Paul Bonatz, Oswald Bieber, Fritz Höger vagy éppen Albert Speer munkásságának köszönt vissza, mint Hild Józsefének. Ez nem lesújtó ítélet, mert az említettek jó építészek voltak, alkalmasint rossz helyen és időben. „Ilyen kompozíciók Albert Speer és a többi náci építész hangszerelésében az emlékezetekben még éltek” – írta később Molnár Péter (MÉp 1984. 13).

A tervezőirodákban 1952 végére érezték, hogy a hatalom elégedetlen a kortárs építészettel. Weichinger Károly meg is fogalmazta, hogy „a tervezők egy idő óta megtorpantak”, mert „a neoklasszikus irányzatot […] túlzottan szó szerint vették”. (MÉp 1953. 22) Akkor már előrevetült a következő koncepciós perhullám árnyéka, amely szovjet példa alapján a zsidó értelmiség ellen irányult – volna.

A főszereplő személye kevéssé volt kétséges – Vas Zoltán –, az építész szereplő személyére vonatkozóan Major Máté tűnt biztos tippnek.

A korszak ideológusainak nyilatkozatain érződik a türelmetlenség. „Spiritualizálni” szerették volna az építészetet, hogy gyakorlatának problémáitól megszabadulhassanak. Az építészek pedig minduntalan eltévedtek az alap és felépítmény, a hajszálfinom megkülönböztetések és a speciális szempontok labirintusában. A reájuk jellemző „nyugtalanító félszegség” voltaképpen a politikusokat jellemezte.

A korszak 1953–1956 között hirtelen elkopott. Utána nem illett beszélni róla. Megmaradt e korszakból néhány furcsa ház, timpanonnal, kannelurás dór oszlopokkal – és megmaradt a tervezőkben a fenyegetettség emléke. Megmaradt a hazai társadalomban az a hit is, hogy a magyar építészeti klasszicizmus a magyar nemzeti függetlenség kifejezése.

Borítókép: A dunaújvárosi Arany Csillag szálló 1953-ban (Fotó: Fortepan/Gallai Sándor)